Itt a tavasz!

Kellemes, boldog márciust és virágokban gazdag tavaszt kívánok ezennel minden kedves Kalandoromnak! Merry Spring!

Emellett a húsvét sincs már olyan messze. Habár a bolondok napja, a nőnap és a március 15.-e sokkalta hamarabb fog majd az ablakunkon kopogtatni, a húsvét az az ünnep, amit idén tavasszal a leginkább "megünnepel" a National Medicine. Várni fog rátok többek közt az izgalmas tojásvadászat, a locsolói versek sem maradnak majd el és még számos izgalmas dologban lesz részetek a National Medicine nagy, Húsvéti Projektjének keretein belül!

Kellemes várakozást minden érdeklődőnek! ;)

13. fejezet: Kard ki kard!

Újabb velőtrázó tüsszentés rázta meg a pultot, melynek egyik oldalán Veterán bácsi ácsorgott, a másikon pedig Mawara ücsörgött egy széken, száraz ruhában, takaróba bugyolálva, lábai egy lavór forró vízben áztak. Az arca teljesen kipirult, szemei karikásak és vörösek voltak, orra is kidörzsölődött a zsebkendőktől.

- Szegénykém... - jajgatott Ailen néni fel s alá szaladgálva az épületet. - Hiszen te teljesen felfáztál!

- Ennek a Gavrilonak teljesen elment az esze - zsémbeskedett Veterán bácsi. - Húsz percig ázni hagyni egy nyárias ruhába felöltözött, legyengült immunrendszerű kislányt a szakadó esőben...

- Az immunrendszeremnek... - lihegett Mawara, majd újból egy akkorát tüsszentett, hogy a forró teával színültig töltött pohara több milliméter magasra felugrott a pultról, ki is löttyent belőle egy kevéske nedű - ...semmi baja sincsen - fejezte be a mondatot szipogva.

- Elég ideje szolgálsz itt ahhoz, hogy tudjam, hogy esős időben sosem vagy az a fitt, erős, akaratos és makkegészséges lány, mint általában - morgott a fejét rázva az öreg pultos.

- Istenkém, túl sok idő lesz, mire ezt kikúráljuk belőled! - sopánkodott Ailen néni. - Hogyan szerzünk valakit, aki helyettesíthetne téged holnap?
- Holnapra kialszom ezt a náthát, az eső még az éjjel el fog állni - ellenkezett Maeara. - Ne aggódjon, csak a megfelelő vitaminokat kell beszednem, két forró tea rá és egy kiadós alvás elég lesz a biztos gyógyuláshoz. Még időben elkezdtük a gyógyítást, komolyodni semmiképp nem fog, reggelre gyökerestül el is fog tűnni az egész nyavalya... 

Ezután a lány belekortyolt a teájába, és egy új, nem várt ízt vélt felfedezni a teájában.

- Gyömbér... - suttogta halkan. - Ailen néni, én nem kértem gyömbért a teámba - szólt az idős nő után Mawara.

- Nem baj, idd csak szépen ki mind, jót tesz az a toroknak - legyintett Ailen néni, majd a konyhaajtóban hirtelen megtorpant. Az arca gondterheltté és enyhén szomorúvá vált.

- Will... - nézett fel segélykérően a férjére.
- Tudom - bólintott Veterán bácsi együttérzően. - Nekem se tetszik, hogy betegen hazaengedtük.
Mawara lassan letette poharát a pultra. Az arca neki is ugyanúgy komor és borús volt, mint az idős párnak.
- Csodálkoztam is, hogy a tea már rég kész volt, mire ideértem... Szóval miatta - mondta félhangosan, majd felállt, és kilépett a lavórból a mellette lévő törülközőre.
- Mi a csudát csinálsz? Ülsz vissza de tüstént!? - ripakodott rá Ailen néni anyáskodva.
- Megyek és megkeresem őt - jelentette ki türelmetlenül Mawara.
- Ugyan már, Mawara, a fiú már egész biztosan valahol a határon túl jár, képtelenség, hogy a nyomára bukkanj - rázta meg a fejét Veterán bácsi.
- Éppen ellenkezőleg - szólalt meg valaki a bejárat felől.
Mawara egyből felkapta a fejét az ismerős hang hallatán. A hideg, esővízzel keveredett széllel együtt egy húszas éveiben járó fiatalember is behatolt a panzióba, az ajtó nagy robajjal csapódott be mögötte, még az ajtó feletti csengő is jócskán leszakadt a helyéről, akkorát kondult. A fiúnak rövid, sötét haja volt, éj fekete szeme és tetőtől talpig valamiféle különleges szabású egyenruhát viselt. Oldalához egy kékes színű szamurájkard volt kötözve, a kardról lógó szalag pedig egy semmivel össze nem téveszthető szimbólum, a WFP, vagyis a Womblemarle Feketepiac hivatalos jele díszelgett.
- Kaszab... - sziszegte a fogai között Mawara. - Mit keresel te itt?
- Nagyon is jól tudod, hogy mit keresek, drága Mawara - nevetett gúnyosan a jövevény.
- Hogy érti azt, hogy Aguri nem hagyta el az országot? - kérdezte Ailen néni bosszúsan.
- Mindent a maga idejében, kedves Ailen - vigyorgott lesajnálóan Kaszab, majd lassú, ráérős léptekkel a pult felé vette az irányt, zsebében szándékosan megzörgette az aranytallérokat. - Egy jázminteát legyen szíves.
Ailen néni teljesen elképedve lépett az étkezőből a konyhába. Azért a helyzet mégiscsak az volt, hogy betoppant a panzióba egy ellenszenves vadidegen, feltehetően gyilkos szándékkal és Agurival kapcsolatos titkokkal az elméjében... Nem ez volt a megszokott a határ közeli falvakban, hogy egy rablógyilkos annyira ráért, hogy csendben, nyugodtan kivárja, amíg valaki teát főz neki, megisszi és csak azután lát munkához...
- Micsoda szégyen... - sóhajtott Kaszab mosolyogva, közben helyet foglalt a Mawara melletti széken. - A falu legtehetségesebb gyógyítóját padlóra küldte egy egyszerű nátha.
- Kutya bajom sincs - fortyogott Mawara.
- Bizonygasd csak, a végkimenetelen nem oszt, nem szoroz semmit, hogy beteg vagy-e vagy sem.
- Jól sejtem, hogy addig nem dalolsz, amíg meg nem kapod a teádat?
- Nem sietünk sehova.
Mawara majd' felrobbant a dühtől, amit saját maga iránt táplált, amiért nem volt benne elég erő faggatni a Kaszab becenévre hallgató kardtolvajt. Az elmúlt években temérdek alkalommal találkoztak egymással, s akárhányszor a sors egy helyre terelte őket, Kaszab mindig habozás nélkül megpróbálta kitekerni Mawara ujjai közül a kincset érő kardot, amit a derekán viselt. A forrófejűségéről és apadhatatlan vérszomjáról hírhedt tolvaj ezúttal viszont meglepően higgadt és ráérős volt, ami csak egy dolgot jelenthetett.
- Ez most nem olyan, mint az eddigi találkozásaink. Most biztosra akar menni. Mindent előre kitervelt. Készül valamire, valamit tartogat a tarsolyában, ami által máris a zsebében tudhatja a győzelmet - kavarogtak sorra Mawara fejében a gondolatok. - Nade... Mégis mennyire előre? Honnan ismeri Ailen nénit vagy Agurit? Mióta kémkedik utánam? Mégis hogyan... 
- Ébresztő, Csipkerózsika - csettintett egyet közvetlenül Mawara félig lesütött szemei előtt Kaszab, kizökkentve így a lányt a rendkívül hosszadalmasra sikerült gondolkodásból. Kaszab előtt is volt már egy pohár, mire Mawara feleszmélt, s a benne gőzölgő jázmintea mennyisége is megfeleződött.
- Tisztázzuk a helyzetet - szólt Kaszab komoran, bambán bámul frissen gőzölgő italát. - Az a kis görcs már egész biztosan holtan fekszik valahol az erdei ösvény mentén elásva.
Mawara szóhoz se jutott a sokktól, Veterán bácsi azonban dühödten csapott a pultra.
- Mit tettél vele, te senkiházi? - üvöltött torka szakadtából az öregember, öklét fenyegetően lendítette a levegőbe, lesújtásra készen.
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet, egy ujjal se nyúltam ahhoz a tetűhöz - sóhajtott Kaszab unottan, majd szélesen elvigyorodott. - Végzetes hibát vétett azzal, hogy fejébe vette Fred kiszabadítását, az embereim leverését és ezáltal az egész falu megmentését.
- Fredet is...? - hebegett Mawara, egész testét átjárta a borzongás és a rettegés.
- Nem... Az lehetetlen! Nem ölthette meg őket, ugyan miért tette volna?
- Nem hallom, hogy a vérebeim széttépték volna már a falut - nézett ki az ablakon Kaszab -, ezért gondolom, hogy bizonyára most ássák annak a két srácnak a halotti gödrét. Tudod, pénzt, vért és nőket ígértem nekik a segítségükért cserébe.
Mawara remegése ekkor alábbhagyott.
- Több spiritusz van bennük, mint hinnéd. Néhány jött-ment kopó nem elég a seggük szétrúgásához - morgott halkan, tekintete teljesen elsötétült. Belebújtatta mezítelen lábait átázott csizmájába, majd megindult, egyenesen kifelé. - Vagy ha mégis, csak kerüljön a kezeim közé a hullájuk, olyat kapnak tőlem, hogy a lelkük nem lesz képes megüdvözölni a fájdalom miatt!
- Azt hiszed, csakúgy hagyom, hogy emelt fővel kisétálj innen? - nevetett hitetlenül Kaszab.
- Kétlem, hogy bármivel is marasztalni tudnál - ragadta meg a kilincset Mawara, de mielőtt lenyomhatta volna, Kaszab előkapott a zsebéből egy műanyag, téglalap alakú távkapcsolót, rajta több, fehér, fekete számmal ellátott egy nagy, piros gomb díszelgett.
- Ha kinyitod azt az ajtót az engedélyem nélkül... - vigyorgott ördögien Kaszab -... akkor az öregek fejére fog szakadni ez a panzió.
Mawara ujjai lassan, bizonytalanul eresztették el az aranyszínű fémkilincset. Dühében az ajkába harapott, nehogy valami olyasmit mondjon, amit utólag mindenki megbánt volna.
- Mocskos rohadék... - fújtatott magában.
- Két hónapja folyamatosan mást se csináltam, mint téged figyeltelek, feltérképeztem a falut, valamint fokozatosan szivárogtattam be ide és minden házba az embereimet, akik voltak olyan kedvesek, és elrejtették az én kis saját készítésű bombáimat az összes épületben, a panziótól kezdve az edzőtermen, a pavilonon, a falusiak házain és a városházán át egészen a templomig. Az egész falu egyetlen hatalmas aknamező, minden lakója a túszom és a játékszerem is egyben, amit elsősorban annak köszönhetek, hogy ti bolondok sokkalta erősebben véditek a határt, mint magát a falut. Csak nem képzeled, hogy ennyi kockázatos és alapos előkészület után futni hagylak?
Mawara bosszúsan lépett vissza a pulthoz, féktelen haragjának igyekezett minden cseppjét a szemeibe összpontosítani, abban a hiú reményben, hogy így talán volt esélye a puszta tekintetével megölni Kaszabot. Sajnos nem így volt.
- Mit akarsz? - sziszegte fogcsikorgatva a lány.
- A kardodat, ugyan mi mást? - nevetett a székéről felpattanva Kaszab.
- Harc nélkül nem adom át neked - vicsorgott Mawara.
- Nem is terveztem másképp - kuncogott Kaszab. - Ám ezúttal kiegyenlítettek lesznek az esélyek. Ha egyetlen olyan trükkös kis fegyveredet is beveted, mint például a legendás mindent maró savadat, ha futni próbálsz, vagy ha bárki más közbeavatkozik, hogy segítsen neked, az egyik épület a sok közül felrobban. Egy az egy elleni küzdelem lesz, karddal fogjuk megvívni a mindent eldöntő harcot odakint. Csak te és én, meg persze a két kard. Szeléné Könnye az én legújabb szerzeményem ellen. 
- Te sem cselekedhetsz másképp - vágta rá Mawara határozottan. - Amíg eleget teszek a feltételeidnek, egy ujjal sem nyúlhatsz ahhoz a kapcsolóhoz. Te sem vethetsz be más fegyvert a kardodon kívül, és te sem vonhatsz be külsősöket. Ha a fegyvered akár egyetlen egyszer is érinti a földet, mellé helyezed a detonátort és szépen elhordod magadat a vármegyéből, meg se lássalak itt még egyszer, vagy fejedet veszem. Legyen úgy, ahogy akarod. Méltó módon döntjük el, hogy ki az érdemes Szeléné Könnyére.
- Megegyeztünk - nyújtotta baráti jobb kezét Kaszab, Mawara pedig határozottan, de nem túl erősen megrázta. A kardtolvaj mosolya szélesebbre húzódott, a távkapcsoló pedig eltűnt a zsebében. - Ne is várjunk tovább - mondta, majd az ajtó felé vette az irányt, a lány pedig néhány méterre lemaradva tőle követte a fiút. 
- Tartsatok ki még egy kicsit, Fred, Aguri! - fohászkodott magában Mawara. - El ne patkoljatok nekem, mire végzek ezzel az idiótával!
- Mawara, az eső...! - kiáltott utána rémülten Ailen néni.
- Nem lesz baj - vágta rá Mawara, közben leakasztotta kabátját és vastag, bélelt köpenyét a fogasról. - Ne hagyják el az épületet, amíg ezt le nem rendeztük. 
- Na de... - hüledezett Ailen néni, de Veterán bácsi belé fojtotta a szót azáltal, hogy rendkívül húsos kezét az idős asszony vállára tette és mélyen a szemébe nézve jelezte neki, hogy ez most nem a megfelelő alkalom volt az akadékoskodásra.
A gyógyító lány és a tolvaj egymás után kiléptek az ajtón, majd bezárták maguk mögött. A világos étkezőből a sötét éjszakába lépve a szemük nem érzékelte, amint egy árny nesztelenül elsurrant a lábuk mellett, és ennek a bizonyos árnynak a tulajdonosa nem más volt, mint...
- Aguri... - suttogta alig hallhatóan Ailen néni.
A két öregembernek szeme-szája elállt a csodálkozástól, amikor meglátták a fal mellett kuporgó sárembert, aminek furcsamód ismerősen Aguri alakja volt. A fiú a szája elé helyezte mutatóujját, így kérte rá az idős párt, hogy maradjanak csöndben, majd a konyha felé mutatott. Veterán bácsi és Ailen néni rögtön vette az adást, úgy tettek, mintha nagyban vitatkoztak volna, amíg Aguri az asztalok alatt feléjük haladt, vigyázva, nehogy az ablakból Kaszab vagy Mawara meglássa őt. Az öregek a konyha felé kezdtek haladni, mintha aludni szerettek volna, ekkor Aguri a lábuk takarásában surrant át a konyhán, egyenesen be a kamrába. Ailen néni szorosan mögötte ment, Veterán bácsi pedig pillanatokkal később egy gyertyával a kezében osont utánuk, és belülről elreteszelte az ajtót.
- Volt egy kis elintéznivalóm - hadarta suttogva Aguri, a szíve hevesen vert az izgalomtól. - Később mindent megmagyarázok, de most kérem, segítsenek!

***

A két ellenfél kivont karddal állt egymással szemben a panzió előtt. Az eső már nem zuhogott olyan hevesen, az égen a vastag felhőtakaró gyérült, a szél lassan fodrozta az ázott füvű réteket. Mawara rosszulléte fokozódni kezdett, a lány érezte, amint a testhőmérséklete emelkedni kezdtek, szemhéjai égtek, mintha forró, tüzes vassal hevítették volna. A lázasság érzete fokozatosan tudatosult Mawarában, hiába próbálta figyelmen kívül hagyni halmozottan hátrányos helyzetét.
A két penge csikorogva esett egymásnak, egyik csapást követte a másik. Mawara keményen küzdött, elsősorban Kaszab, másodsorban az őt keselyűként kerülgető szédülés ellen. Lépései egyre bizonytalanabbak, látása egyre tompább, támadásai egyre pontatlanabbak lettek. Védekezésre kényszerült, Kaszab közben kíméletlenül vagdosta Mawarához a kardját, mely olyan masszív, éles és nehézkes volt, kész csodának számított, hogy Mawara kardja nemhogy meg nem görbült, de még csak egy apró karcolást sem szenvedett el a hatalmas csapások során.
- Igeeen... - vigyorgott elmésen Kaszab. - Ez Szeléné Könnyének igazi hatalma! A masszívsága példátlan, pedig a legtöbben csak egy fogpiszkálót látnak benne, olyan vékony. Mihelyst enyém lesz az a kard, nem lesz ember az országban, aki megállíthatna!
- Amíg a nappalok az éjszakákat váltják... - szuszogott Mawara. - ...Mindig lesznek a földkerekségen emberek, akik erősebbek nálad. Ez az élet törvénye.
- Csak az örök vesztesek hitegetik magukat ezzel az ósdi szöveggel! - nevetett Kaszab. - Én a jövőnek élek, Mawara! A jövőnek, amikor Szeléné Könnye az enyém lesz, a temetői sírgödrök egyike pedig a tiéd!
- Boldogan halok meg a faluért, ami miattam került veszélybe - préselte ki Mawara nehézkesen fogai közt a szavakat. - Viszont biztosíthatlak afelől, hogy nem a mai napon. Ma lefegyverezlek és megmentem a felfogadóimat.
- Nem inkább "családot" szerettél volna mondani egész véletlenül? - nevetett a fejét ingatva Kaszab. - Nagyon is jól tudom, mit érzel a te kis falud iránt. Itt senki sem tudja, micsoda gyilkos, parazita szörnyeteg is vagy te valójában. Szeretnek téged, megbíznak benned, már-már családtagként tekintenek rád a helyiek. A két panziós öregember unokájukként szeret. Gavrilo a szárnyai alá vett, mintha a kishúga lennél. Ulami felnéz rád, példaképe ként, te vagy számára a nagy testvér, akire mindig is vágyott és számíthatott. Az alamuszi polgármester is leányául fogadna, amiért hajlandó vagy szinte ingyen és túlórabér nélkül dolgozni neki. Ralph egy kicsit munkamániás ahhoz, hogy értsen a barátkozás tudományához, de vele is jól kijössz. Liforral egy csónakban eveztek, sokat marakodtok, de valójában köztetek is fellelhető valamiféle szövetségi kötelék vagy hasonló. Fred is testvéreként óvott és szeretett, nem tudom, hogy ezt jelenidőben is mondhatom-e, mivel nincs rá garancia, hogy még él. Aguriról ötletem sincs, hogy mi lehettél a szemében. Talán bébicsősz vagy utálatos ősellenség, lényegtelen. Mit teszel, ha az egyikükről kiderül, hogy miattad halt meg, ráadásul az én kis jószágaim által?
Mawara nagyon is jól tudta, hogy Kaszab csak provokálta őt, s a terve be is vált volna, ha Mawarának lett volna elég ereje a fiú lefejezéséhez...de nem volt. Se ereje, se levegője. Fuldoklott, a teste egyre gyorsabban fáradt, a betegség és a borús idő teljesen leszívta az erejét.
- Basszus... - fújtatott magában Mawara. - Ez nem az én napom... Talán tényleg... Tényleg ez lesz az utolsó nap az életemben? Így kell bevégeznem? Egy aljas bitófára való lepkefingot se érő kardja által?
- Mindig mondtam... - lihegte Kaszab, újabb támadássorozatot indítva a lány ellen - ...kár egy ilyen fiatalka és törékeny kislány kezébe az efféle kincs! Ne félj... Szeléné Könnye hamarosan annak markát üti, aki megérdemli!
- Ugye azt szeretted volna inkább mondani, hogy "azé a bájgúnáré lesz, aki az egész küzdelem alatt csalt"? - Veterán bácsi sziluettje fekete kísértetként jelent meg a panzió kitárt ajtajában. Ailen néni szorosan mögötte állt, mindkettejük arckifejezése komor volt és határozott. Kaszab visszacsúsztatta kardját annak hüvelyébe, s a zsebében megmarkolta kis fekete dobozt. Mawarának kifutott a vér az arcából.
- Ne jöjjenek közelebb! - kiáltott feléjük Mawara halálra váltan.
- Jól figyelj, Mawara! - szólalt fel újból az öreg panziótulajdonos. - Ez egy élet-halál küzdelemnek indult, szabályokkal meg minden egyéb marhasággal, de ez a gerinctelen betegen hívott ki! Senkit sem érdekel, hogy te ennek az ellenkezőjét bizonygatod, ez a versengés az ő csalása miatt dőlt el! Itt hadovál nekünk kiegyenlített esélyekről, mikor az ő szervezetének semmi baja! Csalt, Mawara! A verseny elveszítette az egyetlen létező értelmét! Nem sérül a becsületed, ha segítséghez folyamodsz!
- Hallgasson, ha kedves az élete! - a kardtolvaj fenyegetőn tartotta ki Veterán bácsi felé a kezét, melyben ott lapult a bombák távkapcsolója.
-  Itt a felszerelésed, Mawara! - nyújtotta a lány felé a régi vászontáskát Ailen néni. - Használd bátran!
- Mi van, talán a kor elvette maguktól a hallásukat? Magukra robbantom az imádott kis panziójukat! - fröcsögte fehér fogait villogtatva Kaszab.
- Robbantsd csak, ha annyira szeretnéd! - vágta rá Veterán bácsi dühöngve.
Mawara szemei könnybe lábadtak.
- Veterán bácsi... Ailen néni... Ne... - szepegett a gyógyító.
- Mawara - mosolygott rá Ailen néni negédesen. - Neked csak annyi a dolgod, hogy ne félj.
Mawara kivörösödött szemei hatalmasra tágultak, majd lehajtott fejjel lassan megindult az idős pár felé. Ailen néni mondatából megsejtett valamit.
- Terveznek valamit... de ugyan mit? Mire készülnek? Hogyan gondolhatják, hogy hárman elegek vagyunk a győzelemhez? Mi lesz a panzióval?
Mawara egyszerűen képtelen volt átlátni a felnőttek tervén, mégis vakon engedelmeskedett nekik. Mert megbízott bennük. Az életét is rájuk bízta volna.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz ahhoz a pakkhoz, eltörlöm a panziót a föld színéről! - fenyegetőzött Kaszab vérben forgó szemekkel.
- Azt próbáld meg! - vágta rá Veterán bácsi.
- Ne higgyék, hogy nem teszem meg! Mindegy is, már késő megbánniuk, hogy eszükbe jutott ujjat húzni velem!
Mawara épp, hogy megérintette a táskát, és az egyik vörös színű gomb, az 01-es számú lenyomódott. Mawarának a szívverése is megállt egy pillanatra. 
Nem történt semmi.
- Mi a... - hebegett Kaszab. Még egyszer megnyomta a gombot, sokkalta erősebben, mint korábban. 
- Biztos csak a panzióban elhelyezett bombák gombja hibásodott meg egy kicsit - gondolta a kardtolvaj, majd az ajtóban ácsorgó hármasra nézett.
- Tudják mit? A templomukkal kezdem, hogy tudják, kivel is állnak szemben - mondta fennhangon, majd lenyomta a 02-es gombot. 
A távolban már egészen tisztán látszódott az öreg templom tornya, az alkonyi, gyér napfény szemmel alig érzékelhetően emelte ki fekete sziluettjét az elmosódott tájból. Kaszab holtsápadt ábrázattal nézte mereven, amint a templom a megfelelő gomb lenyomása ellenére sem hullott szét apró márványdarabjaira. Kaszab fejében eluralkodott a káosz, páni félelem kerítette hatalmába őt.
- Nem! Vízállóra terveztem ezt a vackot, az nem létezik, hogy elromlott! A távolság sem jelenthet gondot neki, hiszen...
A gondolatmenete azonban itt félbeszakadt. Egy árnyat látott az út közepére suhanni. Kaszab ösztönösen félreugrott, látta, amint valami fenyegetően suhant felé. Egy nyílvessző surrant el a feje mellett. Mielőtt még észbe kaphatott volna, észveszejtő fájdalom nyilallt a vállába. Valaki hátulról is lőtt rá. Ujjai közül kiesett a távkapcsoló. Veterán bácsi megkondította a vasharangot, s mielőtt a bravúros szerkezet földet érhetett volna, egy újabb, az előzőnél sokkalta kisebb árnyalak elkapta azt. 
A hirtelen ért sokkon kívül volt még valami, ami teljesen meggátolta Kaszab testét a mozgásban. A hátulról lőtt nyílvesszőn valamiféle lilás színű dolog is volt, ami a tolvaj vérével (meg egy kisebb húscafattal) vegyült. A nyíl mérgezett volt. A fiú teste tehetetlenül és a méregtől egyhén rángatózva terült el a földön. 
Mawara ugyanúgy sokkolttá vált és lemerevedett, mintha őt is meglőtték volna.
A felhőréteg gyérült az égen, az esteli vörös fénycsík megvilágította Ulami határtalanul elégedett arckifejezését, amint a levegőbe emelte a detonátort, amit ő maga kapott el.
- Megcsináltam! - ujjongott torka szakadtából sikoltozva a kislány. 
- Helyesen úgy szól a mondat, hogy "Megcsináltuk" - szólalt meg az út tisztás felőli oldaláról Gavrilo tanár úr hangja.
A szemben lévő ház kerítése mögül ezután Fred ugrott ki, odarohant a földön heverő Kaszabhoz, leoldotta a derekáról a kardját és átkutatta a ruházata legjavát. Miután minden éles, hegyes vagy veszélyes tulajdonától megfosztotta a méregtől homályosult tudatú tolvajt, diadalmasan felkiáltott:
- Terrorista lefegyverezve!
Ulami fülig érő mosollyal s kezében a kapcsolóval rögvest a távolban ácsorgó, nyíllal és íjjal felszerelt személyhez sietett, majd átnyújtotta neki a Kaszabtól eltulajdonított tárgyat.
- Láttad, Aguri? Ugye, hogy milyen ügyi voltam?
Aguri bohókás szokásához híven most is szélesen vigyorgott a kislányra, átvette tőle a távirányítót, és pajkosan megsimogatta Ulami feje búbját.
- Naná, hogy az voltál! Akár egy igazi kommandós! 
- Látod, Aguri?  - förmedt rá a fiúra tettetett haraggal Gavrilo. - Megmondtam. Képzett ellenfél ellen fabatkát sem ér a te kis Ideghasítód. Ezért is kell megtanulnod rendesen lőni. 
Ulami ezután Mawarához sietett, akit Veterán bácsi a vállánál megragadva tartott, a lányt ugyanis egész feltűnően kerülgette az ájulás érzete, alig állt meg a lábain.
- Az első legyőzött gazfickóm! Te is láttad, Mawara? Láttad, milyen gyors voltam? Még csak észre se vett az a bamba! 
Mawara néhány percig csak pislogni tudott. Körbenézett. Ralph kivételével most először volt ott mindenki, egy helyen, körülötte, akit percekkel ezelőtt féltett. Félt, hogy bajuk eshetett. Erre meg... Ő volt az, aki igazán segítségre szorult. Ehhez az érzéshez képtelen volt hozzászokni.
- Hogyhogy? Mikor? Hogyan? - kérdezte Mawara zavartan.
- A kérdezz-felelek még várhat - rázta meg a fejét Gavrilo elkomorodva. - Aguri, Mawara, ti ketten hozzátok rendbe magatokat, amennyire csak lehet. Fred, vidd a legügyesebb diákokat az erdőbe, toloncoljátok ki a söpredékeket a falu közeléből, igyekezzetek még azelőtt visszatérni, hogy vaksötét lenne. Kiteszek egy lámpást a kőrisfa tövébe, mihelyst egy pillanatra szem elől tévesztitek a fényét, visszatérhettek.
- Használja inkább ezt - nyújtotta át Gavrilonak a zseblámpáját Aguri. - Erős a fénye. Minél messzebb tudhatjuk azokat a melákokat, annál jobb.
- Rendben - bólintott Gavrilo. - A kardtolvajt nem lenne túl bölcs a fogdába vinni, hamar megszökne. A gondjaira bízom őt, Veterán. Kötözd hozzá egy el nem mozdítható tárgyhoz vagy zárd be valahová, de el ne mozdulj mellőle, le se vedd róla a szemedet! Bár a szer hatására kábult, ki tudja, mit rejteget még a tarsolyában. Ki tudja, talán még egy zárt körű átvizsgálás sem árthat.
- Jó kezekben lesz - biccentett a panzió tulajdonosa.
- Efelől nincs kétségem. Én visszaterelem a diákokat a házaikba - fejezte be a mondandóját Gavrilo tanár úr. - Van valakinek bármiféle kérdése?
- Inkább kérés - szólalt fel Aguri. - Szóljon mindenkinek a bombaveszélyről, olyan diszkréten és pánikkeltés nélkül, amennyire csak teheti. Egyben tiltsa meg a gyerekeknek és az összes többi falubelinek, hogy hozzáérjenek a bombákhoz. Ha találnak egyet, feltétlenül szóljanak nekem. Ha reggelre fel tudjuk térképezni a bombák legjavát, az csak megkönnyíti a dolgomat. Pirkadatkor az összeset eltávolítom, egy se fog maradni, erről nyugodtan biztosítson mindenkit.
- Megteszem, ami tőlem telik - hagyta jóvá a fiú utasításait a tanítómester. - Figyelem, mindenki! Pontosan egy óra múlva mindegyikőtöket bent szeretném látni a panzió étkezőjében, a kölköket pedig a házaikban, világos? Senki sincs abban a helyzetben, hogy késsen, így is bőkezű vagyok az időt illetően! Mawara természetesen, ha úgy érzi, ágyban maradhat, Ulami pedig jutalmul, amiért ilyen ügyesen szerepelt, szintén nem késhet el a találkáról. Csapat: oszolj! A "Húzzuk ki Mawarát a pácból!", alias "Aguri, a falu hőse!" hadműveletet ezennel hivatalosan is sikerrel lezártnak nyilvánítom! - szavalta katonásan, mire a kis csapat hatalmas ujjongásba és rikoltozásba tört ki, Agurit és Mawarát leszámítva.
- Nem emlékszem, hogy a második verzióra áldásomat adtam volna - nevetett Aguri tehetetlenül.
- Ezt vissza is adom - nyomta Aguri markába a fiútól kölcsönkapott napszemüveget Gavrilo. - Igazad volt, valóban kisütött a lenyugvó nap a lövésed pillanatában. A nyilad akár el is talált volna, ha ezek a fekete lencsék nem védtek volna meg a vakulástól.
- Jól sejtem, hogy ma estére ki kell, hogy függesszük a zárva táblát? - sétált oda a társaságukhoz Ralph.
- Nos, ma este nincs forgalom, de nagyon jól jönne a segítséged, drága Ralph - mondta Ailen néni, közben hagyta, hogy Mawara teljes testsúlyával a vállaira nehézkedjen, így Veterán bácsi gond nélkül oda tudott masírozni Kaszabhoz. - Kérlek, hozz vizet a kútról, minél többet, ha lehet, ennek a kettőnek forró fürdőre és tiszta, meleg ruhára van szüksége, de sürgősen. 
- Ne segítsek neki? - kérdezte Aguri.
- Ne bolondozz, lelkem, hogy máris meggyógyultál! - vonta fel a szemöldökét Ailen néni.
- Amúgy se bírnád el a vödröt, megszakadnál a súlya alatt - legyintett Ralph, és már szaladt is be a konyhába.
- Egy-Null Ralph javára - nézett a pincértanonc után Aguri. - Egyébként köszönöm a kérdést, jól vagyok.
- Az meglátszik, de mondd, hogy lehetséges ez? - kérdezte Ailen néni hitetlenül. - Hiszen, mikor búcsút vettél tőlünk, még te is gyengén lábadoztál...
- A teája hamar elfeledtette velem, hogy valaha is rosszul voltam - nevetett a fiú. - Viszont biztos, ami biztos, bevettem néhány láz- és fájdalomcsillapítót, amit otthonról hoztam. Fél órán belül hatnak.
- Kaphatnék... belőlük? - pihegett Mawara résnyire nyitott, vörös szemekkel, Ailen néni alig győzte őt felsegíteni a lépcsőn. - A múlt héten...kifogytam az...ilyen jellegű...gyógyfüvekből...
- Hogyne - bólintott Aguri, majd Mawarának az Ailen nénivel átellenes oldalára szökkent, és segítőkészen hagyta, hogy a lány a nyakánál fojtogatva belekaroljon. - Beveszed őket, ráalszol egyet, s egy bő fél óra múlva újra az az undok és erőteljes csaj leszel, aki mindig is voltál - nyöszörögte a fiú fuldokló hangon. - Csak takarózz be jó rétegesen, az izzadtság hamar leviszi a lázadat.
- Úgy beszélsz...mintha te...lennél a...gyógyító, és...nem én...
- Úgy beszélsz, mintha nem tudnád, hogy betegen szigorúan tilos beszélni - vágta rá reflexből Aguri.
- Nem vagyok...beteg...
- Persze, én meg hazamentem! Tartogasd a beszédre fecsérelt erődet későbbre.

Az elkövetkező egy óra jóval kevésbé eseménydúsan telt el. Mindenki elvégezte a rá kiszabott feladatot, s mikor az öreg fali óra este hatot kakukkolt a panzió falán, az étkezőben már mindenki jelen volt. Veterán bácsi bal keze masszív csomóval hozzá volt kötözve kábult fegyencének jobb csuklójához, a két gyógyító már hozzálátott a sebe ellátásához. Aguri velük szemben ült egy széken, mereven figyelte Kaszabot, ugrásra készen, arra az esetre, ha a tolvaj netán-talán még idő előtt ébredezni kezdene, időben riaszthasson mindenkit. Mawarával csodákat művelt az a majdnem egy órányi alvás, már csak csöpögő orra és enyhén vörös szeme szolgált megfázásának árulkodó jeléül.
- Mennyire erős a méreg, ami leterítette? - kérdezte Mawara Fred felé fordulva.
- Az immunitásától függ, hogy mikor kel fel - felelte a méregkeverő. - Másképp mondva bármikor. Viszont lényegesebb mozdulatokat tenni holnapig nem lesz képes.
- Egy perc nyugtunk sincs, amíg itt van - sóhajtott Ailen néni, aki Ralph-fal karöltve forró teát osztogatott a jelenlévőknek. - Nem lehetne őt is kitoloncolni a területről vagy belelökni az árokba?
- Ha nem ismeri el a vereségét, vissza fog jönni, ha kell, akár a túlvilágról is - rázta meg a fejét Mawara.
- Nekem is van egy kis elbeszélgetni valóm vele - mondta Aguri, mire sok elkerekedett szempár pillantott rá. - Semmi személyes, csak a bombák helyét szeretném tudni! - emelte magasba a kezeit Aguri védekezően.
- Nem fog dalolni nekünk, arra mérget vehetsz - nevetett Fred. - Kaszab nem az a típus. Vagy, ha mégis kiszedsz belőle valamit, egy szavát se hidd el.
- Most komolyan, minek nézel te engem? Hülyének, vagy hiszékenynek? - nevetett a homlokcsontját masszírozva Aguri.
- Mindkettőnek - vágta rá a két gyógyító egyszerre.
- Ki szeretné kezdeni a "velőtrázó" trécselést? - kérdezte Gavrilo szarkasztikusan.
- Én! - Fred keze hamar fellódult a levegőbe. - Te, Öcskös. Légy hozzám őszinte. Az életét akartad megkímélni, vagy csak nem találtad a savat?
- Igazából mindkettő - ismerte be Aguri.
- Ti le akartátok nyúlni a mindent maró savamat? - Mawara ereiben meghűlt a vér. - Egyre kevésbé értem ezt. Honnan tudtátok, mit tervez Kaszab? Mikor volt időtök kitervelni, tudatni Veterán bácsival és Ailen nénivel és végrehajtani ezt a kis magánakciót? Hogyhogy ilyen könnyen lefegyvereztétek? Ki volt az értelmi szerzője ennek a kockázatos...mégis, hihetetlenül kidolgozott tervnek?
- Kezdjük az elejétől! - lelkesedett Ulami.
Fred erre elvigyorodott, felugrott egy asztalra és hevesen gesztikulálva, élénken suttogva fogott bele a sztorizgatásba, mintha egy hihetetlen kalandot mesélt volna el egy színpadon, melyet képzeletbeli emberek ezrei vettek körül, hogy meghallgathassák a legendássá vált történetet.
- A semmiből bukkantak fel a banditák!
Ulami ekkor csuklyát húzott a fejére, és ördögien felkacagott a rablóhad szerepében:
- Megvan a macskaszemű! Elkapni!
- Honnan tudod, hogy így hívtak? - suttogta neki alig hallhatóan Fred, de aztán rálegyintett, leugrott az asztalról, és eljátszotta Ulamival a nagy küzdelem lezajlását. - Voltak vagy egy tucatnyian! Néhányukat sikerült letepernem, de túl sokan voltak és túl erősek!
Ulami képzeletbeli kötéllel megkötözte Fredet, aki engedelmesen leült az asztal lábához.
- És akkor... - mondta Fred, és biztatóan kacsintott Agurira, hogy szálljon be ő is, mint harmadik komédiás.
- Az ágak közül leugrott a bandavezér! - ugrott fel az asztalra komédiásan Aguri.
- Mi van, góré? Mehetünk? - vinnyogott rekedtes hangon Ulami, szemmel láthatóan ő élvezte a legjobban a kis előadásukat, de persze csak a nézők után.
- Kaszab ekkor követte el a legnagyobb baklövését! - kiáltott fel diadalmasan Fred. - Ha akkor mást lépett volna, biz' isten, se nekem, se Öcskösnek, sőt, talán senkinek nem maradt volna helyén a nyaka!
- Nincs szükségem rátok a továbbiakban - mondta mély, kimért hangon Aguri. - Maradjatok itt - aztán felugrott a levegőbe, és az asztaltól nem messze leguggolt. 
- Hé! Ez nem fair! - hőbörgött Ulami vérig sértve. - Harcolni jöttünk, vagy nem?
- A gazembereknek eszük ágában se volt engedelmeskedni - vette újra át a szót az önkéntes narrátorrá avanzsálódott Fred. - Indultak is volna mindjárt a vezérük után, ám ekkor a semmiből előugrott a hős, aki egészen addig a fű lepte, ázott talajon lapult, mint egy igazi nindzsa, és félelmetes sárszörnyetegként rontott az ellenségre. Mire feleszméltem, legalább két-három behemódot kiütött!
- Jaj, jaj! Piff-Puff! - közvetítette a hangeffektusokat Ulami, miközben képzeletbeli ököltusát vívott Agurival.
- Ezalatt nekem volt időm kiszabadulni, és a maradék hárommal én magam végeztem a mérges tűimmel - állt fel az asztal alól Fred, csakhogy olyannyira belefeledkezett a kis előadásba, hogy sikerült teljes erejéből belefejelnie a fölötte lévő falapba, rögtön vissza is zuttyant fájdalmában a földre, amit a jelenlévők őszinte, sajnálkozó, kórusban felhangzó nevetéssel díjaztak.
- Mintha én is bevertem volna a fejemet - hümmögött Mawara. - Ne vegyétek zokon, nagyon aranyos volt ez az akciódús előadás, de azért lássátok be, nem könnyű elhinni, hogy Aguri egymaga elbánt bárkivel, nemhogy három huligánnal.
- Pedig ennél többet is tett - ült le egy székre Fred, kezét le se vette (szó szerint) ütődött fejéről. - Amikor a segítségedre szerettem volna sietni, a pavilonhoz futottam, mert azt hittem, hogy ott vagy, Aguri viszont egyből ide rohant, a panzióhoz. Az ablakon belesve épp, hogy csak végigmérte Kaszabot, már nyargalt is hozzám meg Gavrilohoz. Beszámolt nekünk mindamellett arról is, hogy látott egy kapcsolót kidülemkedni Kaszab zsebében. Egyből megsejtettük, hogy bombákat rejthetett valahová. Agurinál volt egy nagyon furcsa, műholdas bigyó, vagy mi...
- Elekromágneses rezgések után kutató mérőeszköz konyhanyelven, nem olyan bonyolult megjegyezni - forgatta a szemeit Aguri.
- Ja, ja, az... - legyintett Fred, aztán zavartalanul folytatta az ecsetelést. - Szóval azzal sikerült bemérnie a bombák helyét. A főbb épületekből tízesével távolítottuk el őket, a többi házban csak elvétve fedeztünk fel párat. Amíg ti a panzióban teázgattatok, a tanítványok és még néhány segítőkész falubeli fokozatosan hatástalanítottak minden bombát, úgy, ahogyan Aguri mutatta nekik. Ez a kis csapat pedig, én, Aguri, Ulami és a mester kiterveltük a legésszerűbbnek látszó rajtaütési tervet. Aguri vállalta azt a kockázatos és egyben kulcsfontosságú szerepet, hogy észrevétlenül beslisszanjon a panzióba, aknátlanítsa az öregekkel együtt az épületet, aztán fegyverekkel felszerelkezve visszasiessen az őrhelyére, a panzió melletti sötét zugba.
- Hadd találjam ki. Akkor hatolt be, amikor én és Kaszab elhagytuk a panziót, így a fényviszonyok és az elterelődött figyelmünk miatt nem vettük őt észre - tapintott rá a lényegre Mawara. - Kifele pedig akkor jött, amikor Veterán bácsi és Ailen néni kitárták a bejárati ajtót, és akkor is azt a pillanatnyi vakságunkat meg a harcra való erős koncentrációnkat aknáztátok ki. 
- Ja, Aguri ötlete volt, hogy kijátsszuk az érzékeitek vakpontjait - helyeselt nevetve Fred. - Egyébként a helyünkre is akkor rendeződtünk el, amikor Veterán bá' és Ailen né' elvonták a figyelmet. Nagyon ügyesen játszották a szerepüket, igazi profik voltak kamuzásban és provokálásban, minden tiszteletem és elismerésem az övék, amit nem ígértem Agurinak.
- Azért mi sem vagyunk ám mai csirkék! - vigyorodott el büszkén nagy bajusza alatt Veterán bácsi.
- Szóval Aguri a hős - ízlelgette a gondolatot Mawara, aztán (diszkréten szólva) "ki is köpte". - Nem, ezt az egyet nem vagytok képesek bemesélni nekem, ez egy szamár, aki fejest ugrott a kilátástalan veszélybe néhány olyan ismerős érdekében, akiket még csak egy napja ismer! Ez nem hősiesség. Ez minden, csak az nem. Az, hogy bizonyos időre megfeledkezett a saját nyúlszívűségéről, sőt, felülkerekedett rajta és ez által jót cselekedett másoknak, nem teszi még hőssé Agurit. Csak közénk valóvá. Mindenki által elismertté. Családtaggá, ha úgy jobban tetszik az érzelgős típusoknak.
A következő percekben senki nem jutott szóhoz a döbbenettől. Mawara ezt az alkalmat kihasználva felállt, és hatalmasat csapott a mellette lévő asztalra.
- Ezennel indítványozom, hogy a falut védő őrök ezentúl csakis és kizárólag a falut és annak tíz méteres környékét felügyelve járőrözzenek! A határ és annak környéke essen kívül a hatáskörünkön! - mondta sziklaszilárd határozottsággal. - Akinek ellenvetése van ez ellen, most, de csakis most szólalhat fel!
Két kéz emelkedett bizonytalanul a magasba, mégpedig Gavrilo tanár úré és Fredé.
- Szép elhatározás. Nem éppen elképzelhetetlen vagy helytelen - kezdte Fred diplomatikusan. - Viszont te tudod közülünk talán a legjobban, hogy korábban miért nem szerveztük át hasonló elvek alapján a munkakörünket.
- Az északnyugati határ Womblemarle Achilles-sarka - folytatta Gavrilo. - A legsebezhetőbb pont. Az az erdő fokozottan természetvédelmi terület, éppen ezért emberek tucatjai hatolnak át rajta nap mint nap illegális úton-módon. Ha mi nem védenénk meg az országot attól a területtől, akkor senki. Az ország képzeletbeli immunrendszere jelentős szinten meggyengülne. Kellünk ide. Mi vagyunk az északi országrész veséje. Nem állhatunk le, csak mert nekünk úgy lesz jobb. Ha mégis ezt tennénk, a király visszavonná a falunk függetlenségét, kiküldené ide az ő otromba katonáit, semmibe véve a kultúránkat, a hagyományainkat, a vallásunkat, a hitünket. Saját magunknak ártanánk, ez a lépés túl nagy kockázat lenne...
- Még egy ilyen súlyos fenyegetést, mint amilyet Kaszab és a bandája jelentett nekünk, nem szenvedhet el a falunk! Túl nagy kockázat tovább várni! - rázta meg a fejét Mawara dacosan. - Bocsánat az érzelgősségemért, de most kivételesen nem engedek az ellenzéknek! Holnap küldök egy levelet a királyi táblának. Benne lesznek a mai nap eseményei, természetesen nevek és részletek nélkül. Ehhez fogom csatolni a város hivatalos indítványát, mely szerint ezentúl csak magunkért fogunk felelni, és, hogy a határ védelmét a király katonáira bízzuk, viszont szállást nem vagyunk hajlandóak biztosítani nekik, mi több, látni se kívánjuk őket a több évtizedes megállapodás jegyében, mely szerint a mi városunk a király uralmától független, részlegesen önálló település. A város hivatalos pecsétjével és a polgármester aláírásával lesz ellátva a levél.
- Mit teszel, ha visszautasítja a kérvényt, és érvényteleníti a függetlenségi okiratot? - kérdezte Fred nyugtalanul.
- Nem utasíthatja vissza, mert nem kérvényt küldünk neki, hanem megmásíthatatlan határozatot, és nem érvénytelenítheti a függetlenségünket, mert azzal a saját hírnevét vágná gallyra - vágta rá Mawara gondolkodás nélkül. - Egyéb kérdése nincsen senkinek? Ellenérv vagy hasonló? - nézett körbe kérdőn, ám a jelenlévők mind síri csöndben ücsörögtek, egyetértően bólogattak vagy bizalmasan sugdolóztak egymással. - Senki többet harmadszor. Köszönöm, srácok.
- Mármint mit? - kapta fel a fejét érdeklődően Fred.
- Nem vagyok humoros kedvemben, Fred! - mordult egyből Mawara, végül mégsem folytatta a sarjadzani látszó vitát. Felállt, és lassú, határozott léptekkel megindult a lépcső felé. - Lepihenek egy kicsit. Senki ne zavarjon.
- Jó éjszakát! - integetett Ulami, s amint ezt kimondta, a kislány akkorát ásított, csak úgy remegett belé az egész ház.
- Lassan neked is jól jönne egy kiadós szunyókálás - nevetett Aguri.
- Ne kezelj úgy, mintha erősebb lennél nálam! - emelte fel a hangját Ulami szigorúan, de épp, hogy ezt a mondatot is befejezte, újból ásítozni kezdett.
- Hazakísérem Ulamit - egyenesedett fel Gavrilo ültéből.
- Rendben, menjen csak. Jó éjszakát, Gavrilo mester - búcsúzott el tőle készségesen Ailen néni, ahogyan azt egy udvarias háziasszony protokollja megkívánta.
- Önnek is jó éjszakát, Ailen - viszonozta a búcsút a tanító, azzal kézen fogta Ulamit, és ráérősen elhagyta vele az épületet. Ailen néni még hallotta, amint Ulami még odakint álmosan azt nyöszörögte panaszosan:
- Nem is vagyok áhhhh-áálmos...
- Jócskán elmúlt záróra. Eredj szépen te is haza, Ralph - mondotta Veterán bácsi kedvenc órájának számlapját nézegetve.
- További szép estét, utam - emelte meg udvariasan fekete vadászsapkáját az alkalmazott.
- Várj, Rafi, én is arra megyek őrjáratozni, amerre te laksz, menjünk együtt! - szaladt utána Fred pajkosan integetve, és a két fiút elnyelte az esteli vaksötétség.
- Segítesz visszarendezni az asztalokat, Aguri? - kérdezte Veterán bácsi, viszont a kérdésére nem jött felelet, hiszen Aguri már nem is volt az étkezőben. - Hová tűnt a kölyök? - forgolódott nyugtalanul az öregember.
- Felküldtem vele némi harapni valót Mawarának vacsora gyanánt - mosolygott férjére Ailen néni, mintha mi sem lett volna ennél természetesebb. - Ne aggódj, Will. Most már csak nem esnek egymás torkának...
- Inkább amiatt aggódom, nehogy a régi események megismétlődjenek - sóhajtott a panziótulajdonos gondterhelten. - Senkinek, de legfőképpen Mawarának nem tenne jót, ha újra szerelembe esne, de végül csalódna a fiúban, akit a sors neki rendelt...
- Úgy hiszed, hogy azok ketten máris egymásba habarodtak? - nevetett Ailen néni. - Én ezt erősen kétlem. Még barátoknak se nagyon lehet őket nevezni.
Veterán bácsi nagy gonddal pakolgatni kezdte a székeket föl az asztalokra, közben hébe-hóba azt mondogatta:
- Egyszer még, Ailen... Egyszer még...

Csúsztatás

A Különleges Karácsonyi Epizód túl hosszadalmasra sikerült, mi több, el se készültem még vele. A mai napot a családommal töltöm szűk körű, de nagyon vidám ünneplésben, ahogyan mindenki más, így az epizód megjelenése vagy valamikor karácsony első és második napjának tájékán várható, vagy végleg el lesz vetve, mint ötlet, és legfeljebb jövő év karácsonyáig nem teszem közzé. A késésért illetve az esetleges visszavonás lehetősége miatt előre is szíves elnézését kérem minden kedves Kalandoromban, egyúttal szeretném megragadni az alkalmat rá, hogy kellőképpen vidám ünnepi köszöntésben részesítselek benneteket! 

Remélem, sikerült elnyernem a tetszéseteket a kalendáriummal és a blog vadonatúj külsejével, nem kis melóm volt vele, de totál megérte! Igazán boldoggá tesz, még ha szinte egyes egyedül örülök neki, hogy lassan egy éve működik ez a blog, és immár túl is vagyunk az első karácsonyi projekten! 

Békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek, érezzétek jól magatokat, kapjatok sok-sok ajándékot, ünnepeljetek együtt a családotokkal, szeretteitekkel, barátaitokkal nagy vidámságban, és ne feledjétek azt sem, mi a karácsony igazi lényege! 

Merry Christmas and Happy New Year! :)

Kellemes karácsonyt és boldog újévet kíván minden Kalandornak a National Medicine!

S már itt is van a december!

Bizony, drága Kalandoraim, ez az időszak is elérkezett, a megannyi meglepetést és várakozást magába foglaló advent! Bizony nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy jómagam a National Medicine-en semmivel se szándékozok hozzájárulni az ünnepi hangulathoz. Ma, december elsején a változás szele végigsöpör az egész honlapon, estére az egész blog ünnepre készen lesz felöltözve, és a fenti oldalak között (Részek, Szereplők, stb.) meg fog jelenni egy új, különleges részleg... 

(Dobpergés... Papparappap-pappararappapp...)

Az Adventi Kalendárium! Nem nevezhető csúcsminőségnek, nem vagyok az a született informatikus alkat, de legalább sikerült valahogyan megoldanom régi nagy tervemet, a National Medicine sajátos kalendáriumának kivitelezését. A számokra kattintva lelkesítő, saját készítésű, karácsonyi képes idézeteket találhattok, ma, elsején csak az 1-es számot lesztek képesek megnyitni egy kattintással, holnap már a 2-es szám rejtelmeit is felfedezhetitek, és így tovább, minden nap egy új képpel és új sorokkal kedveskedek nektek! 

(Az idézeteknél nem tudtam leírni, hogy kitől idéztem, mivel az alkotók többsége számomra ismeretlen, ámbár ha valaki netalán ráismerne egyes sorokra, örülnék, ha megüzenné az idézet tulajdonosát, és én napokon belül kiegészítem a képet az illető nevével)

Szenteste napján pedig érkezik a nagy finálé, vagyis a különleges karácsonyi epizód, és ezzel le is fogom zárni a National Medicine első hivatalos karácsonyi projektjét! Tudom, hogy nem túl kifizetődő ez a nagy cécó, a sok idő és energia, amit ebbe a blogba mondhatni szó szerint beleölök, de ha én ezt egy kicsit is bánnám, bizony, én se lennék Tigasa Mawao. Szeretlek titeket, Kalandorok, még ha nem is vagytok sokan, szinte semennyien, és hiszem, hogy nem kár nekem mindezzel vesződni. Boldoggá tesz, hogy vagytok nekem, s hogy ez a blog is itt van nekem lassan egy éve... Mindez nem kis szó. Igazi karácsonyi csoda, hogy ha a National Medicine-t szerkesztem vagy írom, a "feladni" és a "félbehagyni" szó fel se merül bennem. Ez az oldal különleges. Mert mi tesszük azzá. Ti és egy kicsit én.

Csupa öröm, csupa szeretet, csupa titok, csupa fény... ilyen ez a december. Még Womblemarlében is. ^^

 

Közeleg a karácsony!

A következő rész helyett decemberre egy, a jelenlegi történetszáltól teljesen független/különálló résszel fogok kedveskedni nektek: Womblemarle kalandos világában is beköszönt a karácsony, a karácsonyi epizód mellé pedig egy teljesen új megjelenést, vadonatúj hátteret és hozzá igazodó színvilágot fogok varázsolni nektek! Ez lesz az első hivatalos National Medicine karácsony, emellett még rengeteg új és újabb meglepetést tartogat télapó a puttonyában!
Ez mind értetek történik, drága Kalandoraim! :D Köszönök nektek mindent, egyben sikerekkel (és remélhetőleg hóval) teli decembert kívánok egy hónappal előre is! 

Megéri várni! Ilyen ez az advent... ^^

12. fejezet: Viharos időszak

Annál üdítőbb érzés nincs is az egész földkerekségen, mint mikor az ember elutazik külföldre, fura fazonokkal találkozik, akik konkrétan arra szeretnék rábírni őt, hogy szépen sétáljon bele a saját sírjába és hantolja el magát, mikor már hulla... Igen, nagyjából ilyen érzés fogta el Agurit, mikor megtudta, hogy akarata ellenére Gavrilo és Mawara besorozta őt határőrnek. 

Kerekedett is ebből veszekedés, méghozzá akkora... Aguri nekiállt üvöltözni Mawarával, mire a lány is felemelte a hangját, zengett a hangjuktól az egész falu meg a mellette húzódó rengeteg erdő és sík szántóföldek tengere. Ulami megpróbálta lenyugtatni őket, de ez egy eleve holtan született ötlet volt: amilyen jól elcseverészett a két tinédzser a múlt éjjel, most éppolyan gyűlölködően üvöltötték le egymás fejét, mindkettejük arca teljesen kipirult a méregtől, hangszalagjaik szinte beleszakadtak a kiabálásba, kis híján szó szerint egymás torkának estek. Sőt, azt is meg merem kockáztatni írói túlzás nélkül, hogy még a mennydörgés is és a körülöttük tomboló zivatar is némának látszott a hangerejükhöz képest... Gavrilo tanár úr még éppen időben közbelépett, de azzal nem számolt, hogy két kamasz veszekedésébe sosem túl tanácsos: Mawarát puszta kézzel kellett visszatartania, nehogy beváltsa kegyetlen fenyegetéseit, amikkel Agurit illette (pl.: "Gyere csak egy kicsit közelebb, te mocsok, kiverem azt a bamba fejed a füleid közül! Kivágom a szemgolyóidat, eltöröm a lábaidat, aztán mehetsz, amerre látsz!"). Ezzel egy időben Aguri rászállt a Mesterre, hogy "Maga komolyan ki akar engem nyíratni?" meg hasonlók, más szavakkal értve Gavrilo-t hibáztatta, amiért őrségbe kellett kerülnie, gyenge mivolta ellenére harcolnia kellett ráadásul Mawarával kellett őrködnie csaknem tizenhat órán át, ha nem többet...
Csaknem fél órán át eltartott, amíg a két dühöngő félnek sikerült egy bizonyos szintig "lenyugodnia" (ó, nyugodtnak lehetett volna nevezni bármit, egy hurrikánt, egy háborút, egy nukleáris robbanást vagy Ralph-ot csúcsforgalomban, de Agurit és Mawarát semmiképp). Gavrilo tanár űr azt ötölte ki stresszes állapotában büntetésnek, hogy kiállította a gyógyítót és az átutazót a zuhogó esőbe tíz-tizenöt percre.
- Ezt az iszonyú viselkedést ostorcsapásokkal büntették volna az én koromban, adj hálát a Mindenszenteknek, te fattyú, hogy ennyivel, még ha nem is szárazon, de megúszod - oktatta ki Agurit mogorván a Mester, majd Mawara felé fordult. 
Egy darabig némán hallgatott, vérben forgó szemeit a lány bűntudattal átitatott tekintetébe fúrta. Végül mégis hangot adott gondolatainak, annak ellenére, hogy Mawara pontosan tudta, mit szeretett volna mondani Gavrilo tanár úr. Azok a szavak kíméletlenül sújtottak le teljesen védtelen, tizennégy éves áldozatukra:
- Hatalmasat csalódtam benned, Mawara. Azt reméltem, ennél sokkal erősebb vagy.
Aguriban ekkor eltörött valami.

Az esőben, Mawara mellett, csurom vizesen volt egy gondolat, egy elhamarkodott ötlet, mely makacsul motoszkált Aguri agyában és csak azért sem akart magától elfelejtődni. Mawara szenvedett. Elázott. Már öt perc elteltével titkon, a fiú számára mégis látványosan vacogott és köhécselt. Bűnhődött. Dühös volt. Fúrta a lelkiismerete. Mikor ő igazából nem is tehetett semmiről. Nem, Aguri volt az, aki minderről tehetett. Mawara nem csinált semmit, Aguri miatt jutott büntetésül a leszakadni látszó, dübörgő és villódzó fényekkel tarkított égbolt alatt, mely sírt, zokogott. Akárcsak Mawara meggyötört lelke.
- Ez nem ér ennyit - rázta meg a fejét Aguri.
Mawara kérdőn emelte rá mélabús tekintetét.
- Ez az egész nem ér ennyit - jelentette ki leginkább a saját gondolatmenetei nyomatékosítására, azzal megindult a sáros éten egyenesen előre.
- Hé! - szólt rá Mawara visszafogott hangerővel, nehogy a Mester felfigyeljen Aguri szökési kísérletére. - Most rögtön gyere vissza! Nem mozdulhatunk innen, amíg...
Aguri egy hirtelen tett mozdulattal sarkon fordult, egyenesen Mawarára nézett. 
- Elég volt - mondta mély, határozott hangon. Mawara most látta először ilyen komolyan beszélni a fiút és... talán utoljára is. - Kösz mindent, Mawara. Élmény volt veled találkozni, hálás vagyok mindenért, amit értem tettél. Hogy az erdőben megmentettél, hogy mindvégig őszinte voltál velem, hogy mindenáron segíteni akartál nekem, mikor én a világon semmit sem tettem érted... sőt, még a fertőtlenítőt is köszönöm, amit a minap az arcomra adtál. A hozzá adott textildarabkát megtartom emlékbe, ha nem haragszol meg érte.
Mawara pislogás nélkül meredt Agurira, még levegőt venni is elfelejtett pár percre. Teste a hidegtől remegett, torka iszonyúan kapart, ajkait résnyire kinyitotta, de egy hangot sem bírt kiadni.
- Szóval tényleg... - rebegte némán. - ...Ennyi lett volna?
- Sajnálom, hogy nem tudom tovább tétlenül nézni, hogy miattam szenvedsz - mondta Aguri. - Ha elég erős lennék ahhoz, hogy képes legyek nem törődni egy ártatlan személy miattam való bűnhődését, vagy ha tényleg képes lennék olyan erőre szert tenni, mellyel elkerülhetnénk a további ilyen "incidenseket", maradnék.
- Hiszen te... Igenis képes vagy rá... - ezt mondta volna Mawara, ha megtehette volna. - Erősebbé válhatsz... Mindenki bízik benned... Ahogyan én is bíztam...
- Ég áldjon, Mawara - indult meg Aguri újfent a falu felé. - Sajnálom. Kösz mindent. Nem foglak elfelejteni.
Mawara csak nézte, nézte a fiú egyre csak távolodó, sötét sziluettjét az esőben.
- Tartok tőle, hogy én sem...
Senki se látta. Senki se tudta volna bizonyítani. Viszont... Mawara arcán a temérdek vízcsepp között mintha egyetlen sós könny is legördült volna...

A Grithman panzió ajtajának kilincse nagyot nyekkent egy átfagyott kéz jéghideg ujjai alatt. Az ajtó erősen nyikorogva nyílt ki, a fölötte lévő ólomcsengő nagyot kondult, s egy magas, vízi szörny látszatát keltő, bőrigázott, hangosan cuppogó bakancsú egyén dülöngélt be a meleg panzióba, nagy keservesen húzva maga után fáradt végtagjait, melyeket a nehézkes, átázott ruha húzta ólomsúlyként egyre csak lefele.
- Üdvözletem... - kiáltott oda Veterán bácsi fel se nézve, éppen nagy gonddal bütykölte bárpultja mögött a kakukkos óráját. Kilazult benne egy fogaskerék, ami miatt az az átkozott ketyere nem volt képes pontosan mérni az időt.
Nem köszönt vissza senki. Veterán bácsi bosszúsan szakította el tekintetét kedvenc órájáról, hogy láthassa, ezúttal miféle neveletlen fickó masírozott be az ő panziójába...
- Ailen! - kiáltott hátra Veterán bácsi. - Gyere csak ide!
- Igen, Will? - lépett ki Ailen néni a knyhából, majd a jövevény láttán hátrahőkölt. 
- Mondd csak, Ailen... - kuncogott Veterán bácsi. - Szerinted ez itt tényleg Aguri vagy a Hegyi Sárözönvízmumus a mesékből?
- Teremtőm! - hebegett Ailen néni rémülten.
- Nem, azt kétlem, hogy ő lenne a teremtőd... - mondta visszafojtott röhögéssel Veterán bácsi.
- Mindjárt jövök - mondta Aguri, miközben elhaladt a pult mellett a lépcső irányába.
- Te jó ég, Lifor szokott ilyen rideg hangon beszélni... - gondolta Veterán bácsi. - Ennyire megártott volna neki az edzés? Minden bizonnyal ez történhetett, de mintha Gavrilo egy kicsikét túlságosan is korán engedte volna őt vissza...
- Ne vigyek utánad néhány plusz törülközőt, kedvesem? - kérdezte Ailen néni aggodalmasan.
- Ő nem lehet a kedvesed, mert az én vagyok... - mormogott Veterán bácsi.
- Nem kell törülköző, még úgyis megyek vissza - válaszolt Aguri, és már el is tűnt az idős pár szeme elől.
- Visszamész edzeni? - kiáltott utána Veterán bácsi. - Nem tartom igazán jó ötletnek...
Agurinak esze ágában se volt visszamenni az edzésre. Ahogy már a bácsikájához se volt kedve elmenni. Nem érdekelte, mit fognak a szülei reagálni, mikor felfázva és idő előtt hazatér az útjáról. Nem törődött azzal, milyen szomorúak lesznek a testvérkéi, mikor közli velük, hogy alkalma se nyílt szuvenírt venni nekik. A bátyja pedig jól az orra alá fogja dörgölni, hogy ő, a kis gyenge nem vitte semmire egy idegen országban, hol bátyja a fél életét leélte... Nem volt Zeus felköszöntésére se gondja, az ajándékát feladja postán, a köszöntést pedig letudja majd telefonon. Semmi szükség nem volt arra, hogy tovább maradjon. Csak a baj volt vele, mindig csak a baj. Egy átutazó volt, aki csak jött és ment, még ha jelentett is volna számára bármit ez a womblemarlei falu, akkor se lett volna jövője ott, felesleges volt minden pillanat, kötődés, barátság, amit itt hagyott maga után.
A szobájából kilépve meglátta a padlásra vezető lépcsőt. Tekintete sokáig elidőzött a faléceken. Nem, nem voltak feleslegesek azok, amiket mos ott kellett hagynia. Értékesek voltak. Értékes varátok, ismerősök, értékes percek, helyek, emlékek. Ez az egész egy nagy kaland volt Aguri részéről. Vagyis, inkább csak kis kaland, hiszen alig egy napja kezdődött minden, de akkor is emlékezetes volt. Az első igazi kiruccanás otthonról. Na, ez a felfogás már jobban passzolt Aguri jelleméhez.

Veterán bácsi és Ailen néni rémülten nézték végig, amint a teljes pakkját a hátán cipelő Aguri csörömpölve letette a szobakulcsát a pultra.
- Izé... köszönök mindent - mosolygott az idősebbekre barátságosan Aguri. - Persze csak amennyiben nem kérek túl sokat, lennének oly szívesek, és elköszönnének Ralph-tól és Fredtől is a nevemben?
- Hogyne - bólintott Ailen néni. - Vacsorát ne csomagoljak neked? Semmi perc alatt összedobhatok neked valamit... - ajánlkozott nagylelkűen.
- Nem, köszönöm, megleszek élelem nélkül is az úton - rázta meg a fejét Aguri, eme kijelentésétől Ailen néni mintha teljesen kifordult volna magából.
- Hogy aztán olyan éhségtől kopogó szemekkel érkezz haza, mint amilyenekkel ide érkeztél? Azt már nem! - csapott rá a kemény asztallapra bosszúsan az idős asszony, az ütődés erejébe beleremegett az egész pult, néhány csavar, villáskulcs és egy csavarhúzó a földön kötött ki, a vén kakukkos óra is pár másodpercre felpattant az asztalról és azzal a lendülettel rögvest vissza is esett.
Agurinak minden izma megfeszült a nagy robaj hatására, s még mindig a hideg futkosott fel- s alá a gerincén, mikor nevetve azt mondta:
- Talán egy kevéske, mondjuk két étkezésre elegendő hideg élelem mégsem ártana, szendvics vagy hasonló... - nevetgélt a tarkóját masszírozva, majd gyorsan hozzátette - Meg a két termoszomat is jó lenne igazából, ha megtöltené forró kamillateával, kevés citromlével és kevés cukorral ízesítve...
- Persze, kedvesem, öt perc, és már kész is vagyok! - mondta Ailen néni lelkesen, és már el is tűnt a konyhában.
- Ettől féltél, mi? - kérdezte Veterán bácsi.
- Nem, igaza van abban, hogy az önkéntes koplalás felér egy öngyilkossági kísérlettel is... - felelte mosolyogva Aguri, miközben előhalászta két teljesen kiüresedett termoszát a hátizsákjából.
- Én az öt percről beszélek.
Aguri kérdőn nézett pár másodpercig az öregemberre, aztán esett csak le neki, hogy Veterán bácsi teljes mértékben átlátott rajta.
- Öt perc túl sok időnek minden menekülni vágyó ember számára - mondta az idős csapos. - Öt perc alatt jöhet bármi. Egy hívás otthonról, hogy ne mozdulj innen, amíg valaki érted nem jön. Egy olyan valaki, mint én, öt perc alatt akár le is beszélhetne téged arról, hogy elmenj. Öt perc túl sok idő, túl kockázatos, ha az ember "most rögtön" szeretne indulni, még mielőtt meggondolhatná magát.
- Tapasztalatból tetszik beszélni vagy csak én vagyok ilyen nevetségesen átlátszó? - kérdezte Aguri kínjában nevetve.
- Ki tudja, talán mindkettő - vonta meg a vállát Veterán bácsi. - Tudod mit? Kössünk fogadást!
- Mifélét? - pislogott nagyokat Aguri.
- Ha mégis meggondolod magad és mostantól számolva percre pontosan hetvenként órán belül visszatérsz ebbe a panzióba, akkor nyerek én - mondta Veterán bácsi.
- Ki van zárva, hogy meggondoljam magam, nem akarok ebben az országban húsz percnél tovább tartózkodni - vágta rá Aguri roppant magabiztosan.
- Szóval állod a fogadást - forgatta ki a maga módján Aguri szavait Veterán bácsi.
- Tét nélkül szeretne fogadni, vagy...
- A győztes büszke lehet a győzelmére és felvághat vele a másik orra előtt. Legyen ennyi elég - szögezte le Veterán bácsi, majd Aguri segítségével felszedegette a földről azon vasdarabokat, melyeket korábban Ailen néni konkrétan lerobbantott az asztalról. 
Öt-hat perccel később Aguri véglegesen és ténylegesen is útra kész volt. Hátán hátizsákkal, benne friss elemózsiával...
- Tessék, kamillatea 
- Apropó, mennyi maradt meg a teából? - kérdezte Aguri.
- Egy lábasra való van még, el fog az fogyni holnapra... - legyintett Ailen néni.
- Jól esne, ha Mawarát tiszta, száraz ruhával és egy nagy, gőzölgő pohár teával várnák, benne mézzel, citrommal, meg esetleg némi gyömbérrel, ha van, a gyömbér csodákat tesz a torokkal... - mondta a fiú.
- Mawara nem érzi jól magát? - kérdezte Ailen néni a szája elé kapva. 
- Csak megfázott, teljesen átázott a szakadó esőben, ha időben kezelik az állapotát, nem fog súlyosbodni - mondta Aguri kissé hadarva. 
- Te sem festesz valami jól... - jegyezte meg Veterán bácsi.
- Nem ver le holmi láz vagy felfázás, ha meg is betegedem, hazáig mindenképp bírni fogom - felelte Aguri.
- Betegen akarsz útra kelni? - rebegte Ailen néni rémülten. - Istenkém, ha a fiam lennél, megtiltanám, de így...
Ailen néni pontosan tudta, hogy ha még meg is próbálta volna állítani Agurit, a fiú semmiképp se hallgatott volna rá. Látta Aguri szemében az elszántságot, ahogyan a makacsságot és a mélyen elfojtott érzelmeket is. Mind ott lappangtak a szemében, de a hangjában a világon semmi sem érződött. A szemeit leszámítva Aguri éppoly természetesen viselkedett, mint máskor.
- Ailen néni, higgye el nekem, hogy Mawaráért sokkal érdemesebb lenne aggódnia, mint értem, ha nem festett volna rosszabbul az edzésen nálam, én se törődnék vele ennyire - mondta Aguri a fejét ingatva.
- Ez igazán szép gesztus tőled, Aguri, hogy így aggódsz Mawara egészségéért - húzódtak széles mosolyra Ailen néni ajkai. - Jó érzés látni, hogy a fiatalabb generációk közé is születnek néha igazi, gáláns lovagok.
- Ez a lovag pedig itt és most, az önök szeme láttára nagyvonalúan távozik és örök időkre eltűnik az esőben - hajolt meg Aguri parádésan.
- Visszajössz te még! - bizonygatta a saját igazát Veterán bácsi, bár minél tovább nézte a fiúcska magabiztos, vigyori fejét, egyre inkább érezte a vereség savanykás, kesernyés és leginkább szomorkás ízét.
- Talán majd legközelebb - nevetett Aguri, majd azzal a lendülettel sarkon pördült és megindult egyenesen a kijárat felé. Jobb karját felemelte, úgy integetett, kifordított karral az idős párnak. - A viszont látásra - köszönt vissza se nézve.
- Viszlát, fiacskám - integetett Ailen néni fáradtan, mélabúsan mosolyogva. - Szerencse kísérjék az utadon.
- Ég áldjon, még ha rád is szakad az ég... - mondta Veterán bácsi. 
Az ajtó fölötti harangocska csengő-bongó hangjával, az ajtó panaszos nyikorgásával búcsúztatta az átutazót. Így köszönt el Aguritól a maga élettelen, mégis érzelgős módján a Grithman panzió.
Az út lassan megfogyatkozott a fiú talpa alatt, a sáros, kavicsos sávot füves ösvény váltotta fel. Aguri nosztalgikusan emelte tekintetét először a magányos kőrisfára majd a falura. Le szerette volna fotózni őket, de sajna a telfonja gyorsabban merült, mint gondolta volna, így erősen spórolnia kellett és keveset használnia, hogy később még legyen benne annyi szufla, amennyivel még egyszer később hazatelefonálhatott. Volt egy digitális fényképezőgép is a hátizsákjába, de azt szentül őrizte, meg se fordult igazán a fejében, hogy elővegye, félt, hogy az esővíztől tönkremenne.
Alighogy újból megindult volna az erdő felé, hirtelen felfigyelt valamire. Egyből le is hasalt a vádliközépig érő fűbe, giliszta módjára, de viszonylag fürgén kúszott fel az enyhén meredek dombon, és közben milliónyi imát elmormolt magában, nehogy valaki véletlenül is felfigyeljen rá. Terepszínekbe volt öltözve, sötét haja szinte teljesen befedte az arcát és az eső viszonylag elnyomta a fű surrogásának hangját, de egy Mawara vagy Fred szintű gyógyító szeme elől így se tudott volna eltűnni egykönnyen.
Emberek voltak az erdő és a falut körülölelő füves rétek határában. Aguri elsőre csak ezt volt képes kivenni a sötét, illetve csak félhomályos, víz áztatta tájból, de valamiért ez már önmagában is elég okot adott arra, hogy úrrá legyen rajta a nyugtalanság. Féltucatnyi alak egymagában ácsorgott az esőben. Ez túl gyanús volt. Akkor nem lett volna gyanús, ha hanyatt-homlok menekültek vagy legalább sétáltak volna a falu felé, hogy valahol tető alá húzhassák meg magukat. Ezek az alakok viszont dermedten kémlelték a falut, mint lesben álló ragadozók a gyanútlan prédát. Vártak valamire.
- Itt valami rohadtul nincs rendjén... - gondolta Aguri lopakodás közben. - Egy csomó veszélyesnek látszó fickó, akiknek már az árnyékától is borsódzik a hátam, nyugodtan ácsorognak a határ közelében, Fred meg nincs sehol? Talán Fred velük van? Nem, az képtelenség. Ha köztük lenne, már rég felismertem volna a magas, vékony termetéről és a ruhája körvonaláról, de...
Az égen villámok, Aguri fejében tébolyult gondolatok cikáztak. A félelem, a kíváncsiság és az aggodalom teljesen eluralkodott rajta, de nyugodtnak kellett maradnia. Nem engedhette meg magának, hogy lelepleződjön. Nem volt elég erős ahhoz, bárkivel is szemtől szemben harcra keljen, még egy képzetlen emberrel se tudta felvenni a harcot, jelen esetben nem is volt semmi esélye. Egyedül a meglepetésszerű rajtaütés volt az egyetlen önvédelmi lehetőség a tarsolyában, de ehhez teljesen észrevétlennek kellett maradnia, ameddig csak tehette. Viszont az elsődleges célja továbbra is az maradt, hogy kiderítse, miért tűntek már messziről olyan veszélyesnek ezek az idegenek. (Magában közel ezerféle imát elmormolt eközben, azt remélte, hogy a túlélési ösztönei be akarták csapni őt, s hogy valójában csak a saját árnyékától ijedt meg... Ezt viszont még saját magával se tudta igazán elhitetni.)
Nem kellett túlságosan közel merészkednie a kis csapathoz, nagyjából tíz méterre tőlük várt Aguri mozdulatlanná. Magas, izmos fickókat látott, sebekkel az egész testükön,  hegekkel, tetoválásokkal. Összesen nyolcan voltak, közülük heten álltak és egy a sárban ücsörgött megkötözve. Agurinak nem tellett sok időbe felismerni a gazemberek túszát.
- Elkapták Fredet! - hasított nyomban a fiú fejébe a felismerés. - Ez nem valami biztató előjel...
- Hé! - kiáltotta valaki. Aguri teste kővé dermedt, lélegezni se mert a rémülettől. Elképesztően megnyugodott, amikor kiderült, hogy a korábbi fickó nem vette őt észre, hanem valami egészen más ürüggyel szólt mérgelődve egyik társára. - Mit rostokolunk még itt? Ez a szaros falu nem fosztódik ki magától...
- Meg kell várnunk a Főnököt - monta ellentmondást nem tűrő hangon egy másik fickó.
- Ha túl sokáig várunk, még a végén észrevesz minket valaki.
- Nyugodj meg, haver, nem maradnak szemtanúk.
- Semmi kedvem sincs illetéktelen leskelődők hullagödrét ásni, én azt mondom, inkább meg se engedjük magunknak, hogy bárki észrevegyen minket, és induljunk el most rögtön.
- Nem mehetünk a főnök nélkül.
Az egyik fura fazon odalépett a rá bosszúsan meredő Fred mellé.
- Takarítani nekem sincs kedvem, de nézzetek rá a késemre, fiúk. Patyolat tiszta, sőt, még fénylik is ebben a vaksötétben. Egy jó késforgató fegyvere legyen rozsdás, vérszínre festett. Otthon a bátyám megöl, ha gyilkos fegyver helyett ilyen csajos vajazókéssel a kezemben térek haza, szóval amondó vagyok, hogy inkább ő, mint én - mondta a konyhakésének pengéjét Fred nyakához szegezve a bandita. Fred nem szólt, nem is tudott volna a szájára erősen rákötözött rongydarabtól. Bosszúsan emelte tekintetét fogvatartóira.
- Ha csak egy percre nem nézne rám egyikőtök sem a bamba, üveges szemével, úgy tökön basznék mindenkit, hogy azt egy plasztikai műtét se hozhatná helyre... - fújtatott magában. - Basszus, valamivel el kell terelnem a figyelmüket rólam, de mégis hogy?
- Ezek ki akarják rabolni a falut és perceken belül kinyírhatják Fredet is. Jézusom, ha csak a szájuk lenne olyan nagy és valójában nem jelentenének olyan komoly fenyegetést... - agyalt Aguri. - Ki kell találnom valamit, egy tervet vagy csak valami ahhoz hasonlót, még mielőtt tényleg komoly baj lenne. Menekülés kizárva. Nem futhatnék elég messzire, s ha ne adj isten' mégsem érnének utol engem és találnék egy biztonságos rejtekhelyet, azzal csak azt bizonyítanám, hogy nem vagyok több egy gyáva féregnél. Még ha az is vagyok... Nem fogom cserbenhagyni a falu lakóit, nem hagyom, hogy a gyávaságom miatt szenvedjenek. Szóval, lássuk csak... Első lépés: csendben várok tágra nyílt szemekkel és fülelek ezerrel. Minél több infót a zsebemben tartok, annál kevésbé leszek hasznavehetetlen, ha valaki a faluból számon kér, hogy mit láttam és hallottam.
Így is tett (szélesebb választék híján). Kis váratva az erdő fái közül kilépett egy magas, ösztövér, de meglepően fürge férfi hosszú, néhol kissé szakadt, fekete köpenyben és csuklyával a fején, akiről a suttogó köszönések alapján könnyen meg lehetett állapítani, hogy rá vártak.
- Főnök!
- Mi a helyzet a faluban?
- Csak magára vártunk, Főnök!
A csuklyás alak nem szólt semmit, meg se moccant. Csak ázott köpenyébe tépett bele egy kicsit a szél.
- Indulhatunk? - kérdezte a már korábban is türelmetlenkedő fickó.
Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bárki megszólalt volna, Aguri feszülten leste a dermedt társaságot a fű, a sár és néhány vadvirág rejtekében. A Főnök különösen komor és megfontolt hangja törte meg a csendet.
- Döntöttem, fiúk.
Aguri kis híján elröhögte magát a "fiúk" szóra. Ha csak "fiúkkal" lett volna dolga, s nem robusztus férfiakkal, gondolta... Ó, nem, ekkora luxus szegény szerencsétlennek nem adatott meg. 
- Nélkületek hajtom végre az akciót - folytatta a férfi, mire a társaság egy emberként kezdett hőbörögni. - Természetesen a zsákmányon ugyanúgy meg fogunk osztozni, ahogyan az eredeti megállapodások szerint. annyi a különbség, hogy mindezért még kisujjatokat se kell mozdítanotok.
E mondatok elhangzása után a haramiák elégedetlensége egyre csak gyarapodott, mígnem nyílt és egységes felháborodottságba nem torkollott.
- Ki akar minket hagyni?
- Haszontalannak tartasz minket, te rühes kutya?
- Még hogy kimaradjunk a buliból?!
- Minek néz maga minket?
- Hazudik, az egész zsákmányt magárnak akarja, meglóg, mielőtt észrevehetnénk!
- Nem tudom, feltűnt-e, de lopni jöttem én ide, fejeket kaszálni, házakat gyújtogatni, lerészegedni és hetek óta nem láttam már nőt! 
Önkéntes kommandósdit játszó fiú hősünknek ebben a percben nem csak az élete kisfilmje pergett le lelki szemei előtt. Fülében hallotta a falusiak sikolyait, látta, ahogy az a pár garasnyi vagyona a falunak a haramiák zsebében landol (meg ahogyan az a szegény, kínok közt gyötrődő piromániás szakadó esőben megpróbált volna felgyújtani egy házat... benzinnel vagy olajjal ki tudja, talán sikerült is volna)... Meg a meglátott lányokat, nőket, fiatal asszonyokat... Veterán bácsit a baltájával hadonászva...
- Mihelyst hazaérek, kezeltetni fogom az élénk képzelőerőmet egy tapasztalt, diplomás pszichológussal - határozta el magában Aguri saját, buta tévképzetei elhessegetésére. Nem lesz semmiféle rablás, fosztás vagy másféle erőszak, ha ő időben lép valami okosat. (Erre sem volt sok esély, de legalább volt. A valami több a semminél. Vagy ilyesmi...)
- Amíg a faluban ténykedtem, rájöttem, hogy nincs rátok szükségem - jelentette ki a Főnök. - Csak lassítanátok. Figyelemelterelésnek talán jók lennétek, de ez egyet jelent azzal, hogy felesleges, elhanyagolható tényezők vagytok a tervemben. Az őrt sikeresen leszereltétek, őszintén gratulálok. A következő feladatotok roppant egyszerű, mondhatni semmiség. Maradjatok itt és bízzátok rám az egészet - mondta, majd meg se várva emberei reakcióját, felugrott egy faágra és elszelelt.
- Megállj! - kiáltottak utána az emberek.
A türelmetlen férfi már valósággal őrjöngött.
- Nem fogom fülem-farkam behúzva nézni, ahogy az az átkozott, áruló korcs dirigál és lenyúlja az élvezetet! Én megyek! Ki tart velem?
Mindenki felé fordulva éljenzett. Vagyis Agurinak pont háttal. 
A fiú bolond lett volna elszalasztani az alkalmat. Felugrott, futott pár lépést, s még mielőtt a hozzá legközelebb álló két embernek lehetősége nyílt volna felé fordulni, úgy tarkón vágta őket, csak úgy roppant bele a nyakcsigolyájuk. A csapat két főbb hegyomlása ájultan hullott a sárba. 
- Kicsit korán adtam fel a küzdősportok elsajátítását... - ismételte el magában büszkén Aguri egy régebben elhangzott mondatát - ...kiváltképpen azért, mert a tanárok java már az első edzésen azt mondta, hogy a jelenlegi tudásomnál többre ők se voltak képesek megtanítani. Így maradtam buta, technikákat nem ismerő mihaszna, akinek a közelharci stílusa nem több ösztönök és reflexek véget nem érő sorozatánál.
A sárba hulló fickók landolása okozta "placcs!" éppen csak elhangzott, Aguri még egy figyelmetlen férfinak okozott súlyos nyakcsigolya-sérülést. A három megmaradt banditával már nem volt ilyen könnyű dolga, az egyik semmi perc alatt a sárba tiporta Agurit, karjait a hátához szorította és teljes hetvenöt kilós testsúlyával (a fiú szemében, saját csontropogása alapján inkább tűnt száz tonnásnak) rátelepedett. A másik kettő vészjóslóan közelített felé, mint két keselyű a halálra ítélt prédára.
Egy bandita leguggolt Agurihoz, állát kiemelte a tócsából, hogy jobban szemügyre vehesse a fiú arcát, amin nyoma se volt annak a bátortalan balféknek, aki csekély egy napja érkezett a faluba. Ez az arc már egy egészen másféle Agurihoz tartozott. Egy fiúhoz, akiben tombolt a düh, az adrenalin és az elszántság.
- Érdekes egy kópé ez - mondta a haramia, állva a fiú szikrákat szóró tekintetét. - Csak úgy idejött, kiugrott a semmiből, mint egy nindzsa, és megölte három barátokat. Na, de vajon miért? Szórakozásból? Rosszkedvből? Vagy hőssé akar válni? A falu megmentőjévé?
- Kit érdekel, elvágom a torkát és kész! - morgott a másik, aki minden jel szerint... a kaszabolós volt, aki korábban annyira méregette Fredet.
Aguri abba az irányba fordította fejét, ahol korábban Fred ücsörgött megkötözve. Alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
Mert a terve bevált, még ha nem is volt komplett terv. Amíg ő minden figyelmet magára vont, Frednek sikerült nyom nélkül felszívódnia a fák sűrűjében.
- Te nem "érdekes egy kópé vagy", csak marha nagy szamár és piszok nagy mázlista, hallod-e, Aguri? - kuncogott magában Fred egy vaskos ágon, mely alatt ott fetrengett a világ legbalszerencsésebb átutazója, hátán egy nagy melákkal. - Az pedig a legnagyobb szerencséd, hogy nincs szívem sorsodra hagyni téged. 
Azzal a méregkeverő gyógyító elővette az ő speciális fegyverét, és egy-egy jól irányzott lövéssel altatólövedéket fúrt az útonállók bőrébe és az alá.
A legkeservesebb és legizzasztóbb feladatot az jelentette, hogy egy ugyancsak nem erőember (Fred) legurítson egy embernek álcázott kősziklát (átvitt értelemben persze) egy még gyengébb és tehetetlenebb emberről (Aguriról).
- Eleget bohóckodtam veled! Kösz, hogy megmentettél, na de most már húzz a francba és vissza se nézz, mert ebből a faluból hamar durva csatatér lesz! - mondta volna Fred, ha nem lett volna Fred.
- Jól vagy, Öcskös? - tette fel ezt a kérdést az iménti gondolatmenet helyett.
- Voltam már jobban is - tápászkodott fel a földről Aguri fájdalmában nyögdécselve.
- Meg tisztább is voltál már - bólogatott Fred nevetve, és adott Agurinak egy még viszonylag száraz papírzsepit, de az se volt túl sok mindenre jó. Mindegy, annyira pont elegendőnek bizonyult, hogy az átutazó kitörölje a szeméből és az orrából a sarat, amiből egy kevés jutott a szájába is, azt megállás nélkül köpködte kifelé. - Hogyhogy te erre...?
- Éppen úton voltam hazafelé - mondta Aguri, meg se várva a kérdés végét - aztán megláttam, hogy valami baromira nem kóser.
- Szorult helyzet volt - bólintott Fred. - Nehezen   tudtam csak elvágni a kötelet. Már a Főnök érkezésére ki kellett volna szabadulnom. Jó, hogy nem akkor vagy később érkeztél, de jöhettél volna korábban is.
- Esetleg egy "köszönöm"? - tárta szét a karját Aguri. Fred odalépett hozzá, és barátilag vállon veregette. Ő is csurom vizes volt, vacogott, arcán szomorú mosoly görbült.
- Kösz, Öcskös. Szép mentés volt, nagyon szép - mondta elismerően, majd ellépett Aguri mellett, és megindult a falu felé. - Innentől átveszem. Te menj csak szépen haza.
- Jobb is így, mi több, sokkal jobb, sőt, így a legjobb! - gondolta Fred. - Elmegy, vagyis kimarad a hajszából. Egyben mindenből. Nem tud meg semmi olyat, amit nem lenne szabad. Nem dugja bele az orrát a mi országunk és a mi személyes dolgainkba. Nincs rá gond. Ami pedig a legfontosabb: nem fenyegeti életveszély sem, nem hal meg, ha elmegy. Így mindenkinek jobb lesz, és talán húsz év múlva már Lufi is megbocsátja nekem, hogy hagytam elmenni. Ha meg nem, ilyen az élet, engem öl meg Aguri helyett, de mit bánom én! Legalább a gyémánt és a lelkiismeretem tiszta marad.
- Az a bizonyos Főnök... Eléggé veszélyesnek tűnt - mondta váratlanul Aguri. Fred megfordult. 
- Eszedbe se jusson visszamenni a faluba! - mordult rá Agurira, szemeiben csak úgy perzselt az indulat.
- Miért is? - kérdezte Aguri előre is a legrosszabbtól tartva.
- Neked ahhoz semmi közöd, átutazó! - vágta rá gondolkodás nélkül Fred. Agurit kissé mellbe vágta ez a lebecsülő megszólítás, de magabiztossága nem rendült meg.
- Innen már magamért felelek, Fred, csakis magamért! - kiáltott vissza. - A magam részéről pedig, még a halál torkában sem futok el gyáván, s hagyom magára a barátaimat!
- Nincs neked itt senkid, nem gyávaságból futsz el, hanem azért, mert én azt parancsolom neked, és nincs senki se magára hagyva ebben a faluban attól, hogy te elmész! - vágott vissza Fred.
- Miért vagy ilyen ellenszenves? - kérdezte Aguri értetlenül.
- Nézd. Öcsémként tudnálak szeretni, Öcskös - mondta Fred. - Éppen ezért nem merek kockáztatni veled kapcsolatban. Vedd úgy, hogy eltiltalak a falutól. Ideiglenesen vagy véglegesen, teljesen mindegy. Kiengesztelésként elmondom, hogy miért, rendben?
Aguri bólintott, de közben szavánál fogta Fredet. "Ideiglenesen vagy véglegesen". Aguri előre tudta, hogy ezt fogja alibiként felhasználni. Mert valamilyen okból kifolyólag előre érezte, hogy nem lesz hajlandó engedelmeskedni Frednek.
- Az, aki meglógott, a banditák drága Főnöke, nem átlagos gonosztevő - magyarázta Fred. - Ő egy körözött bűnöző, sokszor volt már vele gondunk, elvégre hivatásos kardtolvaj, kardokat lop, életek árán, ha kell, és jó pénzért eladja azokat.
- Tehát nem a falut jött kifosztani... Kardot keres - értelmezte Aguri a szituációt.
- Méghozzá egy bizonyos különleges kardot - bólintott Fred, közben elkezdett a földön fetrengő testek között járkálni, mindegyik fickóba kis mennyiségű altatót fecskendezett egy injekciós tűvel, nehogy a későbbiekben felébredjenek és megrohamozzák a falut.
- Liforét? Hisz ő már nincs is a faluban!
- A kardtolvaj tud erről, egész idáig a faluban kémkedett. Mozgasd meg az agytekervényeidet, Öcskös, miért jöhetett?
Aguri erősen gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi. Lifort leszámítva nem volt a fejében senki arcképe, mikor egy kardhasználó emberre gondolt.
- Segítek. Mawarának is van egy rendkívül különleges kard az övére fűzve. Talán még nem tűnt fel, elvégre szinte sose használja. 
Agurinak ekkor bevillant egy emlékkép a kardról. Nem volt túl élénk, hisz Mawara még valóban nem használta a fiú szeme láttára. Aguri korábban nem is vett tudomást róla igazán, pedig ott volt. Valahol tudta, hogy ott volt, nyugtázta is magában, hogy nem szokványos kard, de nem foglalkozott vele. Most tisztán látta maga előtt a türkizkék markolatú vívókardot, melynek nyele igazán különleges volt. A türkizkék keresztvasról indszerűen tekeregtek a vasszálak, szabályos formát öltve a markolat körül, védelmet nyújtva használója kézfejének. A hüvely hófehér volt. (A rossz, régi Barbie-filmek főhőseinek kezébe tudta volna könnyedén beleképzelni Aguri azt a kardot, annyira furán lányosnak vagy ferde nemű fiúsnak találta a fazonját.)
Az a kard veszélyben volt. Ahogy Mawara is. "Kardokat lop, életek árán, ha kell..."
- Látom, kezded kapiskálni - mondta Fred. - Körözött bűnöző, nem kispályás. Mi se vagyunk azok. Nem kell féltened minket, de ha visszajössz, megint rossz lesz minden.
- Megint?
- Ezért jöttél el, nem? Hogy ne okozz több gondot másoknak...
- Igen, de ezt te honnan tudod?
- Nem vagyok mai csirke, Öcskös. Ahogyan te se az első, aki betévedt ebbe a faluba, és azt hitte, hogy a mi kis világunk neki való. Sok Aguri megjárta már ezt az ösvényt előtted - felelte Fred. - Amúgy meg nem lett volna ilyen könnyű rájönnöm a gondolataidra, ha nem lenne arra a mélabús képedre írva.
Aguri gondterhelten sóhajtott. Egyebet nem mondott. Fred ezt egy "oké-vettem-elmegyek-viszlát soha" sóhajnak tudta be, és elment. Csakhogy az erdő felé.
- Fred nem vette észre - gondolta rémülten Aguri - hogy a pasas nem a pavilon felé ment, ahonnan jött. Felugrott, de aztán a fák közül a panzió felé rohant. Mawarát már biztosan visszaküldték oda száradni, Gavrilo tanár úr van olyan szemfüles és szívélyes, hogy nem hagyja túl sokáig megázni. Amíg Fred a rossz nyomot követve odaér az edzésre... addig a kardtolvaj...
Aguri gondolkodni se volt képes, futott, mint az őrült a falu felé. Egész úton összesen három szó ismétlődött egyfolytában a fejében:
"- Mawara veszélyben van!"

Folytatás következik...