Ebédidő. Az örökkön legforgalmasabb napszak a Grithman panzióban. Átutazók, panziólakók, házalók, kereskedők voltak körös-körül minden asztalnál, az üres helyek gyorsan megfogyatkoztak, s végül már egy szabad szék vagy egy négyzetméternyi üres tér sem maradt a vendéglőben, éhes és türelmetlen vendég azonban akadt bőven. Ez mondjuk érthető, hogy miért volt minden nap teltház ilyestályt, hisz még egy kisbolt sem akadt a falu határán belül, sőt, még azon túl se volt egy se, legfeljebb a mérföldekre fekvő legközelebbi kisvárosban nyílt élelembeszerzési lehetőség. A falu lakóinak legjava a maguk által megteremtett alapanyagokból főztek és sütöttek maguknak, a pénzesebbek és a falun kívülről érkezetteknek pedig kiváló választékokat nyújtott a panzió étlapja - márpedig arrafelé, a határ közelében mindennapos volt az átutazók érkezése. Maga a falu nem volt túl nagy vagy nevezetes, emlékművek és egyéb turistalátványosságok sem voltak ott. Egyetlen egy dolog vonzotta oda az embereket: a Grithman panzió s annak méltán híres étkezdéje.
- Ailen a főztjeivel elérte az egy évvel ezelőtti vármegyei főzőversenyen az első helyezést, az országoson pedig a hetediket, ami igencsak nagy szó, hiszen ez az ország hatalmas, emellett telis-tele méltán híres szakácsokkal, hotelekkel, éttermekkel és kifőzdékkel - mondta Veterán bácsi, ezzel magyarázva Agurinak, hogy miért is volt olyan nagy az ebédidői forgalom.
- Ez valóban hatalmas teljesítmény, igazán dicséretes - bólogatott helyeslően Aguri. Ki hitte volna... - gondolta - ...hogy ebben a mai modern világban még léteznek bárhol is vármegyék...? Miféle elavult, régimódi és fejletlen ország az ilyen?
- Ezzel az eredménnyel márpedig nem csak dicsekedni tudtam ám a cimboráimnak, meg az orruk alá dörgölni, hogy az én drága feleségem milyen ügyes - folytatta Veterán bácsi büszkén. - Mai napig a helyezéseiért kapott pénzjutalomból fizetjük a panzió összes költségét a napi ételszállítmányokat is beleértve!
- Aguri! - kiáltott rá Ralph bosszúsan. - Mi lenne, ha trécselés helyett mondjuk felvennéd a huszonegyes asztal rendelését? Már legalább tíz perce mást sem csinálnak, csak rád várnak!
- Máris megyek - mondta Aguri behúzott nyakkal. - Viszont...
- Mi van már megint? - Ralph szemei élesen villantak, mint aki bármelyik percben készen állt volna szíjat hasítani Aguri hátából.
- Melyik a huszonegyes asztal? - kérdezte Aguri értetlenül. - Van itt egyáltalán annyi férőhely?
- Ralph, azt még megértem és elnézem neked, hogy kissé ideges vagy a tömeg miatt... - kezdte Veterán bácsi kissé bosszúsan, amiért Ralph félbeszakította őt sztorizgatás közben. - Azonban, ami sok az sok. Ne üvöltözz se Agurival, se velem, és csillapodj le annyira, hogy hadarás közben ne cseréld fel a számjegyeket, mert a felújításkor mindössze tizennyolc asztalt cseréltünk le a tizenkilencből, és a tizenkilencedik bent van a konyhában. Akárhogy is számolom, nincs huszonegy asztalunk, de még csak húsz sincs.
Ralph-ba ekkor mintha villám csapott volna, pár pillanatig csak némán pislogott, és lassan, nagyon lassan kezdett csak ébredezni a sokkból.
- Bocsánatot kérek... - hebegte - ...Aguri, a tizenkettes asztalhoz menj - amint ezt kimondta, egy szempillantás alatt visszazökkent a felszolgálás ritmusába.
- Így mindjárt más - mondta Aguri nevetve, majd szélsebesen a megfelelő asztal felé vette az irányt. Tíz percig váratni egy nyílpuskával asztalhoz ülő két kiéhezett monstrumot nem volt túlzottan okos húzás... kiengesztelésképpen a szóban forgó vendégek ingyen desszertben részesültek, természetesen Veterán bácsi jóvoltából.
Fél óra múlva is csak egy fokkal lett csendesebb az étkező, Agurinak azonban még mindig kiabálva kellett Veterán bácsinak leadni a rendeléseket. Ralph, miközben három tálcával egyensúlyozva araszolt az asztalok között, fél füllel elkapott két különösen veszélyes szót két különösen veszélyesnek látszó vendég beszélgetéséből:
- Északi Kopók.
Ralph továbbra is úgy tett, mintha észre se vette volna a sarokban trécselő párost, ám közben igyekezett minden szavát kristálytisztán meghallani és memorizálni a két illetőnek. Az egyiknek fából volt a bal keze és a jobb lába, a másik szemfedőt viselt és fáslit szinte mindenütt. Be volt kötözve a fél feje, fél mellkasa, bal oldalt az alkarja, jobb oldalt felkarja, bal oldalon a térde, jobbon pedig az egész lábfeje bokától lefelé...
- Nem lenne szabad ilyen nyíltan beszélnünk a Kopókról ekkora tömegben, még a végén valaki gyanút fog - fortyogott félhangosan a fáslis fickó.
- Pont azért beszéljük meg a dolgokat itt, mert mérföldekre nincs még egy ilyen zajos hely - magyarázta a másik, majd egy hajtásra kiitta az előtte lévő, korábban még teli ásványvizes palack egész tartalmát. - Ha továbbra is ilyen halkan beszélgetünk, és nem forgolódsz úgy, mint akinek bélgilisztákat tettek a gatyájába, senkinek sem fogunk feltűnni.
- Már hogyne tűnnénk fel, mikor engem sebek meg kötések borítanak mindenütt, te pedig eleve félig fából vagy, te fafejű!? - sziszegte kígyó módjára a szemfedős.
- Ha a szigonypuskás tagokra nem hívták ki a sintéreket, akkor ránk se fogják. Errefelé mindennapos dolog, ha pár fura fickó csak úgy becsörtet ide ebédelni egy jót.
- Mindennapos mi? Amúgy egész jól van védve ez a falu, alig tudtuk kicselezni azt a vörös csajt meg a macskaszemű, vigyori társát, pedig mi aztán profik vagyunk!
- Azok ketten sem lehettek kispályások. Szerintem a vörös volt olyan erős, mint őkegyelme, a Harmadik Nagykutya.
- A vigyori meg olyan ravazdi és vérszívós, mint a Negyedik.
- Eszes, ugat, de nem harap. Ha nem lett volna a társa, legyőzhettük volna.
- Ésszel vagy ész nélkül, de az a macskaszemű téged biztos legyőzött volna egy egy-egy elleni harcban.
Ralph-ot a hallgatózás minden perce egy fokkal feszültebbé tette, egyre nehezebben tettette a tudatlan, mit sem sejtő pincért. Csak imádkozni tudott, hogy a fáslis fickó ne szúrja ki a gyanúsan lassabb és szaggatottabb mozgását vagy szaporább légzését. Már tudta, hogy kik voltak azok a fickók. Az ország legrettegettebb terrorista társasága, az Északi Kopók közé tartoztak, ráadásul mindemellett gond nélkül és teljesen észrevétlenül átvágtak az Észak-nyugati erdőségeken. Más szóval a Mawara és Fred által szigorúan védett és ellenőrzött területen.
- Gond nélkül... sikerült átjutniuk Mawaráék védelmén... Fred macskaszeme és Mawara brutálisan jó hallása együttvéve sem bizonyult elegendőnek ellenük... és ezek ketten még csak nem is Nagykutyák, csak kis gyalogkatonák a Kopók vs. Egész Womblemarle sakktáblán... - gondolkodott Ralph rémülten. - Szóval tényleg igaz a szóbeszéd... a Kopók nem haltak ki, sőt, erősebbek, mint valaha!
- Térjünk a lényegre - mondta a művégtagos pasas. - Honnan küldjük el a jelentést a Falkavezérnek és honnan a fenéből szerzünk postagalambot?
- A szomszéd városban van egy dúcos haverom, a vén Cold Jansky, az tudna adni nekünk galambot eleget, és a Black Ravens kocsmatulajjal is jóban van, így ha minden jól megy, ingyen szállást és kaját is biztosít nekünk. Holnap, szürkületkor, teljes titokban szélnek eresztjük a galambot...
- A galambokat. Galambokat akartál mondani, nemde?
- Igaz, hogy egy galambnál nincs rá garancia, hogy a levél gond nélkül eljut a főnökhöz, több galambot küldeni viszont már gyanús lenne.
- Küldjünk hármat, mind a három más-más irányból közelítse meg a bázist, és akkor a három közül az egyik biztosan eljut a főnökhöz...
Itt a beszélgetésük váratlanul félbeszakadt. Sípszó hallatszott odakintről, amire a két Kopó természetesen azonnal felfülelt. Ralphnak kis híján kiugrott a szíve a helyéről az éles akkordok hallatán.
- Fred... ez fred sípja volt... ide fog jönni... - gondolta.
- Ez valami speckó gyógyító-sípszó lehetett... - motyogta a félszemű. - Szerinted mit jelenthetett?
- Már hallottam ezt a sípjelet korábban, a hetekkel ezelőtti rajtaütésünk előtt - mondta halkan, bosszúsan társa, miközben lassan felállt, ellépett az asztaltól, és az ajtónál lévő fogasról leemelt egy fekete keménykalapot, amibe darutoll volt tűzve és egy fekete mellényt, amit néhol piros foltok tarkítottak. Az ember azt hihette volna, hogy minta volt, viszont...
- Vérfoltok - ...Ralph szemét nem tudták olyan könnyen becsapni.
- Ezek az akkordok azt jelentik, hogy Most pár percre magadra hagylak, őrködj egyedül, légy résen - mondta a Kopó, miközben fejébe csapta keménykalapját és zsebre vágta fából ácsolt kezét.
- És...? - kérdezte társa értetlenül.
- Az egyik gyógyító, vagy a macskaszemű vagy a vörös lány bármelyik percben beugorhat ide ebédelni - magyarázkodott a félfaember. - Le kell lépnünk, még mielőtt beérne a faluba. Amíg jóízűen falatozik, mi már úton is leszünk a legközelebbi város felé.
A két Kopó alig pár másodperc alatt teljesen elpárolgott a panzióból, de még annak a kétszáz lábnyi közeléből is. Csak a megüresedett asztal és az ásványvizes palack maradt utánuk.
Senki nem volt képes figyelmen kívül hagyni Fred nagy, szenzációs belépését a panzió étkezőjébe; egész konkrétan berúgta az ajtót és így kiáltott.
- Tyű, kajás vagyok!
Veterán bácsi dühösen csapott rá az öreg bárpultra.
- Te fogod ám kifizetni a költségeket, ha egyszer gallyra vágod nekem azt az ajtót! - hőbörgött.
- Nyugi, Veterán bá', vigyázom én - nevetett Fred hetykén, majd levágódott egy éppen, hogy megüresedett asztalhoz. - Pincér! - intett a kezével, ily' előkelő módon jelezve, hogy rendelni szeretne.
Ralph valamit nem tudott figyelmen kívül hagyni, mikor Aguri odamasírozott Fredhez felvenni a rendelését. Pincértársa is... épp oly nyugtalan és feszült volt, mint ő maga.
- A napi ajánlat egy kis Négyszemközt leves, Beszélnünk Kellbimbóval valamint Kopó-eledel Északi-módra - suttogta Aguri félhangosan.
Ralphnak szeme-szája elállt a csodálkozástól.
- Az nem lehet, hogy Aguri is... mindent látott és mindent hallott...
Fred azonnal vette az adást, a szó szoros értelmében fülön csípte Agurit, és maga után rángatta a konyhába, Ralph pedig loholt utánuk. Veterán bácsi is felfigyelt a fiúk különös viselkedésére, a konyha ajtajában megállította Ralphot, és a lelkére kötötte, hogy a pincében vitassák meg a dolgokat, és utólag mindenbe avassák majd be őt is, miután véget ér az ebédidői vendégáradat.
Fred nagy gonddal beterelt mindenkit az apró, sötét pincehelyiségbe, bereteszelte az ajtót belülről, beljebb terelt mindenkit a vaksötétbe és elüvöltötte magát.
- Honnan a francból tud Öcskös az Északi Kopókról? - harsogta Ralph felé fordulva. - Magyarázatot követelek, Rafi!
- Két baromira gyanús fickó volt itt az imént, pár perccel előtted lógtak meg - hadarta Aguri rémülten. - Esküszöm, azt hittem, befosok! Az egyik úgy festett, mint valami múmia, fekete szemfödője volt, a másiknak pedig favégtagjai voltak!
- Egy szemfedős és egy falábú-fakarú bandita? - ismételte Fred ledöbbenve.
- Én is felfigyeltem rájuk - tette hozzá Ralph. - Ki is hallgattam a beszélgetésüket. Az Északi Kopók közé tartoztak.
- Roy és Calpaccheno, a Félfamentes Fejvadász és a Málészájú Múmia, két országszerte körözött bűnöző, már volt dolgom velük korábban - mondta Fred. - Hogy juthattak be a faluba? Két ilyen alak túl feltűnő ahhoz, hogy a nyílt terep felől közelítse meg ezt a helyet... az erdő felől kellett, hogy jöjjenek...
- Ők láttak titeket Mawarával, de ti nem vettétek észre őket - mondta Ralph egyre jobban feszengve.
- Sosem voltak a rejtőzködés nagymesterei, szóval ez abszolút nem jó jel, sőt...! - Fred fel- s alá járkált az amúgy is csak öt-hat lépésnyi, szűk szobában.
- Izé... - kezdte Aguri kissé habozva. - Nem lenne jobb mondjuk gyertyát gyújtani vagy valami?
- Szerintem te most nem szeretnéd látni Fred arckifejezését, ahogy én sem - felelte Ralph.
- Szóval jól sejtettem, azok ketten tényleg pokolira veszélyes fickók lehettek - gondolta Aguri, s bár ennek semmi jelét nem mutatta, valójában halálosan megrémült a dolgok hallatán.
- Szóval ügyesebbek és erősebbek lettek... ráadásul még Kopók is... - fújtatott Fred. - Keh, és én még mertem hinni, hogy a Kopók tényleg kihaltak...
- Nem véletlenül becézik őket Farkasok szellemeinek, ötszáz év óta ugyanez a banda valahányszor szertefoszlott, valahogy mindig feltámadt - mondta Fred. - Womblemarle talán már sosem szabadul meg tőlük...
- Félek, hogy igaza van... a Kopók mindig feltámadnak... - gondolta Fred. - Ráadásul a legjobb barátom pont a végleges, örökké való megsemmisítésüket tűzte ki életcéljául még évekkel ezelőtt... hát ez szuper, mondhatom.
- Miket hallottatok még? - kérdezte Fred komolyra fordítva a szót. - Merre mentek? Mik a szándékaik?
- Megrémít az, hogy a környék bohóca most mennyire szigorú lett hirtelen... - motyogott magában Aguri.
- Azt mondták, hogy a szomszéd városba mennek postagalambokért - jelentette Fred. - Három galambbal fogják elküldeni ugyanazt a levelet ugyanannak a címzettnek, vagyis a főnöküknek, mindhárom galambot más-más vonalban fogják terelni, ami azt jelenti, hogy az egyik levél jócskán meg sem áll, míg a másik kettőt a beépített embereik fogják továbbítani. Meg is fognak szállni ott egy panzióban, a galambokat szürkületkor fogják szélnek ereszteni.
- Örülök, hogy ilyen részletes az emlékezeted, Rafi, csak pont a lényeget nem mondtad még el, hogy melyik környékbéli városba mennek a sok közül és melyik panzióba tartanak éppen - mormogott Fred az orrnyergét masszírozva. - Ha egyket sem említették, név vagy égtáj alapján is kezdhetnénk a szimatolást, támpont nélkül nem kezdhetünk el csak úgy, vaktában kérdezősködni, hogy "Nem láttak egy fáslis-szemfedős fickót meg egy fakezű-falábú monstrumot?"
- Említették a fogadó nevét, de nem emlékszem, mi volt az... - vallotta a halántékát vakargatva Ralph.
- Black Ravens kocsma, a galambokat meg valami vén Cold nevű fazontól akarják elkérni - mondta Aguri öntudaton kívüli állapotban, miközben az egyre csak homályosabbnak tűnő emlékképkockák és más emlékfoszlányok között kutakodott az egyébként is kissé homályos elméjében. - Mi is volt a fickó vezetékneve? Valami bonyolult, J-betüvel kezdődött...
- Cold Jansky, a vén törvénykerülő, az Alvilág Postása - azonosította be azonnal Fred a szóban forgó célszemélyt. - Black Ravens nevű kocsma pedig csak egy van az egész északnyugati térségben. Ügyes voltál, Aguri, habár jobb, ha tudod, hogy most pokolira mérges vagyok rád, olyannyira, hogy szívem szerint felakasztanálak a legközelebbi fára.
- M-miért? - hebegte Aguri elkerekedett szemekkel. Ötlete sem volt, hogy mégis mi rosszat tehetett, amivel sikerült magára haragítania Fredet.
- Legközelebb, ha valahol, bárhol, akárhol, bármit is hallasz, ami az Északi Kopókkal kapcsolatos, húzd el onnan a beledet, de gyorsan! - mordult rá Fred, és Aguri esküdni mert volna rá, hogy a felbőszült gyógyító macskaszemei egy pillanatra zölden villantak a sötétben. - Nem vagy még elég ideje a határ ezen oldalán ahhoz, hogy bármi közöd is legyen az ország vagy a gyógyítók belsős ügyeihez, Mawara le is fogja tépni a fejemet, ha megtudja, hogy sikerült neked is belekeveredned ebbe a cirkuszba. Mostantól ne szimatolj, ne kérdezősködj, ne is emlegess semmit ebben a témában, különben páros lábbal rugdoslak vissza a határon túlra, akár tetszik, akár nem, mivel mindezt a te érdekedben mondom! Ha Mawara egyszer csak úgy gondolná, hogy a te érdekedet pártolja az is, hogy beavasson téged, akkor áldásom rája, mondjon csak el neked mindent, az ő döntésében mindnyájan megbízunk, azonban más eshetőség felett nem hunyok szemet, világos? Te csak egy átutazó vagy, akinek az élete Mawarától függ, akinek a felelősségét Mawara teljes mértékben átvállalta, és egy hónap múlva már itt sem leszel, hazamész szépen a kis országodba, papához, mamához, és ezzel együtt a kalandod, az együtt illetve ideát töltött idők pedig a múlté lesznek, és hiába haverkodsz velünk, örökre kívülálló maradsz, külföldi! Ehhez tartsd magad!
Aguri szóhoz sem jutott Fred kegyetlenül őszinte és igaz szavaitól. Ekkor sikerült neki igazán megértenie, mit is jelent igazán az a kifejezés, hogy az igazság fáj. Ezt. Amit Aguri akkor átélt. A panzió kamrájában. Vaksötétben. Egy pincér és egy méregkeverő társaságában. Akiket még csak nem is ismert.
- Fred... ez gonosz volt tőled - mondta Ralph elkomorulva.
- Mi? - kérdezte Fred. A hangja teljesen megváltozott. Nem volt már komor, megvető vagy dühös.
Újra a régi Fred volt. A régi Fred pedig a sötétben pajkosan vállon veregette Agurit, majd megölelte.
- Naaa, nehogy a szívedre vedd, Öcskös! Csak a banditáktól szeretnénk megóvni téged, ez minden!
- Nem kell engem megóvni, és eressz már el! - hördült fel Aguri.
- Dehogyisnem kell - vigyorgott rá Fred, Aguri pedig kénytelen volt tűrni, ahogy a macskaszemű borzolni kezdte a haját.
- Fejezd már be ezt a gyerekes viselkedést, ez rohadtul ciki!
Mire Fred felnevetett.
- Nem az a gyerek, aki simogat, hanem az, aki tűri.
- Tűri a franc, eressz már el!
Ahogy Ralph Fredet és Agurit nézte (vagyis, igazából nem is őket nézte, hanem azt a nagy sötét semmit, ami felől a hangjukat hallotta), eszébe jutott valami. Egy emlékkép, egy jelenet, arról a napról, amikor megkezdte pincéri pályafutását egy évvel korábban a Grithman panzióban.
- Szóval azt kérded, miért neveztem el ezt a helyet Grithman panziónak? - kérdezte Veterán bácsi elmosolyodva.
A panzió előtt pipázgatott, míg Ralph mellette ücsörgött a földön, hátát a panzió falának támasztva. Nem sokkal azelőtt ért véget az ebédidő, Ralph homlokán még mindig verejtékcseppek gyöngyöződtek, légzése kissé szaggatott és fáradt volt. A falubeli gyerekeket nézte, akik Gavrilo tanár úr délutáni edzésére tartottak. Némelyikük úgy ment, mintha a fogát húzták volna, számukra a délutáni edzés jelentette magát a poklot, az Ördög büntetését. Voltak, akikből semmiféle különösebb reakciót nem váltott ki az, hogy úgymond tehetséggondozás céljából el kellett járniuk a délutáni órákra, ők voltak a viszonylag jó vagy közepes tanulók, akiket a tanár szeretett volna magasabb szintre feltornázni a külön leckék során. Ó, és persze ott voltak a lelkesek, a vidámak, akik alig várták már, hogy tanáruk erős és okos felnőtteket faragjon belőlük. Ők vágytak az erőre, a tudásra, vagy ha már mindkettővel rendelkeztek, akkor azt várták, hogy fitogtathassák erejüket, hogy megmutassák mindenkinek, mire képesek, és perce a született hencegőkről sem szabad megfeledkezni.
Ralph nem ment velük. Ő nem volt a Mester tanítványa, szabad akaratából utasította vissza az erősebbé, okosabbá válás lehetőségét. A bátyjával költözött annak idején a faluba külföldről, a határ túloldaláról, hogy megteremtsék a maguk kenyerét, ő pincéri illetve konyhai szolgálatokból, míg bátyja a falu plébánosává vált. A papságból mondhatni semmi pénz nem jutott a családi kasszába, a falu egyetlen konyhája pedig nem volt képes Ralphnak megfizetni a munkadíját. Így történt, hogy végül Ralph ingyen kezdett dolgozni a panzióban, a fizetsége pedig vagy kész étkek, vagy gyümölcsök, zöldségek, pékáruk, vagy pedig magvak voltak, ez utóbbit pedig a házuk mögötti kis veteményeskertjükben el tudta ültetni, hogy egy év múlva már ne kelljen paradicsomért, sóskáért meg répáért megdolgoznia.
- Tudod-e, fiam, hogy mit jelent a Grithman szó angolul? - kérdezte az öreg panziótulajdonos.
A tizenhat éves Ralph csak a fejét rázta.
- No, akkor most megtudod. Azt jelenti, "menedékhelyre, szentélybe menekült ember".
Ekkor veterán bácsi leült Ralph mellé, és bizalmasabb hangnemben kezdett beszélni hozzá, s közben tekintetével ő is a Mester tanítványait fürkészte.
- Minden ember menekül valami elől, hiába nem mutatja ki, sőt, olyanból is sok akad, aki még csak nem is tud róla, hogy menekül, csak teszi, anélkül, hogy tudná. Ebben a panzióban se fordult még meg olyan, aki nem menekült volna valami vagy valaki elől, akit még nem borítottak lelki vagy fizikai sebek, amiket nem takargatott vagy büszkén ne viselt volna. Mindenki ilyen. Legyen szó akár átutazóról, akár helybéliről, egy jámbor papról vagy egy szívtelen banditáról; mind ilyenek. Én is ilyen vagyok, nekem is vannak lelki sebeim, amiket Ailen nap-nap után folyamatosan gyógyítgat, ezért nem tűnnek fel senkinek, az ő sebeinek pedig én viselem gondját. Te is menekülsz, egyszerűen látom a szemeden.
- Én nem is menekülök.
- Menekülsz, csak nem tudod, miként, ki/mi elől vagy miért. Talán a múltad elől. Talán a mában félsz. Talán a jövőd miatt aggódsz.
- Mindhárom - vallotta be Ralph. - Kísértenek az otthoni emlékek. Félek, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy itt dolgozzam, hiszen már az első nap is kellőképpen lefárasztott, pedig még a vacsoraidő itt sincs. Ha így fojtatom, sosem lesz belőlem igazi, jó pincér.
- Ha még egyszer ilyen bizonytalannak és elesettnek látlak, kirúglak - jelentette ki kíméletlenül Veterán bácsi. - Mint mondtam, mindenki lelkileg sebzett, ha bevallja, ha tudja, ha látja, ha nem. A mosolygó emberek rejtik néha a legnagyobb fájdalmakat. Ezt a helyet... azért neveztem el Grithman panziónak, mert ide bárki menekülhet a múltja, a jelenje és a jövője elől. Itt mindig jó a hangulat, jó a koszt, és többnyire mindenki barátságos mindenkivel. Ez itt egy menedék. Ami természetesen a te összeomolni látszó álmaidat is megóvja széltől, esőtől, majd meglátod.
Ralph tisztán emlékezett... hogy Veterán bácsi ekkor milyen biztatón, milyen bátorítóan mosolygott rá.
- Veterán bácsinak igaza volt - gondolta Ralph nehéz szívvel. - Itt még tényleg nem járt olyan ember, akit ne borítottak volna tetőtől talpig lelki sebek. S akik mosolyognak... olykor ők rejtegetik a leghatalmasabb sérüléseket.
Igen. Ezzel a gondolattal az előtte magasodó személyre gondolt. Fredre.
- Fred... te, akinek a környéken legszélesebb a mosolya... vajon mi elől menekülsz? - kérdezte magában Fred.
- Fred... - gondolta Aguri - ...talán a sötéttől nem látlak... a hangodból viszont hallom... hogy te is rejtegetsz valamit. Bár ez csak egy megérzés, de... félek, hogy hamis a mosolyod, bármennyire is szívből jövő.
- Ralph - szólalt meg Fred hirtelen.
- Igen?
- Menj, ébreszd fel a mormotánkat, és mondj el neki mindent. Veterán bácsit majd felvilágosítom én.
- Te megőrültél? Eszem ágában sincs felébreszteni Lifor úrfit! Nem lehetne inkább, hogy akkor mondom el neki mindezt, amikor magától felébred.
- Nem, életbevágóan fontos, hogy olyan hamar tudasd vele a hírt, amennyire csak lehet. Meg fogja érteni, sőt, talán még meg is kedvel, amiért még időben szólsz neki.
- Ne mondjak neki még valamit? - kérdezte Ralph, miközben kinyitotta a pince ajtaját. Aguri kis híján megvakult, mikor kinézett a konyhába nyíló ajtón.
- De, igen. Mawara üzeni, hogy jó utat, én üzenem, hogy amint lehet, írjon a fejleményekről, Aguri meg üzeni, hogy jó volt megismerni őt, örvendett a szerencsének, a legközelebbi viszont látásra.
- Hogy mi? - kérdezte a két fiú tökéletesen egyszerre.
Negyed óra múlva egy fekete ló vágatott ki a faluból fekete hajú, alacsony termetű lovasával.
- Szóval Lifor az Északi Kopók után eredt? - kérdezte Mawara. Az erdő szélén ő és Fred csak nézték, nézték Lifor és a szénfekete arab telivéren. - Jó utat kívántál neki a nevemben?
- Igen - bólintott Fred.
- Ez a lépésetek még sok bosszúságot fog nekem okozni - sóhajtott Mawara.
- Ne stresszelj, majd csak lesz valahogy.
- Ezt most a Lifor Északi Kopókkal szembeni bosszúszomjának a következményeire értetted, vagy arra, hogy ezzel elveszítettük az éjjeli őrségünket?
- Mindkettőre.
- Egyszerűen ki nem állhatom ezt a nemtörődöm stílusodat, az agyamra mész vele.
- Tudom.
- Melyikünk menjen Gavrilóhoz?
- Megbeszélni az őrséggel való problémákat vagy tanítani a lurkókat?
- Mindkettő.
- Menj te.
- Részemről rendben. Küldtél már levelet a legközelebbi Gócpontba, hogy küldjenek valakit Lifor helyett őrködni?
- Igen, nagyjából tíz perce. A biztonság kedvéért kettő emberre nyújtottam be kérvényt, mert nekem eddig se tetszett, hogy mindössze egy személyes volt az éjjeli őrség, míg a nappali annak a duplája...
- Okosan tetted, kettő valóban előnyösebb, de ha túl gyengék, majd vegyes csapatokat kell alkotnunk, egy régi-egy új alapon.
- Én az egy fiú-egy lány felállásra szavazom.
- Na és ha két fiút küldenek?
- Akkor maradok veled egy csapatban.
- Röhejesen egyszerű és logikátlan a gondolkodásmódod.
- Figyu, ha saccolnom kellene, ide, a világ végére eléggé nehéz lesz importálni két új őrségtagot napnyugtáig...
- Egy vagy két napig semmiképp nem számíthatunk segítség érkezésére.
- Addig mi lesz?
- Most megyek megvitatni Gavriloval, te észlény.
- Mi van, már engem is sértegetsz?
- Ha ennyitől megsértődsz, akkor hülyébb vagy, mint hittem.
- Te meg ha folytatod a sértegetésemet, akkor súlyosabbak az Aguri-megvonási tüneteid, mint hittem.
Mawara arca eltorzult.
- Milyen tünetek? Nem hallottam tisztán.
- Semmilyenek, semmilyenek - nevetett Fred.
- Helyes - bólintott Mawara, és már el is tűnt.
- Vajon ha mást válaszoltam volna, hány ujjamat veszítettem volna el? - számolgatott Fred, miközben lassan, unottan visszabandukolt az erdőbe.
Csattanás. Éles süvítés. Majd még egy csattanás. Két ezüst penge villant a horizonton, a falu melletti tisztás közepén álló kőrisfa tövében. Az égen szürke felhők kúsztak foltokban, a levegő viszont még száraz volt, nem kiáltott farkast, azazhogy esőt.
Két kard. Az egyik igazán ritka darab volt: türkizkék nyél, vékony, lapos, mégis masszív és félelmetesen éles acél vívókard. A másik pedig egy egyszeri szamurájkard, világoskék szalagkötéssel a nyelén díszítés gyanánt.
- Sokat fejlődtél az előző edzésünk óta - mondta Gavrilo higgadtan, kezében a szamurájkard pengéje oly kecsesen mozgott, mintha nem is acélból lett volna, a kardok ütközésének hangjai ezt mégsem támasztották alá. - Talán gyakoroltál az erdőben töltött idő alatt?
- Soha nem vonom ki a kardomat, ha nem egy igazi mesterhez vagy netán magához a halálhoz van szerencsém ellenfél gyanánt - felelte Mawara.
- Láttam Lifort kilovagolni a faluból. Visszatér estére?
- Esélytelen.
- Szóval nem tudod, mikor tér vissza.
- Ki tudja, talán soha. Most igazán forró nyomra bukkant a Kopókkal kapcsolatban.
- Szóval megint feltámadtak. Lifor bolond lett volna kihagyni ezt a remek lehetőséget arra, hogy végleg leszámoljon velük.
- Maga szerint sikerülhet neki?
- Mindössze egy dolgot tudok mondani, ami mind Liforban, mind Aguriban fellelhető. Mindketten tele vannak rejtett, még fel nem fedezett tulajdonságokkal.
Mawara kezében megállt a kard, teste egy pillanatra megdermedt. Gavrilo tanár úr kapva kapott a lehetőségen, és támadásba lendült, Mawarának mégis sikerült ha nem is visszavernie, de hárítania azt.
- Honnan ismeri Agurit? - kérdezte Mawara.
- A korábbi nyugodtságod és magabiztosságod tényleg annak a kis mitugrásznak a neve hallatán foszlott semmivé? - kérdezett vissza Gavrilo értetlenül.
- Hiába, túlontúl bosszant az a kis hülye, képtelen vagyok a neve hallatán rendesen koncentrálni, mert valahányszor hallok valamit felőle, mindig magam előtt látom azt az idiótán vigyorgó fejét... - dühöngött Mawara.
- Nem lenne szabad hagynod, hogy az érzelmeid átvegyék feletted az uralmat egy mesterrel vívott közelharc kellős közepén - Gavrilo tekintete jegessé és megvetővé vált egy pillanatra.
- Bocsásson meg, viszont eszébe kell, hogy juttassam, hogy a harag egyike a legnehezebben visszafojtható érzelmeknek.
- Miért vagy haragos Agurival szemben?
- Bosszant. Ennyi az egész. Bosszant a tudatlansága. Bosszant az értetlen feje. Bosszant a fegyelmezetlensége, a gyengesége, a naivitása, az optimizmusa... Az Bosszant, hogy... hogy ő egy... Aguri.
- Ezen mondjuk igazán könnyen segíthetünk - mondta Gavrilo.
Mawara szemei hatalmasra kerekedtek.
- Ezt meg hogy érti?
- Először beszéljük meg az éjjeliőrös ügyet, mindent szépen, sorjában.
- Mit javasol, ki vegye át Lifor szerepét? - kérdezte Mawara elkomorulva.
- Fred. Ő amúgy is éjjelaktív típus, és jobban lát a sötétben bárki másnál.
- Reggel óta talpon van, huszonnégy órát még talán kibír alvás nélkül, viszont akkor a nappali őrséget kénytelen leszek egyedül végigszenvedni... és a gyerekek...
- Nem, arról szó se lehet, hogy délutáni órákat tarts.
- Pedig ez az egyetlen jó oldala a munkámnak - mondta Mawara szája szélét húzva. - Mindegy, két napot kibírok a tanítványok nélkül.
- Egy tanítványomat viszont kénytelen leszek a nyakadba varrni - mondta Gavrilo határozottan. - Veled fog őrködni, ugyanazt a munkát kell vele elvégeztetned, ami neked is kötelességed, és ki kell kupálnod az erdőben rendesen. Mástól talán soha az életben nem tanulná meg, hogy az élet egyáltalán nem játék.
- Ulamiról van szó, ugye? - kérdezte Mawara. - Makacs kis lurkó ugyan, de nem kezelhetetlen...
- Ne próbáld menteni a menthetőt, mert nem szükséges. Nem őt kell kikupálnod - mondta a fejét rázva Gavrilo.
- Akkor kit? - kérdezte némiképp értetlenül Mawara. - Egy idősebb diákról lenne szó?
- Nálad talán egy évvel idősebb - bólintott Gavrilo.
- Önnek nincs is tizenöt éves diákja... - mondta a homlokát ráncolva Mawara. - Várjunk... - hebegte.
- Azt mondta, találkozott vele... akivel pedig Gavrilo találkozik, és úgy ítéli meg, hogy nem haladja meg az ereje a sajátját, akkor rendszerint tanítványául fogadja, bárkiről is legyen szó...
- Az arcodra van írva, hogy jó nyomon haladsz a gondolkozásban - mondta a Mester. - S még mielőtt rákérdeznél valami teljesen egyértelműre, igen, Aguriról beszélünk, ő lesz a társad, amíg nem ér ide a legközelebbi Gócpontból Lifor helyettese.
- Először is, két helyettesre nyújtottunk be kérvényt.
- Nagyon helyes.
- Másodszor pedig... - kezdte Mawara, miközben visszacsúsztatta kardját a hüvelybe.
Gavrilo is követte példáját (bár erősen ellenére volt a gyakorlás ilyen hamar való befejezése), és felkészült a tudósok által ismeretlen, Gavrilo tanár úr számára viszont már gyakran tapasztalt természeti jelenségre. A földrengésre/égszakadásra, amit Mawara kiborulása idézett meg.
Azonban nem történt semmi ilyesmi. Igaz, hogy Mawara pattanásig feszült volt, mégis sikerült egy bizonyos mértéken belül tartania a dühöngését: mindössze a reklamáció és az ellenkezés maradt.
- Benne vagyok, hogy odalökjem őt az első bandita elé, akit meglátunk, de azt, hogy túl is fogja élni, már nemigen garantálhatom.
- Ebben a szellemben kell megtanítanod arra, hogy az élet nem játék, viszont ha a "csak magadra számíthatsz" elvedet ráragasztod, elkobozom a gyógyítói engedélyedet.
- Szóval titkoljam el előle, hogy a világ milyen kegyetlen, és hogy "az, hogy van társad, nem mindig jelenti azt, hogy nem vagy egyedül"? - kérdezte Mawara fél szemöldökét felvonva.
- Igen, mivel a te felelősséged, hogy Aguri sose maradjon egyedül.
- Nem vagyunk és nem is leszünk soha puszipajtások.
- Viszont útitársak igenis lesztek egy jó ideig, szóval ez az egy-két napig tartó együttlétet nyugodtan kihasználhatod néha protokolli alapszabályok lefektetésére és a többi...
- Növénytani ismeretek is beleférnének talán... - elmélkedett hangosan Mawara.
- Hogy mondod? - kérdezte Gavrilo tanár úr meglepve.
- Valóban... több időt tölteni azzal a kis lököttel nem is akkora hátrány, ha közben a magam módján megtaníthatnám neki az orvoslási és a közelharci alapokat - agyalt Mawara, majd halványan elmosolyodott. - Olyan kemény kiképzésben fogom részesíteni, hogy még a Mesternek is eláll majd a lélegzete, milyen kemény gyógyítótanoncot faragok majd Aguriból...
Mawara jobb kezét Gavrilonak nyújtotta, amit a fiatal tanítómester örömmel el is fogadott. Bal kezével mindketten a gyógyítók speciális tisztelgésjelét formázták meg.
- A tanítványom oktatásának jogát ezennel két napra-két éjszakára átadom - mondta Gavrilo vigyázzállásba vágva magát.
- A tanítványa kiképzését ezennel két nappalra, két éjszakára átveszem - szavalta Mawara szintén katonásan, egyenes vállal, kihúzott háttal, felszegett állal, összezárt sarkakkal.
Elengedték egymás kezét, tisztelgő kezüket leengedték.
- Vigyázz rá, viseld gondját, és ne hozz rám szégyent - utasította Gavrilo.
- Az én felelősségem, hogy ne essék semmi bántódása - bólintott Mawara. - Nem fogok csalódást okozni önnek, erre megesküszöm.
- Volna még valami - mondta Gavrilo. - A ma délutáni edzésen különös gondot fordíts majd Agurira. Nemrég kiderült ugyan, hogy valamelyest konyít a színlövészethez, de még nem képes uralkodni a képességei felett, és az Ideghasítót is csak puszta ügyetlenségből képes végrehajtani.
- Hogy én ezen vajon miért nem lepődöm meg... - dünnyögött Mawara.
- Tudtad, hogy tud célba lőni?
- Normál esetben gondolom kézbe se tudná venni az íjat meg a nyilat, összeroppanna a súlyuk alatt - mormogott a szemeit forgatva Mawara. - Azonban... az a fiú mindig képes meglepni valamivel.
- A meglepetések nem lehetnek mindig pozitív irányúak. Pontosan ezért osztom ki rád azt a feladatot, hogy gondoskodj a további meglepetések eshetőségének nagymértékű vagy sokkal inkább teljes mértékű eltörlését.
- Vagyis... ezt a két napot áldozzam arra, hogy Aguri teljességgel kiismerje saját magát és a képességei határait?
- Pontosan.
- Ráadásul mindezt csak azért varrta az én nyakamba, hogy ne neki kelljen Agurival vesződnie... - morgott magában Mawara. - Két nap... vajon elég lesz ez a morzsányi idő bármire is?
- Ailen a főztjeivel elérte az egy évvel ezelőtti vármegyei főzőversenyen az első helyezést, az országoson pedig a hetediket, ami igencsak nagy szó, hiszen ez az ország hatalmas, emellett telis-tele méltán híres szakácsokkal, hotelekkel, éttermekkel és kifőzdékkel - mondta Veterán bácsi, ezzel magyarázva Agurinak, hogy miért is volt olyan nagy az ebédidői forgalom.
- Ez valóban hatalmas teljesítmény, igazán dicséretes - bólogatott helyeslően Aguri. Ki hitte volna... - gondolta - ...hogy ebben a mai modern világban még léteznek bárhol is vármegyék...? Miféle elavult, régimódi és fejletlen ország az ilyen?
- Ezzel az eredménnyel márpedig nem csak dicsekedni tudtam ám a cimboráimnak, meg az orruk alá dörgölni, hogy az én drága feleségem milyen ügyes - folytatta Veterán bácsi büszkén. - Mai napig a helyezéseiért kapott pénzjutalomból fizetjük a panzió összes költségét a napi ételszállítmányokat is beleértve!
- Aguri! - kiáltott rá Ralph bosszúsan. - Mi lenne, ha trécselés helyett mondjuk felvennéd a huszonegyes asztal rendelését? Már legalább tíz perce mást sem csinálnak, csak rád várnak!
- Máris megyek - mondta Aguri behúzott nyakkal. - Viszont...
- Mi van már megint? - Ralph szemei élesen villantak, mint aki bármelyik percben készen állt volna szíjat hasítani Aguri hátából.
- Melyik a huszonegyes asztal? - kérdezte Aguri értetlenül. - Van itt egyáltalán annyi férőhely?
- Ralph, azt még megértem és elnézem neked, hogy kissé ideges vagy a tömeg miatt... - kezdte Veterán bácsi kissé bosszúsan, amiért Ralph félbeszakította őt sztorizgatás közben. - Azonban, ami sok az sok. Ne üvöltözz se Agurival, se velem, és csillapodj le annyira, hogy hadarás közben ne cseréld fel a számjegyeket, mert a felújításkor mindössze tizennyolc asztalt cseréltünk le a tizenkilencből, és a tizenkilencedik bent van a konyhában. Akárhogy is számolom, nincs huszonegy asztalunk, de még csak húsz sincs.
Ralph-ba ekkor mintha villám csapott volna, pár pillanatig csak némán pislogott, és lassan, nagyon lassan kezdett csak ébredezni a sokkból.
- Bocsánatot kérek... - hebegte - ...Aguri, a tizenkettes asztalhoz menj - amint ezt kimondta, egy szempillantás alatt visszazökkent a felszolgálás ritmusába.
- Így mindjárt más - mondta Aguri nevetve, majd szélsebesen a megfelelő asztal felé vette az irányt. Tíz percig váratni egy nyílpuskával asztalhoz ülő két kiéhezett monstrumot nem volt túlzottan okos húzás... kiengesztelésképpen a szóban forgó vendégek ingyen desszertben részesültek, természetesen Veterán bácsi jóvoltából.
Fél óra múlva is csak egy fokkal lett csendesebb az étkező, Agurinak azonban még mindig kiabálva kellett Veterán bácsinak leadni a rendeléseket. Ralph, miközben három tálcával egyensúlyozva araszolt az asztalok között, fél füllel elkapott két különösen veszélyes szót két különösen veszélyesnek látszó vendég beszélgetéséből:
- Északi Kopók.
Ralph továbbra is úgy tett, mintha észre se vette volna a sarokban trécselő párost, ám közben igyekezett minden szavát kristálytisztán meghallani és memorizálni a két illetőnek. Az egyiknek fából volt a bal keze és a jobb lába, a másik szemfedőt viselt és fáslit szinte mindenütt. Be volt kötözve a fél feje, fél mellkasa, bal oldalt az alkarja, jobb oldalt felkarja, bal oldalon a térde, jobbon pedig az egész lábfeje bokától lefelé...
- Nem lenne szabad ilyen nyíltan beszélnünk a Kopókról ekkora tömegben, még a végén valaki gyanút fog - fortyogott félhangosan a fáslis fickó.
- Pont azért beszéljük meg a dolgokat itt, mert mérföldekre nincs még egy ilyen zajos hely - magyarázta a másik, majd egy hajtásra kiitta az előtte lévő, korábban még teli ásványvizes palack egész tartalmát. - Ha továbbra is ilyen halkan beszélgetünk, és nem forgolódsz úgy, mint akinek bélgilisztákat tettek a gatyájába, senkinek sem fogunk feltűnni.
- Már hogyne tűnnénk fel, mikor engem sebek meg kötések borítanak mindenütt, te pedig eleve félig fából vagy, te fafejű!? - sziszegte kígyó módjára a szemfedős.
- Ha a szigonypuskás tagokra nem hívták ki a sintéreket, akkor ránk se fogják. Errefelé mindennapos dolog, ha pár fura fickó csak úgy becsörtet ide ebédelni egy jót.
- Mindennapos mi? Amúgy egész jól van védve ez a falu, alig tudtuk kicselezni azt a vörös csajt meg a macskaszemű, vigyori társát, pedig mi aztán profik vagyunk!
- Azok ketten sem lehettek kispályások. Szerintem a vörös volt olyan erős, mint őkegyelme, a Harmadik Nagykutya.
- A vigyori meg olyan ravazdi és vérszívós, mint a Negyedik.
- Eszes, ugat, de nem harap. Ha nem lett volna a társa, legyőzhettük volna.
- Ésszel vagy ész nélkül, de az a macskaszemű téged biztos legyőzött volna egy egy-egy elleni harcban.
Ralph-ot a hallgatózás minden perce egy fokkal feszültebbé tette, egyre nehezebben tettette a tudatlan, mit sem sejtő pincért. Csak imádkozni tudott, hogy a fáslis fickó ne szúrja ki a gyanúsan lassabb és szaggatottabb mozgását vagy szaporább légzését. Már tudta, hogy kik voltak azok a fickók. Az ország legrettegettebb terrorista társasága, az Északi Kopók közé tartoztak, ráadásul mindemellett gond nélkül és teljesen észrevétlenül átvágtak az Észak-nyugati erdőségeken. Más szóval a Mawara és Fred által szigorúan védett és ellenőrzött területen.
- Gond nélkül... sikerült átjutniuk Mawaráék védelmén... Fred macskaszeme és Mawara brutálisan jó hallása együttvéve sem bizonyult elegendőnek ellenük... és ezek ketten még csak nem is Nagykutyák, csak kis gyalogkatonák a Kopók vs. Egész Womblemarle sakktáblán... - gondolkodott Ralph rémülten. - Szóval tényleg igaz a szóbeszéd... a Kopók nem haltak ki, sőt, erősebbek, mint valaha!
- Térjünk a lényegre - mondta a művégtagos pasas. - Honnan küldjük el a jelentést a Falkavezérnek és honnan a fenéből szerzünk postagalambot?
- A szomszéd városban van egy dúcos haverom, a vén Cold Jansky, az tudna adni nekünk galambot eleget, és a Black Ravens kocsmatulajjal is jóban van, így ha minden jól megy, ingyen szállást és kaját is biztosít nekünk. Holnap, szürkületkor, teljes titokban szélnek eresztjük a galambot...
- A galambokat. Galambokat akartál mondani, nemde?
- Igaz, hogy egy galambnál nincs rá garancia, hogy a levél gond nélkül eljut a főnökhöz, több galambot küldeni viszont már gyanús lenne.
- Küldjünk hármat, mind a három más-más irányból közelítse meg a bázist, és akkor a három közül az egyik biztosan eljut a főnökhöz...
Itt a beszélgetésük váratlanul félbeszakadt. Sípszó hallatszott odakintről, amire a két Kopó természetesen azonnal felfülelt. Ralphnak kis híján kiugrott a szíve a helyéről az éles akkordok hallatán.
- Fred... ez fred sípja volt... ide fog jönni... - gondolta.
- Ez valami speckó gyógyító-sípszó lehetett... - motyogta a félszemű. - Szerinted mit jelenthetett?
- Már hallottam ezt a sípjelet korábban, a hetekkel ezelőtti rajtaütésünk előtt - mondta halkan, bosszúsan társa, miközben lassan felállt, ellépett az asztaltól, és az ajtónál lévő fogasról leemelt egy fekete keménykalapot, amibe darutoll volt tűzve és egy fekete mellényt, amit néhol piros foltok tarkítottak. Az ember azt hihette volna, hogy minta volt, viszont...
- Vérfoltok - ...Ralph szemét nem tudták olyan könnyen becsapni.
- Ezek az akkordok azt jelentik, hogy Most pár percre magadra hagylak, őrködj egyedül, légy résen - mondta a Kopó, miközben fejébe csapta keménykalapját és zsebre vágta fából ácsolt kezét.
- És...? - kérdezte társa értetlenül.
- Az egyik gyógyító, vagy a macskaszemű vagy a vörös lány bármelyik percben beugorhat ide ebédelni - magyarázkodott a félfaember. - Le kell lépnünk, még mielőtt beérne a faluba. Amíg jóízűen falatozik, mi már úton is leszünk a legközelebbi város felé.
A két Kopó alig pár másodperc alatt teljesen elpárolgott a panzióból, de még annak a kétszáz lábnyi közeléből is. Csak a megüresedett asztal és az ásványvizes palack maradt utánuk.
Senki nem volt képes figyelmen kívül hagyni Fred nagy, szenzációs belépését a panzió étkezőjébe; egész konkrétan berúgta az ajtót és így kiáltott.
- Tyű, kajás vagyok!
Veterán bácsi dühösen csapott rá az öreg bárpultra.
- Te fogod ám kifizetni a költségeket, ha egyszer gallyra vágod nekem azt az ajtót! - hőbörgött.
- Nyugi, Veterán bá', vigyázom én - nevetett Fred hetykén, majd levágódott egy éppen, hogy megüresedett asztalhoz. - Pincér! - intett a kezével, ily' előkelő módon jelezve, hogy rendelni szeretne.
Ralph valamit nem tudott figyelmen kívül hagyni, mikor Aguri odamasírozott Fredhez felvenni a rendelését. Pincértársa is... épp oly nyugtalan és feszült volt, mint ő maga.
- A napi ajánlat egy kis Négyszemközt leves, Beszélnünk Kellbimbóval valamint Kopó-eledel Északi-módra - suttogta Aguri félhangosan.
Ralphnak szeme-szája elállt a csodálkozástól.
- Az nem lehet, hogy Aguri is... mindent látott és mindent hallott...
Fred azonnal vette az adást, a szó szoros értelmében fülön csípte Agurit, és maga után rángatta a konyhába, Ralph pedig loholt utánuk. Veterán bácsi is felfigyelt a fiúk különös viselkedésére, a konyha ajtajában megállította Ralphot, és a lelkére kötötte, hogy a pincében vitassák meg a dolgokat, és utólag mindenbe avassák majd be őt is, miután véget ér az ebédidői vendégáradat.
Fred nagy gonddal beterelt mindenkit az apró, sötét pincehelyiségbe, bereteszelte az ajtót belülről, beljebb terelt mindenkit a vaksötétbe és elüvöltötte magát.
- Honnan a francból tud Öcskös az Északi Kopókról? - harsogta Ralph felé fordulva. - Magyarázatot követelek, Rafi!
- Két baromira gyanús fickó volt itt az imént, pár perccel előtted lógtak meg - hadarta Aguri rémülten. - Esküszöm, azt hittem, befosok! Az egyik úgy festett, mint valami múmia, fekete szemfödője volt, a másiknak pedig favégtagjai voltak!
- Egy szemfedős és egy falábú-fakarú bandita? - ismételte Fred ledöbbenve.
- Én is felfigyeltem rájuk - tette hozzá Ralph. - Ki is hallgattam a beszélgetésüket. Az Északi Kopók közé tartoztak.
- Roy és Calpaccheno, a Félfamentes Fejvadász és a Málészájú Múmia, két országszerte körözött bűnöző, már volt dolgom velük korábban - mondta Fred. - Hogy juthattak be a faluba? Két ilyen alak túl feltűnő ahhoz, hogy a nyílt terep felől közelítse meg ezt a helyet... az erdő felől kellett, hogy jöjjenek...
- Ők láttak titeket Mawarával, de ti nem vettétek észre őket - mondta Ralph egyre jobban feszengve.
- Sosem voltak a rejtőzködés nagymesterei, szóval ez abszolút nem jó jel, sőt...! - Fred fel- s alá járkált az amúgy is csak öt-hat lépésnyi, szűk szobában.
- Izé... - kezdte Aguri kissé habozva. - Nem lenne jobb mondjuk gyertyát gyújtani vagy valami?
- Szerintem te most nem szeretnéd látni Fred arckifejezését, ahogy én sem - felelte Ralph.
- Szóval jól sejtettem, azok ketten tényleg pokolira veszélyes fickók lehettek - gondolta Aguri, s bár ennek semmi jelét nem mutatta, valójában halálosan megrémült a dolgok hallatán.
- Szóval ügyesebbek és erősebbek lettek... ráadásul még Kopók is... - fújtatott Fred. - Keh, és én még mertem hinni, hogy a Kopók tényleg kihaltak...
- Nem véletlenül becézik őket Farkasok szellemeinek, ötszáz év óta ugyanez a banda valahányszor szertefoszlott, valahogy mindig feltámadt - mondta Fred. - Womblemarle talán már sosem szabadul meg tőlük...
- Félek, hogy igaza van... a Kopók mindig feltámadnak... - gondolta Fred. - Ráadásul a legjobb barátom pont a végleges, örökké való megsemmisítésüket tűzte ki életcéljául még évekkel ezelőtt... hát ez szuper, mondhatom.
- Miket hallottatok még? - kérdezte Fred komolyra fordítva a szót. - Merre mentek? Mik a szándékaik?
- Megrémít az, hogy a környék bohóca most mennyire szigorú lett hirtelen... - motyogott magában Aguri.
- Azt mondták, hogy a szomszéd városba mennek postagalambokért - jelentette Fred. - Három galambbal fogják elküldeni ugyanazt a levelet ugyanannak a címzettnek, vagyis a főnöküknek, mindhárom galambot más-más vonalban fogják terelni, ami azt jelenti, hogy az egyik levél jócskán meg sem áll, míg a másik kettőt a beépített embereik fogják továbbítani. Meg is fognak szállni ott egy panzióban, a galambokat szürkületkor fogják szélnek ereszteni.
- Örülök, hogy ilyen részletes az emlékezeted, Rafi, csak pont a lényeget nem mondtad még el, hogy melyik környékbéli városba mennek a sok közül és melyik panzióba tartanak éppen - mormogott Fred az orrnyergét masszírozva. - Ha egyket sem említették, név vagy égtáj alapján is kezdhetnénk a szimatolást, támpont nélkül nem kezdhetünk el csak úgy, vaktában kérdezősködni, hogy "Nem láttak egy fáslis-szemfedős fickót meg egy fakezű-falábú monstrumot?"
- Említették a fogadó nevét, de nem emlékszem, mi volt az... - vallotta a halántékát vakargatva Ralph.
- Black Ravens kocsma, a galambokat meg valami vén Cold nevű fazontól akarják elkérni - mondta Aguri öntudaton kívüli állapotban, miközben az egyre csak homályosabbnak tűnő emlékképkockák és más emlékfoszlányok között kutakodott az egyébként is kissé homályos elméjében. - Mi is volt a fickó vezetékneve? Valami bonyolult, J-betüvel kezdődött...
- Cold Jansky, a vén törvénykerülő, az Alvilág Postása - azonosította be azonnal Fred a szóban forgó célszemélyt. - Black Ravens nevű kocsma pedig csak egy van az egész északnyugati térségben. Ügyes voltál, Aguri, habár jobb, ha tudod, hogy most pokolira mérges vagyok rád, olyannyira, hogy szívem szerint felakasztanálak a legközelebbi fára.
- M-miért? - hebegte Aguri elkerekedett szemekkel. Ötlete sem volt, hogy mégis mi rosszat tehetett, amivel sikerült magára haragítania Fredet.
- Legközelebb, ha valahol, bárhol, akárhol, bármit is hallasz, ami az Északi Kopókkal kapcsolatos, húzd el onnan a beledet, de gyorsan! - mordult rá Fred, és Aguri esküdni mert volna rá, hogy a felbőszült gyógyító macskaszemei egy pillanatra zölden villantak a sötétben. - Nem vagy még elég ideje a határ ezen oldalán ahhoz, hogy bármi közöd is legyen az ország vagy a gyógyítók belsős ügyeihez, Mawara le is fogja tépni a fejemet, ha megtudja, hogy sikerült neked is belekeveredned ebbe a cirkuszba. Mostantól ne szimatolj, ne kérdezősködj, ne is emlegess semmit ebben a témában, különben páros lábbal rugdoslak vissza a határon túlra, akár tetszik, akár nem, mivel mindezt a te érdekedben mondom! Ha Mawara egyszer csak úgy gondolná, hogy a te érdekedet pártolja az is, hogy beavasson téged, akkor áldásom rája, mondjon csak el neked mindent, az ő döntésében mindnyájan megbízunk, azonban más eshetőség felett nem hunyok szemet, világos? Te csak egy átutazó vagy, akinek az élete Mawarától függ, akinek a felelősségét Mawara teljes mértékben átvállalta, és egy hónap múlva már itt sem leszel, hazamész szépen a kis országodba, papához, mamához, és ezzel együtt a kalandod, az együtt illetve ideát töltött idők pedig a múlté lesznek, és hiába haverkodsz velünk, örökre kívülálló maradsz, külföldi! Ehhez tartsd magad!
Aguri szóhoz sem jutott Fred kegyetlenül őszinte és igaz szavaitól. Ekkor sikerült neki igazán megértenie, mit is jelent igazán az a kifejezés, hogy az igazság fáj. Ezt. Amit Aguri akkor átélt. A panzió kamrájában. Vaksötétben. Egy pincér és egy méregkeverő társaságában. Akiket még csak nem is ismert.
- Fred... ez gonosz volt tőled - mondta Ralph elkomorulva.
- Mi? - kérdezte Fred. A hangja teljesen megváltozott. Nem volt már komor, megvető vagy dühös.
Újra a régi Fred volt. A régi Fred pedig a sötétben pajkosan vállon veregette Agurit, majd megölelte.
- Naaa, nehogy a szívedre vedd, Öcskös! Csak a banditáktól szeretnénk megóvni téged, ez minden!
- Nem kell engem megóvni, és eressz már el! - hördült fel Aguri.
- Dehogyisnem kell - vigyorgott rá Fred, Aguri pedig kénytelen volt tűrni, ahogy a macskaszemű borzolni kezdte a haját.
- Fejezd már be ezt a gyerekes viselkedést, ez rohadtul ciki!
Mire Fred felnevetett.
- Nem az a gyerek, aki simogat, hanem az, aki tűri.
- Tűri a franc, eressz már el!
Ahogy Ralph Fredet és Agurit nézte (vagyis, igazából nem is őket nézte, hanem azt a nagy sötét semmit, ami felől a hangjukat hallotta), eszébe jutott valami. Egy emlékkép, egy jelenet, arról a napról, amikor megkezdte pincéri pályafutását egy évvel korábban a Grithman panzióban.
- Szóval azt kérded, miért neveztem el ezt a helyet Grithman panziónak? - kérdezte Veterán bácsi elmosolyodva.
A panzió előtt pipázgatott, míg Ralph mellette ücsörgött a földön, hátát a panzió falának támasztva. Nem sokkal azelőtt ért véget az ebédidő, Ralph homlokán még mindig verejtékcseppek gyöngyöződtek, légzése kissé szaggatott és fáradt volt. A falubeli gyerekeket nézte, akik Gavrilo tanár úr délutáni edzésére tartottak. Némelyikük úgy ment, mintha a fogát húzták volna, számukra a délutáni edzés jelentette magát a poklot, az Ördög büntetését. Voltak, akikből semmiféle különösebb reakciót nem váltott ki az, hogy úgymond tehetséggondozás céljából el kellett járniuk a délutáni órákra, ők voltak a viszonylag jó vagy közepes tanulók, akiket a tanár szeretett volna magasabb szintre feltornázni a külön leckék során. Ó, és persze ott voltak a lelkesek, a vidámak, akik alig várták már, hogy tanáruk erős és okos felnőtteket faragjon belőlük. Ők vágytak az erőre, a tudásra, vagy ha már mindkettővel rendelkeztek, akkor azt várták, hogy fitogtathassák erejüket, hogy megmutassák mindenkinek, mire képesek, és perce a született hencegőkről sem szabad megfeledkezni.
Ralph nem ment velük. Ő nem volt a Mester tanítványa, szabad akaratából utasította vissza az erősebbé, okosabbá válás lehetőségét. A bátyjával költözött annak idején a faluba külföldről, a határ túloldaláról, hogy megteremtsék a maguk kenyerét, ő pincéri illetve konyhai szolgálatokból, míg bátyja a falu plébánosává vált. A papságból mondhatni semmi pénz nem jutott a családi kasszába, a falu egyetlen konyhája pedig nem volt képes Ralphnak megfizetni a munkadíját. Így történt, hogy végül Ralph ingyen kezdett dolgozni a panzióban, a fizetsége pedig vagy kész étkek, vagy gyümölcsök, zöldségek, pékáruk, vagy pedig magvak voltak, ez utóbbit pedig a házuk mögötti kis veteményeskertjükben el tudta ültetni, hogy egy év múlva már ne kelljen paradicsomért, sóskáért meg répáért megdolgoznia.
- Tudod-e, fiam, hogy mit jelent a Grithman szó angolul? - kérdezte az öreg panziótulajdonos.
A tizenhat éves Ralph csak a fejét rázta.
- No, akkor most megtudod. Azt jelenti, "menedékhelyre, szentélybe menekült ember".
Ekkor veterán bácsi leült Ralph mellé, és bizalmasabb hangnemben kezdett beszélni hozzá, s közben tekintetével ő is a Mester tanítványait fürkészte.
- Minden ember menekül valami elől, hiába nem mutatja ki, sőt, olyanból is sok akad, aki még csak nem is tud róla, hogy menekül, csak teszi, anélkül, hogy tudná. Ebben a panzióban se fordult még meg olyan, aki nem menekült volna valami vagy valaki elől, akit még nem borítottak lelki vagy fizikai sebek, amiket nem takargatott vagy büszkén ne viselt volna. Mindenki ilyen. Legyen szó akár átutazóról, akár helybéliről, egy jámbor papról vagy egy szívtelen banditáról; mind ilyenek. Én is ilyen vagyok, nekem is vannak lelki sebeim, amiket Ailen nap-nap után folyamatosan gyógyítgat, ezért nem tűnnek fel senkinek, az ő sebeinek pedig én viselem gondját. Te is menekülsz, egyszerűen látom a szemeden.
- Én nem is menekülök.
- Menekülsz, csak nem tudod, miként, ki/mi elől vagy miért. Talán a múltad elől. Talán a mában félsz. Talán a jövőd miatt aggódsz.
- Mindhárom - vallotta be Ralph. - Kísértenek az otthoni emlékek. Félek, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy itt dolgozzam, hiszen már az első nap is kellőképpen lefárasztott, pedig még a vacsoraidő itt sincs. Ha így fojtatom, sosem lesz belőlem igazi, jó pincér.
- Ha még egyszer ilyen bizonytalannak és elesettnek látlak, kirúglak - jelentette ki kíméletlenül Veterán bácsi. - Mint mondtam, mindenki lelkileg sebzett, ha bevallja, ha tudja, ha látja, ha nem. A mosolygó emberek rejtik néha a legnagyobb fájdalmakat. Ezt a helyet... azért neveztem el Grithman panziónak, mert ide bárki menekülhet a múltja, a jelenje és a jövője elől. Itt mindig jó a hangulat, jó a koszt, és többnyire mindenki barátságos mindenkivel. Ez itt egy menedék. Ami természetesen a te összeomolni látszó álmaidat is megóvja széltől, esőtől, majd meglátod.
Ralph tisztán emlékezett... hogy Veterán bácsi ekkor milyen biztatón, milyen bátorítóan mosolygott rá.
- Veterán bácsinak igaza volt - gondolta Ralph nehéz szívvel. - Itt még tényleg nem járt olyan ember, akit ne borítottak volna tetőtől talpig lelki sebek. S akik mosolyognak... olykor ők rejtegetik a leghatalmasabb sérüléseket.
Igen. Ezzel a gondolattal az előtte magasodó személyre gondolt. Fredre.
- Fred... te, akinek a környéken legszélesebb a mosolya... vajon mi elől menekülsz? - kérdezte magában Fred.
- Fred... - gondolta Aguri - ...talán a sötéttől nem látlak... a hangodból viszont hallom... hogy te is rejtegetsz valamit. Bár ez csak egy megérzés, de... félek, hogy hamis a mosolyod, bármennyire is szívből jövő.
- Ralph - szólalt meg Fred hirtelen.
- Igen?
- Menj, ébreszd fel a mormotánkat, és mondj el neki mindent. Veterán bácsit majd felvilágosítom én.
- Te megőrültél? Eszem ágában sincs felébreszteni Lifor úrfit! Nem lehetne inkább, hogy akkor mondom el neki mindezt, amikor magától felébred.
- Nem, életbevágóan fontos, hogy olyan hamar tudasd vele a hírt, amennyire csak lehet. Meg fogja érteni, sőt, talán még meg is kedvel, amiért még időben szólsz neki.
- Ne mondjak neki még valamit? - kérdezte Ralph, miközben kinyitotta a pince ajtaját. Aguri kis híján megvakult, mikor kinézett a konyhába nyíló ajtón.
- De, igen. Mawara üzeni, hogy jó utat, én üzenem, hogy amint lehet, írjon a fejleményekről, Aguri meg üzeni, hogy jó volt megismerni őt, örvendett a szerencsének, a legközelebbi viszont látásra.
- Hogy mi? - kérdezte a két fiú tökéletesen egyszerre.
Negyed óra múlva egy fekete ló vágatott ki a faluból fekete hajú, alacsony termetű lovasával.
- Szóval Lifor az Északi Kopók után eredt? - kérdezte Mawara. Az erdő szélén ő és Fred csak nézték, nézték Lifor és a szénfekete arab telivéren. - Jó utat kívántál neki a nevemben?
- Igen - bólintott Fred.
- Ez a lépésetek még sok bosszúságot fog nekem okozni - sóhajtott Mawara.
- Ne stresszelj, majd csak lesz valahogy.
- Ezt most a Lifor Északi Kopókkal szembeni bosszúszomjának a következményeire értetted, vagy arra, hogy ezzel elveszítettük az éjjeli őrségünket?
- Mindkettőre.
- Egyszerűen ki nem állhatom ezt a nemtörődöm stílusodat, az agyamra mész vele.
- Tudom.
- Melyikünk menjen Gavrilóhoz?
- Megbeszélni az őrséggel való problémákat vagy tanítani a lurkókat?
- Mindkettő.
- Menj te.
- Részemről rendben. Küldtél már levelet a legközelebbi Gócpontba, hogy küldjenek valakit Lifor helyett őrködni?
- Igen, nagyjából tíz perce. A biztonság kedvéért kettő emberre nyújtottam be kérvényt, mert nekem eddig se tetszett, hogy mindössze egy személyes volt az éjjeli őrség, míg a nappali annak a duplája...
- Okosan tetted, kettő valóban előnyösebb, de ha túl gyengék, majd vegyes csapatokat kell alkotnunk, egy régi-egy új alapon.
- Én az egy fiú-egy lány felállásra szavazom.
- Na és ha két fiút küldenek?
- Akkor maradok veled egy csapatban.
- Röhejesen egyszerű és logikátlan a gondolkodásmódod.
- Figyu, ha saccolnom kellene, ide, a világ végére eléggé nehéz lesz importálni két új őrségtagot napnyugtáig...
- Egy vagy két napig semmiképp nem számíthatunk segítség érkezésére.
- Addig mi lesz?
- Most megyek megvitatni Gavriloval, te észlény.
- Mi van, már engem is sértegetsz?
- Ha ennyitől megsértődsz, akkor hülyébb vagy, mint hittem.
- Te meg ha folytatod a sértegetésemet, akkor súlyosabbak az Aguri-megvonási tüneteid, mint hittem.
Mawara arca eltorzult.
- Milyen tünetek? Nem hallottam tisztán.
- Semmilyenek, semmilyenek - nevetett Fred.
- Helyes - bólintott Mawara, és már el is tűnt.
- Vajon ha mást válaszoltam volna, hány ujjamat veszítettem volna el? - számolgatott Fred, miközben lassan, unottan visszabandukolt az erdőbe.
Csattanás. Éles süvítés. Majd még egy csattanás. Két ezüst penge villant a horizonton, a falu melletti tisztás közepén álló kőrisfa tövében. Az égen szürke felhők kúsztak foltokban, a levegő viszont még száraz volt, nem kiáltott farkast, azazhogy esőt.
Két kard. Az egyik igazán ritka darab volt: türkizkék nyél, vékony, lapos, mégis masszív és félelmetesen éles acél vívókard. A másik pedig egy egyszeri szamurájkard, világoskék szalagkötéssel a nyelén díszítés gyanánt.
- Sokat fejlődtél az előző edzésünk óta - mondta Gavrilo higgadtan, kezében a szamurájkard pengéje oly kecsesen mozgott, mintha nem is acélból lett volna, a kardok ütközésének hangjai ezt mégsem támasztották alá. - Talán gyakoroltál az erdőben töltött idő alatt?
- Soha nem vonom ki a kardomat, ha nem egy igazi mesterhez vagy netán magához a halálhoz van szerencsém ellenfél gyanánt - felelte Mawara.
- Láttam Lifort kilovagolni a faluból. Visszatér estére?
- Esélytelen.
- Szóval nem tudod, mikor tér vissza.
- Ki tudja, talán soha. Most igazán forró nyomra bukkant a Kopókkal kapcsolatban.
- Szóval megint feltámadtak. Lifor bolond lett volna kihagyni ezt a remek lehetőséget arra, hogy végleg leszámoljon velük.
- Maga szerint sikerülhet neki?
- Mindössze egy dolgot tudok mondani, ami mind Liforban, mind Aguriban fellelhető. Mindketten tele vannak rejtett, még fel nem fedezett tulajdonságokkal.
Mawara kezében megállt a kard, teste egy pillanatra megdermedt. Gavrilo tanár úr kapva kapott a lehetőségen, és támadásba lendült, Mawarának mégis sikerült ha nem is visszavernie, de hárítania azt.
- Honnan ismeri Agurit? - kérdezte Mawara.
- A korábbi nyugodtságod és magabiztosságod tényleg annak a kis mitugrásznak a neve hallatán foszlott semmivé? - kérdezett vissza Gavrilo értetlenül.
- Hiába, túlontúl bosszant az a kis hülye, képtelen vagyok a neve hallatán rendesen koncentrálni, mert valahányszor hallok valamit felőle, mindig magam előtt látom azt az idiótán vigyorgó fejét... - dühöngött Mawara.
- Nem lenne szabad hagynod, hogy az érzelmeid átvegyék feletted az uralmat egy mesterrel vívott közelharc kellős közepén - Gavrilo tekintete jegessé és megvetővé vált egy pillanatra.
- Bocsásson meg, viszont eszébe kell, hogy juttassam, hogy a harag egyike a legnehezebben visszafojtható érzelmeknek.
- Miért vagy haragos Agurival szemben?
- Bosszant. Ennyi az egész. Bosszant a tudatlansága. Bosszant az értetlen feje. Bosszant a fegyelmezetlensége, a gyengesége, a naivitása, az optimizmusa... Az Bosszant, hogy... hogy ő egy... Aguri.
- Ezen mondjuk igazán könnyen segíthetünk - mondta Gavrilo.
Mawara szemei hatalmasra kerekedtek.
- Ezt meg hogy érti?
- Először beszéljük meg az éjjeliőrös ügyet, mindent szépen, sorjában.
- Mit javasol, ki vegye át Lifor szerepét? - kérdezte Mawara elkomorulva.
- Fred. Ő amúgy is éjjelaktív típus, és jobban lát a sötétben bárki másnál.
- Reggel óta talpon van, huszonnégy órát még talán kibír alvás nélkül, viszont akkor a nappali őrséget kénytelen leszek egyedül végigszenvedni... és a gyerekek...
- Nem, arról szó se lehet, hogy délutáni órákat tarts.
- Pedig ez az egyetlen jó oldala a munkámnak - mondta Mawara szája szélét húzva. - Mindegy, két napot kibírok a tanítványok nélkül.
- Egy tanítványomat viszont kénytelen leszek a nyakadba varrni - mondta Gavrilo határozottan. - Veled fog őrködni, ugyanazt a munkát kell vele elvégeztetned, ami neked is kötelességed, és ki kell kupálnod az erdőben rendesen. Mástól talán soha az életben nem tanulná meg, hogy az élet egyáltalán nem játék.
- Ulamiról van szó, ugye? - kérdezte Mawara. - Makacs kis lurkó ugyan, de nem kezelhetetlen...
- Ne próbáld menteni a menthetőt, mert nem szükséges. Nem őt kell kikupálnod - mondta a fejét rázva Gavrilo.
- Akkor kit? - kérdezte némiképp értetlenül Mawara. - Egy idősebb diákról lenne szó?
- Nálad talán egy évvel idősebb - bólintott Gavrilo.
- Önnek nincs is tizenöt éves diákja... - mondta a homlokát ráncolva Mawara. - Várjunk... - hebegte.
- Azt mondta, találkozott vele... akivel pedig Gavrilo találkozik, és úgy ítéli meg, hogy nem haladja meg az ereje a sajátját, akkor rendszerint tanítványául fogadja, bárkiről is legyen szó...
- Az arcodra van írva, hogy jó nyomon haladsz a gondolkozásban - mondta a Mester. - S még mielőtt rákérdeznél valami teljesen egyértelműre, igen, Aguriról beszélünk, ő lesz a társad, amíg nem ér ide a legközelebbi Gócpontból Lifor helyettese.
- Először is, két helyettesre nyújtottunk be kérvényt.
- Nagyon helyes.
- Másodszor pedig... - kezdte Mawara, miközben visszacsúsztatta kardját a hüvelybe.
Gavrilo is követte példáját (bár erősen ellenére volt a gyakorlás ilyen hamar való befejezése), és felkészült a tudósok által ismeretlen, Gavrilo tanár úr számára viszont már gyakran tapasztalt természeti jelenségre. A földrengésre/égszakadásra, amit Mawara kiborulása idézett meg.
Azonban nem történt semmi ilyesmi. Igaz, hogy Mawara pattanásig feszült volt, mégis sikerült egy bizonyos mértéken belül tartania a dühöngését: mindössze a reklamáció és az ellenkezés maradt.
- Benne vagyok, hogy odalökjem őt az első bandita elé, akit meglátunk, de azt, hogy túl is fogja élni, már nemigen garantálhatom.
- Ebben a szellemben kell megtanítanod arra, hogy az élet nem játék, viszont ha a "csak magadra számíthatsz" elvedet ráragasztod, elkobozom a gyógyítói engedélyedet.
- Szóval titkoljam el előle, hogy a világ milyen kegyetlen, és hogy "az, hogy van társad, nem mindig jelenti azt, hogy nem vagy egyedül"? - kérdezte Mawara fél szemöldökét felvonva.
- Igen, mivel a te felelősséged, hogy Aguri sose maradjon egyedül.
- Nem vagyunk és nem is leszünk soha puszipajtások.
- Viszont útitársak igenis lesztek egy jó ideig, szóval ez az egy-két napig tartó együttlétet nyugodtan kihasználhatod néha protokolli alapszabályok lefektetésére és a többi...
- Növénytani ismeretek is beleférnének talán... - elmélkedett hangosan Mawara.
- Hogy mondod? - kérdezte Gavrilo tanár úr meglepve.
- Valóban... több időt tölteni azzal a kis lököttel nem is akkora hátrány, ha közben a magam módján megtaníthatnám neki az orvoslási és a közelharci alapokat - agyalt Mawara, majd halványan elmosolyodott. - Olyan kemény kiképzésben fogom részesíteni, hogy még a Mesternek is eláll majd a lélegzete, milyen kemény gyógyítótanoncot faragok majd Aguriból...
Mawara jobb kezét Gavrilonak nyújtotta, amit a fiatal tanítómester örömmel el is fogadott. Bal kezével mindketten a gyógyítók speciális tisztelgésjelét formázták meg.
- A tanítványom oktatásának jogát ezennel két napra-két éjszakára átadom - mondta Gavrilo vigyázzállásba vágva magát.
- A tanítványa kiképzését ezennel két nappalra, két éjszakára átveszem - szavalta Mawara szintén katonásan, egyenes vállal, kihúzott háttal, felszegett állal, összezárt sarkakkal.
Elengedték egymás kezét, tisztelgő kezüket leengedték.
- Vigyázz rá, viseld gondját, és ne hozz rám szégyent - utasította Gavrilo.
- Az én felelősségem, hogy ne essék semmi bántódása - bólintott Mawara. - Nem fogok csalódást okozni önnek, erre megesküszöm.
- Volna még valami - mondta Gavrilo. - A ma délutáni edzésen különös gondot fordíts majd Agurira. Nemrég kiderült ugyan, hogy valamelyest konyít a színlövészethez, de még nem képes uralkodni a képességei felett, és az Ideghasítót is csak puszta ügyetlenségből képes végrehajtani.
- Hogy én ezen vajon miért nem lepődöm meg... - dünnyögött Mawara.
- Tudtad, hogy tud célba lőni?
- Normál esetben gondolom kézbe se tudná venni az íjat meg a nyilat, összeroppanna a súlyuk alatt - mormogott a szemeit forgatva Mawara. - Azonban... az a fiú mindig képes meglepni valamivel.
- A meglepetések nem lehetnek mindig pozitív irányúak. Pontosan ezért osztom ki rád azt a feladatot, hogy gondoskodj a további meglepetések eshetőségének nagymértékű vagy sokkal inkább teljes mértékű eltörlését.
- Vagyis... ezt a két napot áldozzam arra, hogy Aguri teljességgel kiismerje saját magát és a képességei határait?
- Pontosan.
- Ráadásul mindezt csak azért varrta az én nyakamba, hogy ne neki kelljen Agurival vesződnie... - morgott magában Mawara. - Két nap... vajon elég lesz ez a morzsányi idő bármire is?
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése