A faluval határos magas domb tetején, a magányosan, egy szál magában álldogáló magas kőris közelében céltáblák voltak felállítva holdsarló szerű alakzatban, a fa tövének íjak és nyílvesszők voltak támasztva. A kis csapat másik fele, melynek tagjai az előző epizódban leszavazták a labdázást, ott ültek a céltáblákkal szemben nagyjából tíz méterre. Mikor egy emberként felkapták a fejüket, nem nézték jó szemmel Aguri, a számukra teljesen idegen fiú jelenlétét, idővel mégiscsak sikerült teljes mértékben figyelmen kívül hagyni őt. A kisebbek, vagyis az öt éven aluliak egy apró, nyüzsgő manórengetegként visszatipegtek, futkostak a faluba egy viszonylag fiatal hölgy kíséretében. Aguri leginkább óvónőként tudta volna jellemre elkönyvelni a nőt, azonban mást nem igazán sikerült megtudnia róla, még a nevét sem volt képes megjegyezni.
Agurinak hirtelen eszébe jutottak azok a régi, "szép" idők, mikor ő maga is íjászatot tanult még óvodás és általános iskolás korában. Tanítója hol az apja volt (azokat az órákat sokkal jobban szerette), hol pedig egy búsásan megfizetett oktató volt (Aguri apja igazán elfoglalt és tehetős vezérigazgatója volt egy multinacionális cégnek, melyet az apjától örökölt, és az idő múlásával fokozatosan egyre kevesebb időt töltött a családjával, idejének és egyben életének legjavát a munkájának szentelte). Aguri vért izzadva edzett minden áldott nap, hogy megfeleljen apja elvárásainak, mivel a méltán nevezetes Oktybura ház a dicséretre méltó íjásztudásáról és szakmabeli talpraesettségéről volt híres immár évszázadok (egész pontosan Aguri üknagyapjának elhalálozása) óta. A fiúnak nem állt szándékában ügyetlenségével bemocskolni családjának becses nevét, az íjászat azonban mégsem volt az erőssége. A nyilai mindig csak akkor közelítették meg a céltábla középpontját, mikor helytelenül fogta az íjat és a nyílvesszőt. Amikor mégis követte az íjászat alapvető szabályait, a nyíl még csak meg sem közelítette a táblát, vagy a vége lehorzsolta a kezét, vagy az íj húrjának megtartásával való problémákból igencsak csúnya végkimenetelű baleseteket okozott illetve szenvedett. A megannyi évnyi kemény tanulás és gyakorlás szinte semmi fejlődést nem eredményezett. Ezért kezdték annyian Agurit az Oktybura család szégyenének nevezni...
A fiút az zökkentette ki gondolataiból, hogy Gavrilo tanár úr egy rémesen ismerős, piros alapon fehér pettyes labdát vett elő az egyik céltábla mögül.
- Ezt a domb túloldalán találtam, Ulami - mondta az oktató higgadtan és kimérten, miközben visszaszolgáltatta tanítványának az ominózus játékszert. - Egész pontosan közvetlenül a fülem mellett süvített el alig pár centiméterre. Ez a hátulról mért támadás akkor is aljas volt, ha nem szánt szándékodból tetted, amit.
- E-elnézést kérek, Gavrilo tanár úr... - hebegte Ulami zavarodottan, behúzott nyakkal.
- Még egy ilyen, és ezt a labdát fogjuk alkalmazni céltáblák és almák helyett - fenyegetőzött szenvtelenül Gavrilo.
- Többé nem fordul elő, ígérem - bólogatott Ulami rémülten.
- Isten ments... még, hogy az én labdámra nyilazni... alig két napja kaptam a születésnapomra, a szüleim megölnének, ha szanaszét lyuggatva vinném haza! Az én drága labdámat senki nem bánthatja!
- Egy gumilabda nyíllal való kilyukasztása azért mégsem könnyű feladat, mondhatni lehetetlen - töprengett Aguri. - Célozni ugyan lehet rá, az senkinek sem okozna akadályt, sőt, eltalálni sem lehetetlen, de vajon megúszná az a labda sértetlenül a sok támadást? Ki lehetne lyukasztani egy nyíllal? Á, nem, az utóbbi biztos nem lehet... Ahhoz emberfeletti célzóképességre és fenemód nagy erőre lenne szükség... vagy talán még az sem lenne elég. Ki tudja, végtére is ez a labda anyagának vastagságától és tömörségétől függ...
A felesleges gondolatmenetek közepette Aguri lassan arra eszmélt fel, hogy ő még mindig ott ült törökülésben a frissen zöldellő fűben, míg az oktató már ellátott íjjal és nyílvesszőkkel minden egyes gyereket, és kiadta a feladatot: mindenki akkor mehetett csak haza, ha bevitt legalább egy telitalálatot.
- A jelenlegi érőtökkel és a közel egy éve tartó megannyi gyakorlásotokkal szemben ez igazán nem jelenthet számotokra kihívást - mondta Gavrilo, hangjában inkább gúny és megvetés, mint sem buzdító szándék lappangott. - Akik eredménytelenül illetve siralmasan teljesítenek, azok a nap hátralévő részében velem fognak edzeni. Akik pedig tisztességesen végeztek a feladattal, természetesen csak amennyiben úgy érzik, hogy ez a kis feladat még csak bemelegítésnek sem volt elegendő, azokat meleg szívvel várom a délutáni foglalkozáson.
Agurinak feltűnt, hogy a látszatra gyöngébb diákok mintha rettegtek volna a tanárukkal edzeni. Együtt.
- Vegyük úgy, hogy ezen meg se lepődöm. Biztosra veszem, hogy ennek a karót nyelt fickónak megvannak a maga kegyetlen módszerei a gyerekek képességeinek fejlesztésére.
Többnyire csendben figyelte az aprólékok ügyeskedéseit illetve bukásait. A javuknak, főként az idősebbeknek mondhatni gyerekjáték volt a feladat: voltak, akik elsőre célba találtak, voltak, akik harmadszorra, néhányan öt, míg mások tíz perc elteltével teljesítették a feladatot. Néhány kisfiú, míg Gavrilo tanár úr figyelme pár pillanatra elkalandozott, csalással próbálkoztak, pontosabban beleszúrták a nyílvesszőjüket a táblák közepébe, pár lány pedig menekülési terveket szövögettek, meg akartak szökni az óráról a lehető legnagyobb titokban. Pechükre sem a tanáruk nem volt mai csirke, ahogy Aguri sem volt éppenséggel figyelmetlenségéről és vakságáról nevezetes. Aguri tüsszögéseket és köhögéseket imitálva harácsolta aligha érthetően azon gyerekek nevét illetve személyi leírását (merthogy nem ismerte csak a tancsoport felét), Gavrilo tanár úr pedig menten ráförmedt a rendbontókra, és büntetésül őket is egész napos edzésre ítélte. A külföldről érkezett mitugrász (igen, Aguri) és a szúrós szemű, tapasztalt íjászatoktató (igen, Gavrilo) végtére is egész jó csapatot alkottak, annak ellenére, hogy nemigen szimpatizáltak egymással.
Eltelt egy óra. Kettő is. Sőt, a nap már egész magasan járt, az ebédidő vészesen közelgett... egyetlen egy diák azonban még mindig nem végzett a feladattal. Sajgott minden izma, patakzott róla a verejték (nem is csoda, elvégre pokolira tűzött a nap), ujjpercei elfehéredtek, reszkettek, mint a nyárfalevél, sőt, le is horzsolódtak. Az általa kilőtt nyilak közül viszont egyik sem fúródott a tábla közepébe. Minden más irányba igen. A fába, a fűbe és a tábla szélébe fúródva tucatnyi nyílvessző vége meredezett az ég felé.
- Ez nekem nem megy! - siránkozott nyűgösen fortyogva Ulami. Oktatójának szemébe nézve panaszkodott. - Hiába fogom jól az íjat, hiába bírom sokáig tartani a húrt remegés nélkül, hiába tartom az íjat és a nyílvesszőt úgy, ahogy maga, és hiába célzok úgy, ahogyan ön is... nekem egyszerűen nem megy az íjászat! Nem erre születtem, nincs hozzá semmi tehetségem, nem is az az életcélom, hogy íjász legyek, nem lesz szükségem soha erre a tudásra, hát akkor mégis mi a fenének kellene ezt megtanulnom???
- Ebben a mai, veszélyekkel teli világban nincs olyan tudás vagy tudományág, ami később ne válhatna a hasznodra - közölte Gavrilo nyersen.
Aguri kénytelen volt belátni, hogy a tanítómesternek igaza volt. Womblemarle nem az a föld, nem az a világ, ahol az ember képes lenne nyugodt, harcmentes életmódot folytatni. Még ha Ulami nem is szeretne profi íjász lenni, ha egyszer eljön az idő, mikor meg kell védenie magát, fontos az ügyes célzókészség és az erőnlét...
Ekkor Agurinak hirtelen tudatába nyilallt egy röpke, ám igencsak hasznos gondolat. Az a fő, hogy pontosan találja el az ellenfelét, az nem, hogy miként. Egy igazi csatamezőn a cél szentesíti az eszközt elv lép mindig érvénybe... ráadásul Ulami ezen a téren pontosan olyan volt, mint ő. Nem volt képes a hagyományos íjászati alapokat követve célba lőni, de... egy másik taktikát használva talán képes lehetett volna rá.
- Ulami - szólalt meg Aguri váratlanul, miközben feltápászkodott és talpra állt. - Elhitted volna magadtól, mikor először találkoztunk, hogy képes lennék legyőzni téged abban, amihez a legjobban értesz?
- Nem - felelte Ulami értetlenül. - Nyeszlett vagy, csupa csont és bőr, a lábadon is alig állsz. Viszont... a szemed mindig olyan furán csillog. Ez a különc csillogás azt sugallja, hogy a te esetedben a látszat mindig csal.
- Lekörözte Ulamit egy labdajátékban? - Gavrilo fél szemöldökét felvonva méregette a fiút. - Ki van zárva. Ez a kis takonypóc... még a diákjaim is erősebbek nála.
- Ön pedig, uram... - fordult Aguri ezúttal Gavrilo tanár úr felé. - ...Elhinné, ha azt mondanám, hogy utoljára öt éve íjászkodtam utoljára, béna vagyok, esetlen és gyenge, és mégis képes lennék végrehajtani a feladatot, melyet ön a diákjainak kiadott, ha adna nekem egy esélyt, egy görbe nyílvesszőt és egy gyenge húrú, csorba íjat?
- Nem - vágta rá habozás nélkül az oktató. - Egyenesen lehetetlennek tartom. Ha azonban tényleg annyira bizonyítani akarsz, nyugodt szívvel válassz magadnak íjat és nyilakat, szívesen nézem végig a nagyszájú tanítványok pofára esését - ajánlotta fel meleg szívvel.
- Egy nyílvessző is elég lesz - vetette oda foghegyről Aguri, miközben ráérős léptekkel odacammogott a fa tövéhez támasztott íjászfelszerelésekhez.
- Aguri nagyobb hülye, mint ahogyan azt hittem - Ulami némán, elkerekedett szemekkel és leesett állal követte szemmel a fiú magabiztos mozgását. - Igaz, hogy megint látni lehet a szemében azt a bizonyos tüzet, ami korábban a labdázás közben lobbant fel, mégis... mégis hogyan képes ekkora szamárságokat összehordani ilyen végtelenül nagy önbizalommal? Meglehet, különc egy figura, de csodákra még ő se lehet képes!
- Nem lesz baj - mondogatta magát nyugtatva Aguri. - Azok a helytelen fogások és mozdulatok beleégtek az izmaimba. Rosszul, mégis pontosan lőni, számomra ez olyan, mint másoknak biciklizés: nem hinném, hogy öt év alatt el tudnám felejteni. Már csak az a kérdés, hogy fizikailag még mindig képes vagyok-e rá, emiatt márpedig igazán nem kell szerintem aggódnom.
Aguri visszamasírozott a vonalhoz, amely mögül lőnie kellett, vállára vetve egy íjat, markában egy szál nyílvesszőt tartott. "Elsőre is menni fog" ezt bizonygatta magának folyton folyvást. Minden mindegy alapon, először megpróbálta úgy tartani az íjat és a nyilat, mint ahogyan azt az apja, a béroktatói és Gavrilo is tanította. Éppen, hogy megfeszítette, íz íj húrja, a nyíl és Aguri mindkét karja rögvest kocsonyaként kezdett remegni. Ulami és Gavrilo ebben a pillanatban pontosan ugyanazt gondolták:
- Kész csoda, hogy egy leveseskanál nem esik ki a puhány ujjai közül.
- Látod, Ulami? - vetette oda Aguri a kislánynak. - Igaz, hogy még nálad is gyengébb vagyok, de egyvalamiben mindketten megegyezünk: egyikünk sem képes a helyes módszerrel célba lőni. Ellenben, ha a magunk kedve szerint próbáljuk meg a dolgot, és ráérzünk az ízére...
- Má-...másik módszerrel akar beletalálni a célpontba? - Ulami újfent nem bírta nyomon követni Aguri gondolkodását. - Mégis hogyan?
- Nem viccből tanítom a diákjaimat arra, hogy hogyan kell helyesen fogni az íjat és a nyílvesszőt, elvégre ha ezt megtanulják, már zsebükben is a jó értékelés és a könnyed célba lövés - morgolódott magában Gavrilo. - Persze, mindig is voltak, akiknek nem ment az íjászat az alapokat betartva, viszont nekik másképp se ment. Elvégre így kell helyesen lőni, ahogyan azt én is tanítottam ezidáig minden ifjoncnak. Ennek a megbuggyant fiúnak pedig most szándékában áll felrúgni az én oktatási rendszeremet egy buta hipotézissel, mely szerint más módon is lehetséges a célpont eltalálása... Kötve hiszem, hogy sikerrel járhat.
Ezt követően Aguri újból kézbe fogta az íjat és a nyilat, ám ezúttal nézni is rossz volt, hogyan állt a kezében ez a két fadarab: az íj végét a hüvelyk- és a mutatóujjával markolta, a középső ujja inkább támaszként funkcionált. Az íjat túlságosan elferdítve tartotta, a vízszintes és a függőleges között valahol félúton állt meg a kezében. Az, hogy emellett még jobbkezes létére ráadásul olyasformán fogta az íjat, mint egy balkezes, még jobban elförmedt arckifejezést csikart ki Gavrilo tanár úrból. A fiú lábai megfelelő szöget zártak be, a karjai viszont annál kevésbé. Még Ulami is úgy gondolta, hogy Aguri látványa egy becsületbeli íjász számára valóságos kínszenvedés lett volna. Aguri nagyjából úgy festett, mint valami ügyetlen kisgyerek, aki még életében nem járt céllövészetórára.
Mikor megfeszítette az ideget, Ulami és Gavrilo idegei is megfeszültek. Abban a szent pillanatban mindketten esélytelennek érezték azt, hogy Aguri győzelmet arathatott kételyeik felett. Szinte érezték a zsigereikben, hogy a nyílvessző messze a céltábla felett fog elsüvíteni... A fiú lesütötte a szemét, és mindössze egy másodperc töredéke alatt akkora erővel húzta hátra majd lőtte ki a nyilat, hogy az íj kis híján beletört. A nyíl pedig szinte szemmel követhetetlen sebességgel szárnyalt, majd...
A nyílvessző vasból kovácsolt hegye tövig belefúródott a céltábla közepébe.
- Mi...? Hogy...? Nem...! - Ulami össze-vissza hebegett, és egész testében remegett. Úgy érezte, mintha a nyíl nem a táblába, hanem az ő mellkasába fúródott volna bele. Mintha forgott volna vele a világ, hirtelenjében azt se tudta volna megállítani, hogy ő most fiú volt-e vagy lány, olyan szinten meglepődött.
- Ha nem tudnám róla, hogy ügyefogyottságból tartotta rosszul az íjat és a nyilat, azt hinném, hogy emberfeletti ravaszságból tette - Gavrilo is alig bírt uralkodni esztelenül kavargó gondolatai és reszkető végtagjai felett. - Ezzel a fogásmóddal és az ártatlan külsejével bárkivel képes elhitetni, hogy kicsit sem konyít a céllövészethez, miután viszont becsukta a szemét... olyan nagy erővel lőtte ki az íjat, hogy a szélsebesen süvítő nyíl puszta látványától libabőrös lettem... akárcsak Ulami... Ez a technika... ez... ez...
- Az Ideghasító - szaladtak ki Gavrilo tanár úr száján a félve kiejtett szavak.
- Az Ideg-micsoda? - kérdezte Aguri értetlenül pislogva.
A fiú esetlen hangjától Gavrilo egykettőre kijózanodott sokkos állapotából.
- Kész csoda, hogy egy magadfajta kis gyönge senki akarata ellenére és remegés nélkül képes végrehajtani a színlövészet egyik legnehezebb technikáját - mondta a maga kifejezéstelen és arrogáns modorával a céllövészet oktató.
- Színlövészet? Az meg mi? - Aguri számára kissé sok volt az a néhány, számára ismeretlen szó, amit Gavrilo emlegetett. - Olyasmi, mint a paintball?
- Színlövészet. Színlelt céllövészet - magyarázta Ulami unottan. - Az, amikor elhitetjük az ellenséggel, hogy nem fogunk lőni, aztán mégis lövünk, mielőtt még az ellenfél észbe kapna. Vagy mikor úgy teszünk, mintha lőni akarnánk, hogy megrémisszük a másikat.
- Illetve, ez márpedig a te esetedre vonatkozik, színlövészet az is, ha elhitetjük a célpontunkkal, hogy olyan szinten bénán fogunk lőni, hogy az valami észbontóan nevetséges, mikor valójában oly pontosan találjuk el a célpontot, hogy az valami bámulatosan idegtépő - folytatta a kiselőadást Gavrilo. - A technika, amit te is alkalmaztál, pontosan erről kapta a nevét: ezt nevezik Ideghasító-technikának. Mellesleg... Ulami, piros pont jár érte, amiért ilyen jól emlékszel a fél évvel ezelőtti tananyagra.
- Akkor mégsem kell részt vennem az estig tartó edzésen? - kérdezte Ulami csillogó szemekkel.
- Dehogyisnem - vágta rá kapásból Gavrilo tanár úr, mire Ulami durcásan elszontyolodott.
- Szóval... ön az én bénázásomat valamiféle zseniális becsapó-technikának nevezte? - szólalt meg Aguri hitetlenül.
- Az, hogy képes vagy erre a technikára, de másra nem, és nem tudsz semmit... még nem jelenti feltétlenül azt, hogy taníthatatlan vagy - adott hangot legbelső gondolatainak Gavrilo. - Mondd csak... te átutazó vagy, igaz? Meddig maradsz a falunkban?
- Ez a pali mintha most teljesen más ember lenne - gondolta magában Aguri
- Ha erre a kérdésre feltétlenül egy konkrét választ szeretne kapni, akkor inkább keresse fel Mawarát, mert...
- Mawarát mondtál? - Gavrilo szemei egy pillanatra hatalmasra kerekedtek, aztán rögvest újból szűk résnyire húzódtak. - Miért függne a maradásod ideje Mawarától?
- Meglepődnék, ha ezen a környéken csak egyvalaki ne ismerné Mawara nevét... - tűnődött Aguri.
- Mert Mawara nagylelkűen felajánlotta, hogy elkísér az utamon, amíg az országon belül tartózkodom - magyarázkodott.
- Ennyi információ bőven elegendő ahhoz, hogy mindent értsek, köszönöm - mondta a szemeit forgatva Gavrilo.
- Ebben az esetben akár be is vonhatna engem a részletekbe, mivel én igazából semmit se értek abból, hogy miért nem tudom, hogy mikor indulunk tovább... - nevetett Aguri kínjában.
- Ezen igazság szerint meg sem lepődök - vágta rá csípőből Gavrilo tanár úr. - Annyit azonban bizton állíthatok, hogy egy hétig még maradni fogsz. Ó, és... a diákjaimmal ellentétben neked kutya kötelességed lesz részt venni mint a délelőtti, mint a délutáni edzéseken, sőt, a hadgyakorlatokban és az elméleti anyagok átvételében is sürgős felzárkóztatóleckéket fogsz kapni.
- Na de uram... - hebegte Aguri teljesen értetlenül. Azt hitte, hogy rosszul hallott vagy netán talán hallucinálni vélt a tűző naptól...
- Még egy "de", és tizenöt hosszos futást kell végigcsinálnod a falu egyik végétől a másikig, méghozzá az én felügyeletem alatt - jelentette ki Gavrilo tanárúr szigorúan, majd sarkon fordult, és megindult a falu irányába. Bár háttal állt Agurinak, továbbra is folytatta a mondandóját. - Mawarának nyilván esze ágában sincs egy teljesen gyenge és hasznavehetetlen bugrissal nekivágni az útnak, az mindkettőtök esetében túlságosan is hátrányos lenne. Mától fogva én foglak tanítani az alapvető túlélési technikákra, téma lezárva!
Aguri teljesen letaglózva meredt újdonsült, méghozzá önkéntes mestere után.
- Milyen messze van az úti célod? - kérdezte Ulami.
- Nem tudom pontosan, de eléggé - felelt Aguri szinte önmagán kívüli állapotban.
- Akkor a mesternek igaza van abban, hogy alapvető képzettség nélkül nem hagyhatod el a falut - biccentett Ulami.
- Ennyire veszélyes lenne ez az ország? - kérdezte Aguri elkerekedett szemekkel.
- Ez eléggé buta kérdés volt, de tőled már megszoktam az ilyesmit.
- Mondd csak, Ulami... - mondta a halátékát vakargatva Aguri - ...annyira kemények ennek a fickónak az edzései, mint amennyire azt a megérzéseim súgják?
- Miért, mit súgnak a megérzéseid? - kérdezte Ulami.
- Azt, hogy húzzam el a csíkot ebből a faluból, de gyorsan - vallotta be Aguri kelletlenül. Ulami reakciója természetesen egy cseppet sem diszkrét kiröhögés volt.
- Szóval valójában tényleg egy farkasbőrbe bújt bárány vagy, egy gyáva, alamuszi nyuszi, aki szívesebben menti az irháját, mintsem inkább szembeszállna az ellenségeivel és a félelmeivel, pont, ahogy sejtettem - kuncogott Ulami.
- Rémkedves vagy - mondta Aguri szemeit forgatva.
- Hiába, az őszinteség és a kedvesség ritkán fér meg egymás mellett - nevetgélt Ulami. - Amúgy meg a korábbi kérdésedre a válaszom az, hogy a délelőtti edzések viszonylag lazábbra vannak fogva, a délutánikon pedig mindig bele kell adni az edzésbe apait-anyait. Az elméleti tananyagból a szorgalom, a figyelmesség és a kérdezni merés általában plusz egy jegy, míg a gyakorlatban az ügyesség mellett számít még a leleményesség, a cselesség, a rugalmasság és az elméleti órákon szerzett tudás gyors és aktív alkalmazása. Bonyolultnak tűnhet, de nem az. Ez is olyan, mint egy átlagos suli, annyi különbséggel, hogy mindig a szabad levegőn vagyunk és csak egy tanárunk van, aki nem csak íjászatra tanít minket, hanem magára az életre is.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy ő tanítja meg a falubeli gyerekeket minden fontos dologra. Írni, olvasni, számolni, néha dalokat és verseket is tanulunk, emellett még ő tanítja nekünk a történelmet, a földrajzot, a fizika és kémia leckékhez általában gyógyítók segítségét szokta kérni...
- Más szóval ő tanít nektek mindent? Egyes egyedül, minden korosztálynak? - hebegte Aguri teljesen elképedve.
- Persze a rendes iskolákban sokkal színvonalasabb és kiegyensúlyozottabb a tanulás és a tanítás egyaránt, viszont a mester módszereivel eddig minden korábbi tanítvány képes volt jóra illetve jelesre megírni a felvételijét egy jómódúbb iskolába, lehetett szó akár gimnáziumról, akár egyetemről, vagy...
- Miért nem kér vagy kap maga mellé semmi segítséget? - vágott a szavába Aguri hitetlenül. - Egy másik tanárt vagy valakit...
- Ha szüksége lenne társra, akkor már lenne - felelte nemes egyszerűséggel Ulami. - Különben is, az ügyesebb, idősebb diákok gyakran tanítják a kisebbeket, amíg a mester a nagyobbakkal edz vagy tanul. A falunak se pénze, se igénye nincs még egy tanítómesterre. Jól boldogul egyedül is, és mi is tökéletesen meg vagyunk vele elégedve, még akkor is, ha szigorú, karót nyelt és kissé túl nagyok az elvárásai velünk szemben. Tud ő kedves is lenni, ha akar...
- Például?
- Nem tudom, én még sosem láttam őt kedvesnek lenni, csak az idősebbek mondogatják mindig, hogy "tud ő azért mosolyogni is..." Szerintem mesebeszéd az egész, de mindegy.
Veterán bácsi épp a panzió előtt ácsorogva pipázott, mikor meglátta az éppen közelgő, ingyenes munkaerejét (vagyis Agurit).
- Á, Aguri, jó, hogy jössz - szólt oda neki Veterán bácsi, mintha boldog lett volna, hogy látja a fiút. Kevéjen odalépett hozzá, és a fülébe súgta: - Idefigyelj, percek kérdése, és megérkezik a szomszéd városkából a napi áruszállítmány, és te segítesz nekem berakodni a konyhába és kihozni az üres ládákat, értve vagyok?
- Igen, uram - bólintott Aguri vonakodva. Nem igazán volt ínyére a konkrétan rákényszerített feladat gondolata, viszont nem igazán mondhatott nemet annak a személynek, aki szállást és ételt adott neki, méghozzá ingyen...
- Hol a fenében kóboroltál ezidáig? Ralph-nak nem volt könnyű dolga egyedül a reggeli forgalommal szemben... - fortyogott Veterán bácsi. Nem volt elragadtatva a ténytől, hogy Aguri már az első hivatalos, teljes munkakörű napjának reggelén nyomtalanul eltűnt, pont, mikor a legnagyobb szükség volt rá.
Agurit pedig pontosan ez a kijelentése emlékeztette arra, hogy ma még nem is evett semmit. A fiú gyomra egy jó hangos morranással fejezte ki erős nemtetszését a koplalás iránt.
- Nos, ami azt illeti... - kezdte a halántékát vakargatva Aguri. - Meglehet, hogy mostanában kevesebbszer számíthat rám munkaügyileg...
- Meg akarsz lógni a feladataid elől? - Veterán bácsi szeme szikrákat szórt (Aguri szemében az orrából, a füléből és a szájából fekete füst gomolygott). - Na majd adok én neked...!
- Nem erről van szó, félre tetszik érteni! - mentegetőzött feltartott tenyérrel Aguri. Veterán bácsi fél szemöldökét felvonva, karba tett kézzel állt vele szemben szálfaegyenesen, jelezve, hogy kíváncsian hallgatta a fiú magyarázatát.
Aguri már nyitotta is volna a száját, ám ekkor Ulami válaszolt helyette:
- A mester tanítványául fogadta őt, és arra kötelezte, hogy járjon velünk edzeni minden egyes alkalommal.
Veterán bácsi először döbbenten meredt kettejükre, aztán szája széles vigyorra húzódott és mint aki valami fergeteges poént hallott volna, hangosan és vidáman felröhögött. Ki is esett a pipa a szájából, az öregember pedig keservesen nyöszörögve nyúlt utána.
- Hallod-e, fiam, jobb kezekben vagy, mint hinnéd - mondta a szemeit törölgetve Veterán bácsi, majd újból felegyenesedett. - Az a Gavrilo úrfi fiatalka ugyan, de érti a dolgát. Valaha még Mawarát is tanította... habár akkorra már kevés új dolgot volt csak képes tanítani neki, mivel ők ketten azután találkoztak először, hogy Mawara kijárta a gyógyítói akadémiát.
- Ezek hallatán még kevésbé szeretnék a tanítványa lenni - motyogta Aguri a szája szélét harapdálva.
- Igazi férfit és hihetetlen íjásztehetséget farag belőled kerek hét nap alatt, ha szorgalmasan tanulsz, edzel és pontosan követed az utasításait - pöffentett magabiztosan Veterán bácsi.
- Bácsi, ne vegye magára, de lehetetlen, hogy ez a kis... Aguri pontosan annyi idő alatt legyen teljesen kikupálva mint a mester valaha volt legtehetségesebb tanítványa - mondta heves fejrázások közepette Ulami.
- Alábecsülöd a mi kis csodabogarunkat, Ulami - vágta rá Veterán bácsi. - Te ugyebár képes vagy bármilyen labdajátékot elsajátítani szinte már profi módon, mindössze pár nap alatt. Aguri pedig még csak egy napja van itt, s máris fejtetőre állított mindent, emellett bebizonyította, hogy nem ismeri a "lehetetlen" szót. Veszett fejsze nyele, ezt gondolná róla az ember... de ha valaki csak egyszer is kételkedik benne, és ráébred arra, hogy nagyot tévedett Agurival kapcsolatban, onnantól kezdve már gyerekjáték felbecsülni és helyesen kiértékelni a képességeit.
- Én már kétszer is csalódtam benne pozitívan, pedig csak pirkadat óta ismerem, és még mindig csak egy mihaszna, puhány és lüke alakot látok magam előtt, mikor ránézek - mondta keresztbe font karral, felszegett állal Ulami.
- Persze, ez csak természetes, hiszen te még csak egy gyerek vagy - mormogott a szemeit lesütve Veterán bácsi.
- Mit mondtál, tata? - hördült fel Ulami sértődötten. - Mondd a szemembe, ha mered!
Ekkor Veterán bácsi leguggolt, így szemmagasságba került a kislánnyal, majd teljesen semleges arckifejezéssel, nyugodt és érzelemmentes hangon megszólalt:
- Te csak egy gyerek vagy.
Ezt követően Aguri kénytelen volt végignézni, ahogyan a hisztis kislány a mogorva csapossal/panziótulajdonossal heves veszekedést folytatott tőle alig karnyújtásnyira. Ha nem ismerte volna Ulamit, Aguri nyíltan kikacagta volna Veterán bácsit, amiért leállt civakodni egy közel tíz éves kislánnyal. Titkon hálát adott az égnek, amiért egyik fél se vonta be őt, a teljesen pártatlan szemlélőt a kettejük vitájába.
- Sosem hittem volna, hogy Veterán bácsi ennyi káromkodást képes egyetlen mondatba belezsúfolni.. habár eddig azt sem tudtam, hogy Ulaminak valójában mennyire fel van vágva a nyelve...
Mihelyst feltűnt a Veterán bácsi által várt szállítmányt hozó szekér a horizonton, az öregember vígan mosolyogva üdvözölte kedves cimboráját, a kocsist, Ulami pedig szinte teljes titokban hazasunnyogott, Aguri észre sem vette, hogy mikor tűnt el a bakarasznyi leányzó a háta mögül.
- Uram... - szólalt meg Aguri.
Veterán bácsi két nagy, almákkal teli kosarat nyomott a fiú kezébe.
- Hmm? - morrant az öregember enyhe kíváncsiságát kifejezve, miközben két kezével megragadott egy hatalmas faládát. A méretes dobozból üvegcsörömpölés hallatszott, a befőttesüvegekben gombák és más levesalapanyagok voltak bedunsztolva.
- Ulami mintha korábban valami olyasmit emlegetett volna, hogy Gavrilo tanár úr legjobb diákja egy hét alatt... - kezdte Aguri.
- A lényeget, fiam, csak a lényeget mondd, már megint túl sokat fecsegsz - szólta meg Veterán bácsi kíméletlenül.
- Ki volt az a bizonyos tanítvány? - kérdezte Aguri.
Veterán bácsi nem válaszolt. A kérdés már önmagában eléggé sok kellemetlen emléket szabadított fel tudatának legmélyebb és legsötétebb zugaiból. Az izmai még jobban megfeszültek a láda cipelése közben. Tekintete elborult, résnyire összeszűkült szemei alig látszottak mélyen barázdált homlokának árnyékában, mikor átlépte a félhomályos panzió étkezdéjének küszöbét.
- Az a fiú... - mondta halkan, elmerengve, mintha nem is Agurihoz beszélt volna. - Róla majd később beszélek neked. Vagy inkább soha.
- Miért mondja ezt? - kérdezte Aguri a homlokát ráncolva.
- A lényeg, hogy előbb-utóbb úgyis hallanál róla eleget, nekem pedig semmi kedvem sincs újabb mesedélutánt tartani neked. Majd ha eljön az ideje, talán majd akkor elmondom, ki is volt ő... vagy nem, nem tudom.
Aguri is jobbnak látta nem erőltetni a témát. Hallotta Veterán bácsi hangjából, hogy az öregembernek módfelett megterhelő lett volna a magyarázkodás.
- Úgy beszél... bizonytalanul és erőltetetten... mintha szíve szerint soha, de soha nem is szeretne visszaemlékezni arra a tanítványra... de miért? - gondolkodott Aguri elmélyülten. - Miért nem akar mesélni nekem róla?
- Az a fiú... - Veterán bácsi gondolatai bosszúvággyal átitatva zakatoltak a fejében. - Hála a Mindenszenteknek, hogy végre sikerült elfelejtenem a nevét. Habár még mindig komoly lelki fájdalmat okoz visszaemlékezni arra a napra... mikor Mawara keservesen zokogva panaszolta el Ailen-nek és nekem, mit tett vele az a kétszínű, aljas szörnyeteg. Azt a végtelenül szomorú és csalódott kifejezést Mawara arcán... soha többé nem akarom őt mégegyszer összetört szívvel látni. Annak a fiúnak azóta sem kívánok mást, csak otromba balsorsot, amilyet megérdemel: ne szeresse senki, fogyjon el az összes pénze, kerüljön az utcára, s mikor már nem marad senkije és semmije, haljon csendes halált egy sikátorban, egyedül, pestisesen, és vigye el az ördög a Pokolba.
Agurinak hirtelen eszébe jutottak azok a régi, "szép" idők, mikor ő maga is íjászatot tanult még óvodás és általános iskolás korában. Tanítója hol az apja volt (azokat az órákat sokkal jobban szerette), hol pedig egy búsásan megfizetett oktató volt (Aguri apja igazán elfoglalt és tehetős vezérigazgatója volt egy multinacionális cégnek, melyet az apjától örökölt, és az idő múlásával fokozatosan egyre kevesebb időt töltött a családjával, idejének és egyben életének legjavát a munkájának szentelte). Aguri vért izzadva edzett minden áldott nap, hogy megfeleljen apja elvárásainak, mivel a méltán nevezetes Oktybura ház a dicséretre méltó íjásztudásáról és szakmabeli talpraesettségéről volt híres immár évszázadok (egész pontosan Aguri üknagyapjának elhalálozása) óta. A fiúnak nem állt szándékában ügyetlenségével bemocskolni családjának becses nevét, az íjászat azonban mégsem volt az erőssége. A nyilai mindig csak akkor közelítették meg a céltábla középpontját, mikor helytelenül fogta az íjat és a nyílvesszőt. Amikor mégis követte az íjászat alapvető szabályait, a nyíl még csak meg sem közelítette a táblát, vagy a vége lehorzsolta a kezét, vagy az íj húrjának megtartásával való problémákból igencsak csúnya végkimenetelű baleseteket okozott illetve szenvedett. A megannyi évnyi kemény tanulás és gyakorlás szinte semmi fejlődést nem eredményezett. Ezért kezdték annyian Agurit az Oktybura család szégyenének nevezni...
A fiút az zökkentette ki gondolataiból, hogy Gavrilo tanár úr egy rémesen ismerős, piros alapon fehér pettyes labdát vett elő az egyik céltábla mögül.
- Ezt a domb túloldalán találtam, Ulami - mondta az oktató higgadtan és kimérten, miközben visszaszolgáltatta tanítványának az ominózus játékszert. - Egész pontosan közvetlenül a fülem mellett süvített el alig pár centiméterre. Ez a hátulról mért támadás akkor is aljas volt, ha nem szánt szándékodból tetted, amit.
- E-elnézést kérek, Gavrilo tanár úr... - hebegte Ulami zavarodottan, behúzott nyakkal.
- Még egy ilyen, és ezt a labdát fogjuk alkalmazni céltáblák és almák helyett - fenyegetőzött szenvtelenül Gavrilo.
- Többé nem fordul elő, ígérem - bólogatott Ulami rémülten.
- Isten ments... még, hogy az én labdámra nyilazni... alig két napja kaptam a születésnapomra, a szüleim megölnének, ha szanaszét lyuggatva vinném haza! Az én drága labdámat senki nem bánthatja!
- Egy gumilabda nyíllal való kilyukasztása azért mégsem könnyű feladat, mondhatni lehetetlen - töprengett Aguri. - Célozni ugyan lehet rá, az senkinek sem okozna akadályt, sőt, eltalálni sem lehetetlen, de vajon megúszná az a labda sértetlenül a sok támadást? Ki lehetne lyukasztani egy nyíllal? Á, nem, az utóbbi biztos nem lehet... Ahhoz emberfeletti célzóképességre és fenemód nagy erőre lenne szükség... vagy talán még az sem lenne elég. Ki tudja, végtére is ez a labda anyagának vastagságától és tömörségétől függ...
A felesleges gondolatmenetek közepette Aguri lassan arra eszmélt fel, hogy ő még mindig ott ült törökülésben a frissen zöldellő fűben, míg az oktató már ellátott íjjal és nyílvesszőkkel minden egyes gyereket, és kiadta a feladatot: mindenki akkor mehetett csak haza, ha bevitt legalább egy telitalálatot.
- A jelenlegi érőtökkel és a közel egy éve tartó megannyi gyakorlásotokkal szemben ez igazán nem jelenthet számotokra kihívást - mondta Gavrilo, hangjában inkább gúny és megvetés, mint sem buzdító szándék lappangott. - Akik eredménytelenül illetve siralmasan teljesítenek, azok a nap hátralévő részében velem fognak edzeni. Akik pedig tisztességesen végeztek a feladattal, természetesen csak amennyiben úgy érzik, hogy ez a kis feladat még csak bemelegítésnek sem volt elegendő, azokat meleg szívvel várom a délutáni foglalkozáson.
Agurinak feltűnt, hogy a látszatra gyöngébb diákok mintha rettegtek volna a tanárukkal edzeni. Együtt.
- Vegyük úgy, hogy ezen meg se lepődöm. Biztosra veszem, hogy ennek a karót nyelt fickónak megvannak a maga kegyetlen módszerei a gyerekek képességeinek fejlesztésére.
Többnyire csendben figyelte az aprólékok ügyeskedéseit illetve bukásait. A javuknak, főként az idősebbeknek mondhatni gyerekjáték volt a feladat: voltak, akik elsőre célba találtak, voltak, akik harmadszorra, néhányan öt, míg mások tíz perc elteltével teljesítették a feladatot. Néhány kisfiú, míg Gavrilo tanár úr figyelme pár pillanatra elkalandozott, csalással próbálkoztak, pontosabban beleszúrták a nyílvesszőjüket a táblák közepébe, pár lány pedig menekülési terveket szövögettek, meg akartak szökni az óráról a lehető legnagyobb titokban. Pechükre sem a tanáruk nem volt mai csirke, ahogy Aguri sem volt éppenséggel figyelmetlenségéről és vakságáról nevezetes. Aguri tüsszögéseket és köhögéseket imitálva harácsolta aligha érthetően azon gyerekek nevét illetve személyi leírását (merthogy nem ismerte csak a tancsoport felét), Gavrilo tanár úr pedig menten ráförmedt a rendbontókra, és büntetésül őket is egész napos edzésre ítélte. A külföldről érkezett mitugrász (igen, Aguri) és a szúrós szemű, tapasztalt íjászatoktató (igen, Gavrilo) végtére is egész jó csapatot alkottak, annak ellenére, hogy nemigen szimpatizáltak egymással.
Eltelt egy óra. Kettő is. Sőt, a nap már egész magasan járt, az ebédidő vészesen közelgett... egyetlen egy diák azonban még mindig nem végzett a feladattal. Sajgott minden izma, patakzott róla a verejték (nem is csoda, elvégre pokolira tűzött a nap), ujjpercei elfehéredtek, reszkettek, mint a nyárfalevél, sőt, le is horzsolódtak. Az általa kilőtt nyilak közül viszont egyik sem fúródott a tábla közepébe. Minden más irányba igen. A fába, a fűbe és a tábla szélébe fúródva tucatnyi nyílvessző vége meredezett az ég felé.
- Ez nekem nem megy! - siránkozott nyűgösen fortyogva Ulami. Oktatójának szemébe nézve panaszkodott. - Hiába fogom jól az íjat, hiába bírom sokáig tartani a húrt remegés nélkül, hiába tartom az íjat és a nyílvesszőt úgy, ahogy maga, és hiába célzok úgy, ahogyan ön is... nekem egyszerűen nem megy az íjászat! Nem erre születtem, nincs hozzá semmi tehetségem, nem is az az életcélom, hogy íjász legyek, nem lesz szükségem soha erre a tudásra, hát akkor mégis mi a fenének kellene ezt megtanulnom???
- Ebben a mai, veszélyekkel teli világban nincs olyan tudás vagy tudományág, ami később ne válhatna a hasznodra - közölte Gavrilo nyersen.
Aguri kénytelen volt belátni, hogy a tanítómesternek igaza volt. Womblemarle nem az a föld, nem az a világ, ahol az ember képes lenne nyugodt, harcmentes életmódot folytatni. Még ha Ulami nem is szeretne profi íjász lenni, ha egyszer eljön az idő, mikor meg kell védenie magát, fontos az ügyes célzókészség és az erőnlét...
Ekkor Agurinak hirtelen tudatába nyilallt egy röpke, ám igencsak hasznos gondolat. Az a fő, hogy pontosan találja el az ellenfelét, az nem, hogy miként. Egy igazi csatamezőn a cél szentesíti az eszközt elv lép mindig érvénybe... ráadásul Ulami ezen a téren pontosan olyan volt, mint ő. Nem volt képes a hagyományos íjászati alapokat követve célba lőni, de... egy másik taktikát használva talán képes lehetett volna rá.
- Ulami - szólalt meg Aguri váratlanul, miközben feltápászkodott és talpra állt. - Elhitted volna magadtól, mikor először találkoztunk, hogy képes lennék legyőzni téged abban, amihez a legjobban értesz?
- Nem - felelte Ulami értetlenül. - Nyeszlett vagy, csupa csont és bőr, a lábadon is alig állsz. Viszont... a szemed mindig olyan furán csillog. Ez a különc csillogás azt sugallja, hogy a te esetedben a látszat mindig csal.
- Lekörözte Ulamit egy labdajátékban? - Gavrilo fél szemöldökét felvonva méregette a fiút. - Ki van zárva. Ez a kis takonypóc... még a diákjaim is erősebbek nála.
- Ön pedig, uram... - fordult Aguri ezúttal Gavrilo tanár úr felé. - ...Elhinné, ha azt mondanám, hogy utoljára öt éve íjászkodtam utoljára, béna vagyok, esetlen és gyenge, és mégis képes lennék végrehajtani a feladatot, melyet ön a diákjainak kiadott, ha adna nekem egy esélyt, egy görbe nyílvesszőt és egy gyenge húrú, csorba íjat?
- Nem - vágta rá habozás nélkül az oktató. - Egyenesen lehetetlennek tartom. Ha azonban tényleg annyira bizonyítani akarsz, nyugodt szívvel válassz magadnak íjat és nyilakat, szívesen nézem végig a nagyszájú tanítványok pofára esését - ajánlotta fel meleg szívvel.
- Egy nyílvessző is elég lesz - vetette oda foghegyről Aguri, miközben ráérős léptekkel odacammogott a fa tövéhez támasztott íjászfelszerelésekhez.
- Aguri nagyobb hülye, mint ahogyan azt hittem - Ulami némán, elkerekedett szemekkel és leesett állal követte szemmel a fiú magabiztos mozgását. - Igaz, hogy megint látni lehet a szemében azt a bizonyos tüzet, ami korábban a labdázás közben lobbant fel, mégis... mégis hogyan képes ekkora szamárságokat összehordani ilyen végtelenül nagy önbizalommal? Meglehet, különc egy figura, de csodákra még ő se lehet képes!
- Nem lesz baj - mondogatta magát nyugtatva Aguri. - Azok a helytelen fogások és mozdulatok beleégtek az izmaimba. Rosszul, mégis pontosan lőni, számomra ez olyan, mint másoknak biciklizés: nem hinném, hogy öt év alatt el tudnám felejteni. Már csak az a kérdés, hogy fizikailag még mindig képes vagyok-e rá, emiatt márpedig igazán nem kell szerintem aggódnom.
Aguri visszamasírozott a vonalhoz, amely mögül lőnie kellett, vállára vetve egy íjat, markában egy szál nyílvesszőt tartott. "Elsőre is menni fog" ezt bizonygatta magának folyton folyvást. Minden mindegy alapon, először megpróbálta úgy tartani az íjat és a nyilat, mint ahogyan azt az apja, a béroktatói és Gavrilo is tanította. Éppen, hogy megfeszítette, íz íj húrja, a nyíl és Aguri mindkét karja rögvest kocsonyaként kezdett remegni. Ulami és Gavrilo ebben a pillanatban pontosan ugyanazt gondolták:
- Kész csoda, hogy egy leveseskanál nem esik ki a puhány ujjai közül.
- Látod, Ulami? - vetette oda Aguri a kislánynak. - Igaz, hogy még nálad is gyengébb vagyok, de egyvalamiben mindketten megegyezünk: egyikünk sem képes a helyes módszerrel célba lőni. Ellenben, ha a magunk kedve szerint próbáljuk meg a dolgot, és ráérzünk az ízére...
- Má-...másik módszerrel akar beletalálni a célpontba? - Ulami újfent nem bírta nyomon követni Aguri gondolkodását. - Mégis hogyan?
- Nem viccből tanítom a diákjaimat arra, hogy hogyan kell helyesen fogni az íjat és a nyílvesszőt, elvégre ha ezt megtanulják, már zsebükben is a jó értékelés és a könnyed célba lövés - morgolódott magában Gavrilo. - Persze, mindig is voltak, akiknek nem ment az íjászat az alapokat betartva, viszont nekik másképp se ment. Elvégre így kell helyesen lőni, ahogyan azt én is tanítottam ezidáig minden ifjoncnak. Ennek a megbuggyant fiúnak pedig most szándékában áll felrúgni az én oktatási rendszeremet egy buta hipotézissel, mely szerint más módon is lehetséges a célpont eltalálása... Kötve hiszem, hogy sikerrel járhat.
Ezt követően Aguri újból kézbe fogta az íjat és a nyilat, ám ezúttal nézni is rossz volt, hogyan állt a kezében ez a két fadarab: az íj végét a hüvelyk- és a mutatóujjával markolta, a középső ujja inkább támaszként funkcionált. Az íjat túlságosan elferdítve tartotta, a vízszintes és a függőleges között valahol félúton állt meg a kezében. Az, hogy emellett még jobbkezes létére ráadásul olyasformán fogta az íjat, mint egy balkezes, még jobban elförmedt arckifejezést csikart ki Gavrilo tanár úrból. A fiú lábai megfelelő szöget zártak be, a karjai viszont annál kevésbé. Még Ulami is úgy gondolta, hogy Aguri látványa egy becsületbeli íjász számára valóságos kínszenvedés lett volna. Aguri nagyjából úgy festett, mint valami ügyetlen kisgyerek, aki még életében nem járt céllövészetórára.
Mikor megfeszítette az ideget, Ulami és Gavrilo idegei is megfeszültek. Abban a szent pillanatban mindketten esélytelennek érezték azt, hogy Aguri győzelmet arathatott kételyeik felett. Szinte érezték a zsigereikben, hogy a nyílvessző messze a céltábla felett fog elsüvíteni... A fiú lesütötte a szemét, és mindössze egy másodperc töredéke alatt akkora erővel húzta hátra majd lőtte ki a nyilat, hogy az íj kis híján beletört. A nyíl pedig szinte szemmel követhetetlen sebességgel szárnyalt, majd...
A nyílvessző vasból kovácsolt hegye tövig belefúródott a céltábla közepébe.
- Mi...? Hogy...? Nem...! - Ulami össze-vissza hebegett, és egész testében remegett. Úgy érezte, mintha a nyíl nem a táblába, hanem az ő mellkasába fúródott volna bele. Mintha forgott volna vele a világ, hirtelenjében azt se tudta volna megállítani, hogy ő most fiú volt-e vagy lány, olyan szinten meglepődött.
- Ha nem tudnám róla, hogy ügyefogyottságból tartotta rosszul az íjat és a nyilat, azt hinném, hogy emberfeletti ravaszságból tette - Gavrilo is alig bírt uralkodni esztelenül kavargó gondolatai és reszkető végtagjai felett. - Ezzel a fogásmóddal és az ártatlan külsejével bárkivel képes elhitetni, hogy kicsit sem konyít a céllövészethez, miután viszont becsukta a szemét... olyan nagy erővel lőtte ki az íjat, hogy a szélsebesen süvítő nyíl puszta látványától libabőrös lettem... akárcsak Ulami... Ez a technika... ez... ez...
- Az Ideghasító - szaladtak ki Gavrilo tanár úr száján a félve kiejtett szavak.
- Az Ideg-micsoda? - kérdezte Aguri értetlenül pislogva.
A fiú esetlen hangjától Gavrilo egykettőre kijózanodott sokkos állapotából.
- Kész csoda, hogy egy magadfajta kis gyönge senki akarata ellenére és remegés nélkül képes végrehajtani a színlövészet egyik legnehezebb technikáját - mondta a maga kifejezéstelen és arrogáns modorával a céllövészet oktató.
- Színlövészet? Az meg mi? - Aguri számára kissé sok volt az a néhány, számára ismeretlen szó, amit Gavrilo emlegetett. - Olyasmi, mint a paintball?
- Színlövészet. Színlelt céllövészet - magyarázta Ulami unottan. - Az, amikor elhitetjük az ellenséggel, hogy nem fogunk lőni, aztán mégis lövünk, mielőtt még az ellenfél észbe kapna. Vagy mikor úgy teszünk, mintha lőni akarnánk, hogy megrémisszük a másikat.
- Illetve, ez márpedig a te esetedre vonatkozik, színlövészet az is, ha elhitetjük a célpontunkkal, hogy olyan szinten bénán fogunk lőni, hogy az valami észbontóan nevetséges, mikor valójában oly pontosan találjuk el a célpontot, hogy az valami bámulatosan idegtépő - folytatta a kiselőadást Gavrilo. - A technika, amit te is alkalmaztál, pontosan erről kapta a nevét: ezt nevezik Ideghasító-technikának. Mellesleg... Ulami, piros pont jár érte, amiért ilyen jól emlékszel a fél évvel ezelőtti tananyagra.
- Akkor mégsem kell részt vennem az estig tartó edzésen? - kérdezte Ulami csillogó szemekkel.
- Dehogyisnem - vágta rá kapásból Gavrilo tanár úr, mire Ulami durcásan elszontyolodott.
- Szóval... ön az én bénázásomat valamiféle zseniális becsapó-technikának nevezte? - szólalt meg Aguri hitetlenül.
- Az, hogy képes vagy erre a technikára, de másra nem, és nem tudsz semmit... még nem jelenti feltétlenül azt, hogy taníthatatlan vagy - adott hangot legbelső gondolatainak Gavrilo. - Mondd csak... te átutazó vagy, igaz? Meddig maradsz a falunkban?
- Ez a pali mintha most teljesen más ember lenne - gondolta magában Aguri
- Ha erre a kérdésre feltétlenül egy konkrét választ szeretne kapni, akkor inkább keresse fel Mawarát, mert...
- Mawarát mondtál? - Gavrilo szemei egy pillanatra hatalmasra kerekedtek, aztán rögvest újból szűk résnyire húzódtak. - Miért függne a maradásod ideje Mawarától?
- Meglepődnék, ha ezen a környéken csak egyvalaki ne ismerné Mawara nevét... - tűnődött Aguri.
- Mert Mawara nagylelkűen felajánlotta, hogy elkísér az utamon, amíg az országon belül tartózkodom - magyarázkodott.
- Ennyi információ bőven elegendő ahhoz, hogy mindent értsek, köszönöm - mondta a szemeit forgatva Gavrilo.
- Ebben az esetben akár be is vonhatna engem a részletekbe, mivel én igazából semmit se értek abból, hogy miért nem tudom, hogy mikor indulunk tovább... - nevetett Aguri kínjában.
- Ezen igazság szerint meg sem lepődök - vágta rá csípőből Gavrilo tanár úr. - Annyit azonban bizton állíthatok, hogy egy hétig még maradni fogsz. Ó, és... a diákjaimmal ellentétben neked kutya kötelességed lesz részt venni mint a délelőtti, mint a délutáni edzéseken, sőt, a hadgyakorlatokban és az elméleti anyagok átvételében is sürgős felzárkóztatóleckéket fogsz kapni.
- Na de uram... - hebegte Aguri teljesen értetlenül. Azt hitte, hogy rosszul hallott vagy netán talán hallucinálni vélt a tűző naptól...
- Még egy "de", és tizenöt hosszos futást kell végigcsinálnod a falu egyik végétől a másikig, méghozzá az én felügyeletem alatt - jelentette ki Gavrilo tanárúr szigorúan, majd sarkon fordult, és megindult a falu irányába. Bár háttal állt Agurinak, továbbra is folytatta a mondandóját. - Mawarának nyilván esze ágában sincs egy teljesen gyenge és hasznavehetetlen bugrissal nekivágni az útnak, az mindkettőtök esetében túlságosan is hátrányos lenne. Mától fogva én foglak tanítani az alapvető túlélési technikákra, téma lezárva!
Aguri teljesen letaglózva meredt újdonsült, méghozzá önkéntes mestere után.
- Milyen messze van az úti célod? - kérdezte Ulami.
- Nem tudom pontosan, de eléggé - felelt Aguri szinte önmagán kívüli állapotban.
- Akkor a mesternek igaza van abban, hogy alapvető képzettség nélkül nem hagyhatod el a falut - biccentett Ulami.
- Ennyire veszélyes lenne ez az ország? - kérdezte Aguri elkerekedett szemekkel.
- Ez eléggé buta kérdés volt, de tőled már megszoktam az ilyesmit.
- Mondd csak, Ulami... - mondta a halátékát vakargatva Aguri - ...annyira kemények ennek a fickónak az edzései, mint amennyire azt a megérzéseim súgják?
- Miért, mit súgnak a megérzéseid? - kérdezte Ulami.
- Azt, hogy húzzam el a csíkot ebből a faluból, de gyorsan - vallotta be Aguri kelletlenül. Ulami reakciója természetesen egy cseppet sem diszkrét kiröhögés volt.
- Szóval valójában tényleg egy farkasbőrbe bújt bárány vagy, egy gyáva, alamuszi nyuszi, aki szívesebben menti az irháját, mintsem inkább szembeszállna az ellenségeivel és a félelmeivel, pont, ahogy sejtettem - kuncogott Ulami.
- Rémkedves vagy - mondta Aguri szemeit forgatva.
- Hiába, az őszinteség és a kedvesség ritkán fér meg egymás mellett - nevetgélt Ulami. - Amúgy meg a korábbi kérdésedre a válaszom az, hogy a délelőtti edzések viszonylag lazábbra vannak fogva, a délutánikon pedig mindig bele kell adni az edzésbe apait-anyait. Az elméleti tananyagból a szorgalom, a figyelmesség és a kérdezni merés általában plusz egy jegy, míg a gyakorlatban az ügyesség mellett számít még a leleményesség, a cselesség, a rugalmasság és az elméleti órákon szerzett tudás gyors és aktív alkalmazása. Bonyolultnak tűnhet, de nem az. Ez is olyan, mint egy átlagos suli, annyi különbséggel, hogy mindig a szabad levegőn vagyunk és csak egy tanárunk van, aki nem csak íjászatra tanít minket, hanem magára az életre is.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy ő tanítja meg a falubeli gyerekeket minden fontos dologra. Írni, olvasni, számolni, néha dalokat és verseket is tanulunk, emellett még ő tanítja nekünk a történelmet, a földrajzot, a fizika és kémia leckékhez általában gyógyítók segítségét szokta kérni...
- Más szóval ő tanít nektek mindent? Egyes egyedül, minden korosztálynak? - hebegte Aguri teljesen elképedve.
- Persze a rendes iskolákban sokkal színvonalasabb és kiegyensúlyozottabb a tanulás és a tanítás egyaránt, viszont a mester módszereivel eddig minden korábbi tanítvány képes volt jóra illetve jelesre megírni a felvételijét egy jómódúbb iskolába, lehetett szó akár gimnáziumról, akár egyetemről, vagy...
- Miért nem kér vagy kap maga mellé semmi segítséget? - vágott a szavába Aguri hitetlenül. - Egy másik tanárt vagy valakit...
- Ha szüksége lenne társra, akkor már lenne - felelte nemes egyszerűséggel Ulami. - Különben is, az ügyesebb, idősebb diákok gyakran tanítják a kisebbeket, amíg a mester a nagyobbakkal edz vagy tanul. A falunak se pénze, se igénye nincs még egy tanítómesterre. Jól boldogul egyedül is, és mi is tökéletesen meg vagyunk vele elégedve, még akkor is, ha szigorú, karót nyelt és kissé túl nagyok az elvárásai velünk szemben. Tud ő kedves is lenni, ha akar...
- Például?
- Nem tudom, én még sosem láttam őt kedvesnek lenni, csak az idősebbek mondogatják mindig, hogy "tud ő azért mosolyogni is..." Szerintem mesebeszéd az egész, de mindegy.
Veterán bácsi épp a panzió előtt ácsorogva pipázott, mikor meglátta az éppen közelgő, ingyenes munkaerejét (vagyis Agurit).
- Á, Aguri, jó, hogy jössz - szólt oda neki Veterán bácsi, mintha boldog lett volna, hogy látja a fiút. Kevéjen odalépett hozzá, és a fülébe súgta: - Idefigyelj, percek kérdése, és megérkezik a szomszéd városkából a napi áruszállítmány, és te segítesz nekem berakodni a konyhába és kihozni az üres ládákat, értve vagyok?
- Igen, uram - bólintott Aguri vonakodva. Nem igazán volt ínyére a konkrétan rákényszerített feladat gondolata, viszont nem igazán mondhatott nemet annak a személynek, aki szállást és ételt adott neki, méghozzá ingyen...
- Hol a fenében kóboroltál ezidáig? Ralph-nak nem volt könnyű dolga egyedül a reggeli forgalommal szemben... - fortyogott Veterán bácsi. Nem volt elragadtatva a ténytől, hogy Aguri már az első hivatalos, teljes munkakörű napjának reggelén nyomtalanul eltűnt, pont, mikor a legnagyobb szükség volt rá.
Agurit pedig pontosan ez a kijelentése emlékeztette arra, hogy ma még nem is evett semmit. A fiú gyomra egy jó hangos morranással fejezte ki erős nemtetszését a koplalás iránt.
- Nos, ami azt illeti... - kezdte a halántékát vakargatva Aguri. - Meglehet, hogy mostanában kevesebbszer számíthat rám munkaügyileg...
- Meg akarsz lógni a feladataid elől? - Veterán bácsi szeme szikrákat szórt (Aguri szemében az orrából, a füléből és a szájából fekete füst gomolygott). - Na majd adok én neked...!
- Nem erről van szó, félre tetszik érteni! - mentegetőzött feltartott tenyérrel Aguri. Veterán bácsi fél szemöldökét felvonva, karba tett kézzel állt vele szemben szálfaegyenesen, jelezve, hogy kíváncsian hallgatta a fiú magyarázatát.
Aguri már nyitotta is volna a száját, ám ekkor Ulami válaszolt helyette:
- A mester tanítványául fogadta őt, és arra kötelezte, hogy járjon velünk edzeni minden egyes alkalommal.
Veterán bácsi először döbbenten meredt kettejükre, aztán szája széles vigyorra húzódott és mint aki valami fergeteges poént hallott volna, hangosan és vidáman felröhögött. Ki is esett a pipa a szájából, az öregember pedig keservesen nyöszörögve nyúlt utána.
- Hallod-e, fiam, jobb kezekben vagy, mint hinnéd - mondta a szemeit törölgetve Veterán bácsi, majd újból felegyenesedett. - Az a Gavrilo úrfi fiatalka ugyan, de érti a dolgát. Valaha még Mawarát is tanította... habár akkorra már kevés új dolgot volt csak képes tanítani neki, mivel ők ketten azután találkoztak először, hogy Mawara kijárta a gyógyítói akadémiát.
- Ezek hallatán még kevésbé szeretnék a tanítványa lenni - motyogta Aguri a szája szélét harapdálva.
- Igazi férfit és hihetetlen íjásztehetséget farag belőled kerek hét nap alatt, ha szorgalmasan tanulsz, edzel és pontosan követed az utasításait - pöffentett magabiztosan Veterán bácsi.
- Bácsi, ne vegye magára, de lehetetlen, hogy ez a kis... Aguri pontosan annyi idő alatt legyen teljesen kikupálva mint a mester valaha volt legtehetségesebb tanítványa - mondta heves fejrázások közepette Ulami.
- Alábecsülöd a mi kis csodabogarunkat, Ulami - vágta rá Veterán bácsi. - Te ugyebár képes vagy bármilyen labdajátékot elsajátítani szinte már profi módon, mindössze pár nap alatt. Aguri pedig még csak egy napja van itt, s máris fejtetőre állított mindent, emellett bebizonyította, hogy nem ismeri a "lehetetlen" szót. Veszett fejsze nyele, ezt gondolná róla az ember... de ha valaki csak egyszer is kételkedik benne, és ráébred arra, hogy nagyot tévedett Agurival kapcsolatban, onnantól kezdve már gyerekjáték felbecsülni és helyesen kiértékelni a képességeit.
- Én már kétszer is csalódtam benne pozitívan, pedig csak pirkadat óta ismerem, és még mindig csak egy mihaszna, puhány és lüke alakot látok magam előtt, mikor ránézek - mondta keresztbe font karral, felszegett állal Ulami.
- Persze, ez csak természetes, hiszen te még csak egy gyerek vagy - mormogott a szemeit lesütve Veterán bácsi.
- Mit mondtál, tata? - hördült fel Ulami sértődötten. - Mondd a szemembe, ha mered!
Ekkor Veterán bácsi leguggolt, így szemmagasságba került a kislánnyal, majd teljesen semleges arckifejezéssel, nyugodt és érzelemmentes hangon megszólalt:
- Te csak egy gyerek vagy.
Ezt követően Aguri kénytelen volt végignézni, ahogyan a hisztis kislány a mogorva csapossal/panziótulajdonossal heves veszekedést folytatott tőle alig karnyújtásnyira. Ha nem ismerte volna Ulamit, Aguri nyíltan kikacagta volna Veterán bácsit, amiért leállt civakodni egy közel tíz éves kislánnyal. Titkon hálát adott az égnek, amiért egyik fél se vonta be őt, a teljesen pártatlan szemlélőt a kettejük vitájába.
- Sosem hittem volna, hogy Veterán bácsi ennyi káromkodást képes egyetlen mondatba belezsúfolni.. habár eddig azt sem tudtam, hogy Ulaminak valójában mennyire fel van vágva a nyelve...
Mihelyst feltűnt a Veterán bácsi által várt szállítmányt hozó szekér a horizonton, az öregember vígan mosolyogva üdvözölte kedves cimboráját, a kocsist, Ulami pedig szinte teljes titokban hazasunnyogott, Aguri észre sem vette, hogy mikor tűnt el a bakarasznyi leányzó a háta mögül.
- Uram... - szólalt meg Aguri.
Veterán bácsi két nagy, almákkal teli kosarat nyomott a fiú kezébe.
- Hmm? - morrant az öregember enyhe kíváncsiságát kifejezve, miközben két kezével megragadott egy hatalmas faládát. A méretes dobozból üvegcsörömpölés hallatszott, a befőttesüvegekben gombák és más levesalapanyagok voltak bedunsztolva.
- Ulami mintha korábban valami olyasmit emlegetett volna, hogy Gavrilo tanár úr legjobb diákja egy hét alatt... - kezdte Aguri.
- A lényeget, fiam, csak a lényeget mondd, már megint túl sokat fecsegsz - szólta meg Veterán bácsi kíméletlenül.
- Ki volt az a bizonyos tanítvány? - kérdezte Aguri.
Veterán bácsi nem válaszolt. A kérdés már önmagában eléggé sok kellemetlen emléket szabadított fel tudatának legmélyebb és legsötétebb zugaiból. Az izmai még jobban megfeszültek a láda cipelése közben. Tekintete elborult, résnyire összeszűkült szemei alig látszottak mélyen barázdált homlokának árnyékában, mikor átlépte a félhomályos panzió étkezdéjének küszöbét.
- Az a fiú... - mondta halkan, elmerengve, mintha nem is Agurihoz beszélt volna. - Róla majd később beszélek neked. Vagy inkább soha.
- Miért mondja ezt? - kérdezte Aguri a homlokát ráncolva.
- A lényeg, hogy előbb-utóbb úgyis hallanál róla eleget, nekem pedig semmi kedvem sincs újabb mesedélutánt tartani neked. Majd ha eljön az ideje, talán majd akkor elmondom, ki is volt ő... vagy nem, nem tudom.
Aguri is jobbnak látta nem erőltetni a témát. Hallotta Veterán bácsi hangjából, hogy az öregembernek módfelett megterhelő lett volna a magyarázkodás.
- Úgy beszél... bizonytalanul és erőltetetten... mintha szíve szerint soha, de soha nem is szeretne visszaemlékezni arra a tanítványra... de miért? - gondolkodott Aguri elmélyülten. - Miért nem akar mesélni nekem róla?
- Az a fiú... - Veterán bácsi gondolatai bosszúvággyal átitatva zakatoltak a fejében. - Hála a Mindenszenteknek, hogy végre sikerült elfelejtenem a nevét. Habár még mindig komoly lelki fájdalmat okoz visszaemlékezni arra a napra... mikor Mawara keservesen zokogva panaszolta el Ailen-nek és nekem, mit tett vele az a kétszínű, aljas szörnyeteg. Azt a végtelenül szomorú és csalódott kifejezést Mawara arcán... soha többé nem akarom őt mégegyszer összetört szívvel látni. Annak a fiúnak azóta sem kívánok mást, csak otromba balsorsot, amilyet megérdemel: ne szeresse senki, fogyjon el az összes pénze, kerüljön az utcára, s mikor már nem marad senkije és semmije, haljon csendes halált egy sikátorban, egyedül, pestisesen, és vigye el az ördög a Pokolba.
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése