A nap még fel se kelt, a mozgolódás már meg is kezdődött a Grithman panzióban. Mawara fél hat óra tájban lassan kikecmergett hívogatóan puha és meleg ágyából. A napfelkelte és a reggeli őrségváltás ideje vészesen közelgett, és a lány az éjfélig tartó cseverészések miatt pedig csak pár órára volt képes lehunyni a szemét. Ennek köszönhetően az álmosság lehengerlő méreteket kezdett ölteni benne, Mawara viszont kénytelen volt ezt is rutinos színészi képességeivel és gyógyítói elkötelezettségével és magabiztosságával elpalástolni. Nem látszódhatott meg rajta, hogy fáradt volt. Ezt nevelték bele, még mikor igazán kicsi volt: Sose feledd; egy lány akkor igazán bátor és erős, ha még akkor sem hagyja magát gyengének mutatkozni, mikor valójában a világon mindennél és mindenkinél jobban szenved.
Márpedig Mawara ezúttal nem szenvedett, csak álmos volt. Éppen ezért abszolút nem okozott neki nagy problémát az álmatlanság elrejtése: karikás szemeit egy kis kamillás borogatással ápolta, majd a kis asztala közepén elhelyezett Bunsen-égő felé elhelyezett apró kannába orbáncfüvet és más, gyógyhatású, mégis élénkítő tealeveleket és vizet helyezett. Mikor a tea elkészült, mindössze pár kortyot ivott belőle, s a többit a válltáskája mélyébe süllyesztette egy üvegben.
Nem volt már valami sok ideje hátra az őrségváltásig, mindössze pár perce maradt elérnie az erdővel határos tisztást, ahol Lifor várt rá. Ennyi idő azonban a kőkeményen edzett Mawara számára éppen elegendő volt.
- Csak nem álmos vagy? - vettette oda neki félvállról Lifor köszönés helyett.
A nap felkelésének legelső jelei, a távolban meghúzódó vörös csíkok már megjelentek a horizonton, a csillagos égbolt pedig eltűnő félben volt. A fűszálakon friss, reggeli harmat pihent meg, a szél melegen és lágyan fújt észak-északnyugat felől.
- Ennyire meglátszik? - kérdezett vissza Mawara, s igyekezett nem kimutatni, mennyire meglepte az arasznyi fiú kérdése.
- Ha egyáltalán nem mozognál, nem látszana - felelte a maga nemes egyszerűségével Lifor.
A fiú arckifejezése semleges volt, a tekintete komor és semmibe révedő, ellenben a ruhája szakadt volt és koszos, a haja csapzott és nedves, és a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöződtek, s bár a hangja és a tartása ezt kicsit sem tükrözte, valójában leírhatatlanul kimerült volt, és sajgott minden porcikája, akárcsak Mawarának. Habár őket, kettejüket akár még rokonlelkeknek is lehetett volna nevezni, nem voltak hajlandóak egymásnak kimutatni a gyengeségüket, pedig tudták jól, hogy mindketten ugyanúgy éreztek és hasonló módon gondolkodtak.
- Lassúnak vélsz?
- Nem, csak érdekes, ahogy mozogsz. Enyhén robotszerű és imbolygó.
- Te pedig alig állsz a lábadon.
- Ha nem ismernél, akkor is így vélekednél rólam első látásra?
- Érezni lehet a kisugárzásodból mindent, amit rejtegetni próbálsz. Ha nem tanulod meg... miket beszélek, sosem tanulod meg, hogy ha nem fogod vissza a téged vezérlő illetve uraló érzelmeidet, életed végéig téged fog kipécézni minden sötét lélek, akinek a szeme elé kerülsz...
Lifor tekintete mélyen elsötétedett. Tudta jól, hogy mit csinált, nem volt szüksége mások véleményére vagy lenéző megjegyzésére, és ezzel Mawara is tisztában volt, s mégis... valamiért mégis Lifor fejéhez vágta azt, amit nem lett volna szabad, s még csak nem is mutatott utólag semmiféle megbánást e cselekedete iránt.
A fiú nem hagyhatta szó nélkül a megaláztatást, amiben Mawara részesítette. Némán megindult, majd mikor a lány mellé ért, a következőt suttogta:
- Bármennyire is edzett a lelked, fizikailag soha az életben nem lehetsz erős. Tudod, hogy miért?
- Nem... Nem fogja kimondani... elvégre még van az a valami, amit annyira meg szeretne tenni, nem akarja, hogy itt és most kinyírjam... ugye nem? - Mawara fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok egy másodperc töredéke alatt. Mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna, Lifor kimondta azt a fékezhetetlen és felbecsülhetetlen erővel bíró választ, ami kővé dermesztette Mawara egész testét, de talán még a szívét is...
- Mert lány vagy. S mint ahogyan az köztudott tény...
- Ki ne mondd... - Mawarának ideje sem volt hangot adni gondolatainak, de ha még lett is volna alkalma megszólalni, akkor sem bírt volna megszólalni. Teljesen letaglózta és mozgásképtelenné tették Lifor kegyetlen, mellbe vágó szavai.
- ... a lányok nem erősek, és nem is lehetnek azok soha. Mert lányok.
Lifor halványan mosolyogva figyelte, ahogy Mawara egy teljesen ártatlan, balszerencsés fán vezette le a mérgét: addig rugdosta, amíg a talpa nyomai le nem hántották a fa kérgét és végül a rengeteg, iszonyatos erejű rúgás hatására a jó vastag törzsű platánfa ki is dőlt mindössze négy perc alatt. Mawarában embertelen méreteket öltött az indulat, szemei szikrákat szórtak, a mozgása ugrásszerűen szemmel követhetetlen szintre fejlődött, és az ereje is több, mint kétszeresére nőtt. Lifor magában hálát adott az égnek, hogy Mawara a fát bántotta s nem őt; a fiú egészen biztosra vette, hogy nem élte volna túl a támadást.
- Tüneményes bosszú, azt meg kell hagyni. Kidöntötted a kedvenc pihenőhelyemet - mondta Lifor, majd az a halvány, gúnnyal és kárörömmel átitatott mosoly semmi perc alatt eltűnt az arcáról, és nekivágott a panzióhoz vezető útnak, Mawara pedig leült a kidöntött platán göcsörtös törzsére, és magában fortyogva fülelte az erdő felől érkező reggeli, halk neszeket.
Lassú, nesztelen léptekkel haladt Lifor a dombon lefelé. Ha valaki csukott szemmel haladt volna el mellette, az illető észre se vette volna őt, de talán még nyitott szemmel sem érzékelte volna a jelenlétét. Lifor léptei oly könnyedek s oly csendesek voltak, akár egy szellemé, pedig Lifor ember volt. Mindössze arról van szó, hogy... egy igazi, született vadász volt.
A banditákkal illetve csempészekkel szemben való hozzáállása merőben eltért Mawaráétól. Mawara elvének ez volt az alapja: "Aki bűnös, bűnhődjék." Bár a lány, amikor csak tehette, elkerülte a szándékos vérontást. Nem a vajszíve révén; csak nem szerette összevérezni a ruháját, elvégre a vért nehéz volt kimosni, és Ailen néni nem vállalta a véres ruhadarabok kimosását. Ergo, ha Mawara megölt valakit, utólag magának kellett kimosnia a ruháját, ráadásul a holttestet is neki kellett eltemetnie az erdő többi áldozata közé, márpedig Mawara utált ásni. Mindig szörnyű érzés kerítette hatalmába a temetkezések során, márpedig a banditák testét nem lehetett csak úgy, véresen ott hagyni az erdő közepén elrohadni, mert az hatalmas tiszteletlenség lett volna, és a farkasok meg egyéb ragadozók és rovarok rájártak volna a friss húsra.
Lifor álláspontja ellenben az volt, hogy "Aki kardot ránt kard által vész el". Más szóval, ha valaki Lifor életére tört, az halállal lakolt. Márpedig a kis termete miatt Lifor könnyű célpontnak bizonyult külsőre. Mawarával ellentétben pedig nem undorodott a temetkezéstől. Sőt, megnyugvással töltötte el a háborítatlan sírhelyek látványa, a tudat, hogy a holtak a pokolban örök szenvedésre ítélődtek, vagy ha az egyik jó ember volt, az megnyugvást lelt a mennyben... a sírokra való virágok szedése és gondozása, meg úgy általában a félhomályos, ködös erdő nyugalmas csöndje. Mások számára az a hatalmas nesztelenség nyugtalanító és hátborzongató lett volna, de nem Lifornak. Ő kifejezetten imádta a csendet és a nyugalmat, mivel eléggé ritkán ölelte körül őt ez a két békés tényező. Főleg gyermekkorában, mikor még fiatal volt...
Lifor egy pillanatra megtorpant. Alig pár méterre a falu határától tompa neszekre lett figyelmes a panzió felől. Látta, hogy valaki épp az ajtón settenkedett kifelé, de abban a kevéske, hajnali napfényben nem látta, hogy mégis ki lehetett az. Ilyestájbam soha senki nem ébredt még fel, vagy ha fel is ébredt, akkor sem hagyta el a panziót. Lifor már elég régen szolgált Veterán bácsinál ahhoz, hogy kitapasztalja, hogy ilyenkor egyedül ő (mármint Lifor) mászkálhatott arrafelé.
Felmerült benne a gyanú, hogy az illető betörő lehetett, és egy szempillantás alatt a háta mögött termett, és az illető hátára szegezte szamurájkardjának pengéjét.
- N-... neked is jó reggelt, Lifor - hebegte Aguri kínosan mosolyogva, s mindezt anélkül mondta, hogy hátra nézett volna (talán mert a hátánál lévő "szúrós izétől" libabőrös lett a háta, és moccanni sem bírt), ami Lifor számára igencsak meglepő volt (bár természetesen ez kicsit sem látszott meg rajta).
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? - kérdezte Lifor, s visszacsúsztatta sárkányos markolatú, kissé különös kardját annak hüvelyébe.
- Abnormális a periférikus látásom - mondta Aguri, miközben szembefordult a nála jóval alacsonyabb Lifornál. - Viszont az alacsony termeted miatt még abból is kiestél. Ahhoz márpedig túl erős volt az a valami, talán az aurád vagy tudom is én, hogy mi volt az, ami miatt úgy éreztem, mintha egy sárkány állna mögöttem... mindenesetre, túl rémisztő volt a kisugárzásod ahhoz, hogy egy kisgyereknek higgyelek, aki "viccből" megpróbált leszúrni egy fakarddal...
- Ez a borzalmasan hosszú és nem csak kicsit könnyen megkérdőjelezhető logikájú gondolatmenet komolyan mindössze egy másodperc alatt futott végig az agyán? - tűnődött magában Lifor a homlokát ráncolva.
- Nem hiszel nekem, igaz? - kérdezte Aguri nevetve. - Jólvanna', bocs, csak füllentettem. Megérzés volt az egész. Ezt a hátborzogató kisugárzást egyszerűen olyan rád vallónak gondoltam.
- Ez nagyobb idióta még Frednél is, sőt, mindenkinél hülyébb, akit ezidáig ismertem - forgatta a szemeit Lifor.
- És mi lett volna, ha nem én lettem volna, hanem valaki más?
- Bíztam a szerencsémben - vonta meg a vállát Aguri.
- Az élet nem holmi szerencsejáték, baromarc - fortyogott magában Lifor. - Az, aki szerencsés akar lenni, ne bízza a szerencsére...
- Látom rajta, hogy most totál hülyének néz... talán mégiscsak hiba volt bevallanom az igazat - tűnődött Aguri a szája szélét harapdálva.
- Mit csinálsz idekint ilyen korán? - kérdezte Lifor. - És mi rajtad ez a bohócmaskara? - tette hozzá, majd Aguri fehér-zöld színű melegítőfelszerelésére bökött. Aguri úgy nézett ki benne, mint egy élő reklámtábla; a melegítője, a sportcipője, de még a zoknija is a Nike márkanevet viselte.
- Amióta az eszemet tudom, mindig kocogással kezdem a napot - felelte Aguri. - Az erősség ugyan nem az erősségem, de biztos te is ismered a mondást: "Ép testben ép lélek".
- Nem marad sem a teste, sem pedig a lelke Womblemarlében, ha nem tesz le mihamarabb erről a gyomorforgató bohóc stílusról...
- Látom a szemében, hogy százszor jobban lenéz engem, mint Mawara...
Mielőtt Lifor bement volna a panzióba, hátra fordult, és ezt kérdezte Aguritól.
- Apropó erősség, az az abnormális látás is csak hablaty volt?
- Nem, az nem.
Ezt követően (méghozzá szokásához híven köszönés nélkül) Lifor becsukta maga mögött a panzió ajtaját. Hirtelen egy igazán különös érzés fogta el... valami megfoghatatlan. Valami érthetetlen. Valami...
- Az a fiú...
Minden lelki erejét fel kellett használnia arra, hogy az a gondolat, az az érzés megsemmisüljön a fejében. Ahogy felfelé baktatott a lépcsőn, be kellett látnia, hogy azt a makacs kis megérzést nem volt képes kitörölni, mindössze elnyomni volt képes azt. Lifor már küzdött meg banditákkal, medvékkel, démoni erejű harcosokkal, a legnagyobb, és egyben az egyetlen leküzdhetetlen ellensége mégis saját maga volt. Egész pontosan a benne kavargó, örvénylő érzések, amiket mindig is igyekezett olyan mélyen elfojtani, amennyire csak lehetett. Nem látszott ugyan meg rajta, de szenvedett. Mégpedig a saját konoksága miatt, melynek egyetlen egy mondat volt az alapja: Az erősek nem függhetnek semmiféle érzelemtől, főleg nem a sajátjuktól.
Alighogy egyet-kettőt koppantott Fred szobájának ajtaján, a szobában már hallatszott is a szoba lakójának kiáltása, amint legszebb álmából felriadt:
- É-é-é-ébren vagyok!
- A-a-a-azt hallom, te idióta - mormogott magában Lifor. - Sőt, ezt szerintem mindenki hallotta a panzióban.
Mikor Fred a kopogtatás hangjára felrezzent, és kinézett a szobája ablakán, kezdetben rémülten konstatálta, hogy a nap már jócskán felkelő félben volt. Fél perc múlva már kívülről fogta az ajtó kilincsét, és az a meglepetés érte, hogy Lifor ott állt mellette a falnak dőlve és egyenesen őt figyelte.
- Ha egyszer az életben nem nagy robajjal csörtetnél ki a szobádból, akkor az már nem is te lennél - mondta a kis termetű sebspecialista unottan.
- Bocsi, legközelebb igyekezni fogok... - nevetett Fred kínjában. Lifor sarkon fordult, azzal a feltett szándékkal, hogy aludni tér. - ... csendben maradni - fejezte be a mondatát Fred zavartalanul.
Ekkor Lifor nem várt módon megtorpant, de továbbra is háttal állt Frednek, mikor megszólalt.
- Te már érezted valaha is úgy... hogy egy csiszolatlan gyémánttal állsz szemben? Egy lepkegubóval, amiből már csak pillanatok kérdése, és kikel egy fenséges teremtmény...? Egy személlyel... akiben látod a lehetőséget arra, hogy messze felülmúl téged?
- Ugyan már, hiszen én ilyen emberekkel vagyok körülvéve minden áldott nap - nevette el magát újból Fred.
- Olyanokkal, akiknek már alig várod, hogy eljöjjön az a perc, mikor mindenki szeme láttára felragyognak... hogy aztán te lehess az, aki kiolthatja az életük lángját?
Fredet nem csak váratlanul érték Lifor szavai, megrémítették őt. Érezte, hogy ha Lifor megfordult volna...akkor Fred egy eszelősen vigyorgó, igazi démonnal találta volna szemben magát.
- Lifor... - dadogott Fred.
- Aguri... hatalmas lehetőségek rejlenek benne... - sziszegte Lifor. A körülötte terjengő légkör egyre kísértetiesebb volt. - ...már a puszta gondolat is megrészegít... érzem, hogy olyan erőre tehet szert... ami még az én képzeletemet is felülmúlhatja...
- Lifor! - kiáltotta Fred ingerülten. - Szedd már össze magad! Ne hagyd, hogy az érzelmeid úrrá legyenek rajtad!
A gyilkos aura egykettőre elpárolgott Lifor körül.
- Add át az üzenetemet Mawarának... - mondta az alacsony termetű fiú, majd újból megindult a szobája felé. - ...hogy jól vigyázzon Agurira. Amíg fel nem ragyog a fiú szerencsecsillaga, nem halhat meg. S ha eljő az idő... Mawarára bízom, hogy addigra készítse fel a fiút kettőnk elkerülhetetlen küzdelmére, melyet a sors rendelt el. A sorssal márpedig senki se szállhat szembe.
Mikor kinyitotta a szobája ajtaját, ez volt az utolsó mondat, melyet Fredhez intézett:
- Én leszek az... aki ezt a csiszolatlan gyémántot ripityára töri.
Fred halványan elmosolyodott.
- A gyémántok törhetetlenek, te buta Lufi.
Aguri lassú, ritmikus tempóban kocogott végig az apró falucska főútján. A többi úton azért lett volna nehéz haladnia, mert nem volt más út; az egész falu mindössze egy poros, kavicsos útvonal mentén húzódott, és ha nagyon hunyorgott az ember, az egyik végéből képes volt ellátni a másikba.
Szép, középkori stílusban épült falucska volt ez, egyben szegény is, mint a templom egere. Nem volt ott se áram, se vízvezeték, se semmi, ami a legtöbb 20. századbeli falvakban és városokban alaptartozékoknak számítottak. Vizet a kútról hordtak maguknak az emberek, és amit ettek, azt is maguknak kellett megtermelniük a falut környező földeken.
Aguri hirtelen egy csomó labdázó gyerekkel találta szembe magát, kisfiúk és kislányok játszottak együtt vegyesen, mindegyikük különféle korosztályból voltak valóak, a legfiatalabb nagyjából négy-öt éves lehetett, a legidősebb pedig olyan tizenkét-tizenhárom évesnek látszott. Ekkor villant Aguriba a felismerés: ugyanazok a kölykök játszottak vígan az út kellős közepén, akiket a fiú egy nappal korábban Mawara társaságában látott.
Az egyik kislánynak (nagyjából tíz-tizenegy éves lehetett) megakadt a tekintete Agurin, pont akkor, mikor feléje repült a labda, így szegénykét fejen találta a pattogó, pöttyös játékszer. A lány bosszúsan kapott a fejéhez, barna szemei összeszűkültek, göndör, mézszínű, kócos haján pedig ott éktelenkedett a labda koszos nyoma
- Ulami! - kiáltották játszótársai aggodalmasan. - Jól vagy?
- Ez nem lehet igaz... - motyogta a kislány. - Már megint elveszítettem az egyik tenyeremet...
- Ne bánkódj, Ulami, én már egyiket sem használhatom... - próbálta megvigasztalni egy másik kislány.
- Biztos vagy benne, hogy ne jászunk inkább kötélhúzást vagy fafonósdit? - kérdezte egy kisfiú.
- Aki nem szeretne labdázni, az menjen szépen el - mondta Ulami. - Az én labdámmal nem játszhat olyan, aki nem veszi komolyan a játékot.
Aguri csendben figyelte, ahogyan a csapat két részre oszlott: a kis gyereksereg egyik fele továbbra is kitartott a labdázás mellett, míg a többiek némán elvonultak mást játszani.
Ulami ekkor Aguri felé fordult.
- Szeretsz játszani, vagy gyerekrabló vagy? - kérdezte. Agurinak kedve támadt volna nevetni az apró teremtés fenyegetőző szavaitól, de tudta, hogy az nem lett volna túlságosan illendő.
- Inkább a játékos opció - felelte Aguri vihogva.
- Tudsz céllabdázni?
- Nem, de hamar tanulok.
- Ha megtanítalak rá, legyőzöl? - kérdezte Ulami csillogó szemekkel.
Agurinak valamiért Mawao jutott egyébe a kislány rivalizálásmániájáról. Bár nem tudta, milyen is volt Mawara kicsiként, de ha tippelnie kellett volna, azt mondta volna: "Talán pont olyan lehetett, mint Ulami; energikus, mosolygós, verseny kérdésben viszont igenis komoly, győzelemért törtető, és nem ismerhetett lehetetlent."
- Nem ígérhetek semmit, de mindent beleadok, amit csak tudok.
Ezzel a válasszal több, mint elégedetté tette Aguri a kislányt. A gyerekek újra körbe álltak, mint korábban, és Ulami gyorsan elkezdte felvázolni a játékszabályokat.
- A lényeg egyszerű: a labdának nem szabad leesnie és nem szabad elkapni, mert azért kiesés jár. Ha jön feléd a labda, a két tenyereddel kell felütni, nem csuklóval, nem kézfejjel, nem alkarral, hanem tenyérrel, bármennyire is csíp a gumilabda. Mikor elütöd, ki kell mondanod annak a nevét, akinek ütöd. Ha nem mondod ki a nevét, kiesel. Amelyik játékos hallja a nevét, de nem kapja el a labdát, elveszíti az egyik tenyerét, vagyis az egyik kezét a játék végéig hátul kell tartania, és úgy kell játszania. Ha két tenyerét is elveszíti, kiesik. Ez pedig így megy egyre tovább és tovább, míg végül két ember nem marad. Kettejük közül kerül ki a győztes: amelyikük gyorsabban felkapja a pálya, vagyis az út közepéről a labdát, és elszalad vele vagy a főút egyik végén lévő panzióig, vagy a másik végén lévő templomig vele, az nyer.
- A tenyérrel való ütést úgy érted, hogy az alsó és a felső ütés is érvényes, vagy csak az egyik? - kérdezte Aguri.
- Tök mindegy, csak a tenyereddel üss, lehetőleg felfelé, és ha azt látjuk rajtad, hogy szándékosan úgy ütsz, hogy a többiek ne tudják elkapni a labdád, akkor is veszítesz egy tenyeret.
- Micsoda bonyolult, mégis rémesen egyszerű szabályok... - gondolta Aguri. - Ez a játék inkább nevezhető edzésnek. Az, hogy ki nyer, figyelmesség, erőnlét, reflex és gyakorlat kérdése. Nekem márpedig az utóbbiból súlyos hiányosságaim vannak ezekkel a kölkökkel ellentétben...
- Van valami igazán kihívó ebben a fiúban. Talán az, hogy az arca ártatlan, az alkata nyeszlett és esetlen, az erejét mégsem vagyok képes felmérni - töprengett Ulami, s közben szúrós szemekkel figyelte a játék előtt gyorsan bemelegítő fiút. - Talán még méltó ellenfélnek is vélném, ha nem látszana meg rajta, hogy túl sokat agyal és izgul a játék előtt. Hiába, én, mint a falu legjobb labdajátékosa, pontosan tudom, mi a labdázás egyik alapelve: nem szabad agyalni rajta. Élvezni kell, ráérezni az ízére, és végül győzni. Nincs ebben semmi bonyolult, hiszen ez csak játék.
A játék előtt minden gyerek bemutatkozott Agurinak, a fiú memorizálta a neveket, ezt követően pedig kezdetét vette a helybéli gyerekek egyik kedvenc játéka, a céllabda. Agurinak a legnagyobb problémát a tenyérrel való ütés jelentette, mivel hozzá volt szokva a röplabdás alsó- és felső ütéseknek az otthoni testnevelés órái miatt, viszont mire már csak öten maradtak játékban, Agurit is beleértve, már kimondottan ügyesen bírta a pehelykönnyű gumilabda csípését (ami kezdetben eléggé elviselhetetlennek tűnt számára, a sok ütés után viszont a tenyerei olyan szinten elzsibbadtak, hogy már nem is érzett az ujjaival semmit, de őt ez nem is zavarta igazán).
Szoros volt a küzdelem. A másik négy játékos, köztük Ulamival egyre jobban belelendültek a labda passzolgatásába. Ulami és egy kilencéves kisfiú már elvesztette az egyik tenyerét figyelmetlenségből, ennek ellenére ők bizonyultak a legügyesebbnek is egy fekete, hosszú, szemébe lógó hajú, tizenegy éves lánnyal egyetemben. A negyedik gyerek egy hétéves kisfiú volt, akit a fekete hajú lány viszonylag hamar kiiktatott. Így már csak összesen négyen maradtak játékban. A kisebbek szavak nélkül összeesküvést indítottak Aguri ellen: olyan magasra és messzire ütötték neki a labdát, amennyire csak tudták. (Ekkorra már tényleg versenyre ment a játék, és nem volt büntetendő, ha valaki szándékosan ki akarta ejteni a másikat.) Aguri soha életében nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen fárasztó és rémisztő játékban lesz részese mindössze négy gyerekkel szemben. Nehezebben bírta az eszement iramot, mint a kicsik, az oldala szúrt, levegőért kapkodott, a karizmai egyre nehezebben bírták a magasban tartani a kezeit, a lábai is sajogni kezdtek, patakokban ömlött róla a verejték... ezzel szemben a gyerekek éppen, hogy csak egy kicsit megizzadtak, de fáradtságnak semmi egyéb jelét nem mutatták, sőt, egyre gyorsabb és hevesebb lett a mozgásuk, szemükben pedig egyre vadabbul lobogott a győzni akarás tüze.
- Már legalább tíz perce próbáljuk kiejteni őt... eredménytelenül... - fújtatott magában Ulami. - Állóképessége van, csak... így hamar ki fog fulladni. Ha nem pörgetjük fel az eseményeket, semmi esélye nem lesz engem legyőzni.
Ulami egyik pillanatról a másikra taktikát váltott. Jó magasra és jó erősen elhajította a labdát, és nem várt módon a kilencéves kisfiúnak a nevét kiáltotta dobhártyaszaggató hangerővel. Szegény fiú hirtelenjében azt se tudta, hogy hol volt ő egyáltalán, és rémültében elkapta a felé repülő labdát.
- Váratlan pszihikális támadást mérni egy görcsösen koncentráló ellenfélre... Ulami nem egy átlagos gyerek - gondolta Aguri, azonban (a fekete hajú lánnyal és az imént kiesett fiúval ellentétben) őt egy kicsit sem rettentette meg Ulami cselekedete. Sőt...
Minél tovább folytatta az intenzív labdázást, az érzékei annál jobban kiélesedtek. Többet hallott, gyorsabban mozgott, s közben aligha érzett bármi fájdalmat is. Lassabbnak látott mindent, ami körülötte történt, a reflexei sokkal gyorsabbak lettek, és a gondolatai is egyre halkabban motoszkáltak a fejében, nem akadályozták a játékban, már ha ezt a pokoli edzést annak lehetett még nevezni. Bár fizikailag egyre nehezebben bírta az iramot, a lelke teljesen ráhangolódott a labda továbbütésére. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett ez az érzés... A fejében egyszerre uralkodott néma csend és hangosan búgó gondolatok végtelen sora. Sajgott minden izma, mégis könnyednek érezte magát. A teste fáradt, a szellemi ereje viszont egyre csak nőtt. A mozgása ösztönös volt, mégis az éber tudata irányította őt. Minden, amit hallott, tompa volt, mégis éles. A többiek mozgását, cselekedeteit, ütéseik irányát... nem is gondolkozott, nem is ismerte a gyerekeket korábbról, és mégis... előre látott, előre megérzett mindent. Mintha belelátott volna a tudatukba, pedig csak a mozgásukból ki tudta következtetni, hogy mit fognak tenni akár percek vagy csal másodpercek múlva is. Mindez tíz percnyi kőkemény megfigyelés eredménye volt. Bár ő erről nem tudott, de Aguriban felébredtek... az igazi, hamisítatlan és utánozhatatlan, egyedi vadászösztönök.
A fekete hajú lány nem mondta ki, hogy kinek passzolta a labdát. Így érkezett el a végső leszámolás ideje. A nap már jócskán felkelt, még a horizont közelében járt, ám a hajnal piros, sárga és rózsaszín színei már eltűntek körüle.
Aguri és Ulami felálltak egymással szembe az út kellős közepére állított labda két oldalán. Aguri a Grithman panzió irányának háttal állt, bár úgy tervezte, hogy abba az irányba fog futni. Ulaminak a templom iránya tűnt szimpatikusabbnak, mivel az messzebb volt, azonban megtévesztés céljából ő is úti céljával ellentétes irány felé nézve állt fel a rajtvonalhoz.
- Lényegtelen, hogy melyik irányba futsz, vagy, hogy pattogtatod-e a labdát, dobálod, gurítod vagy csak simán viszed a kezedben, ha beérsz a célba, csak akkor nyersz, ha kezedben van a labda - mondta Ulami harciasan nézve Aguri szemébe.
- Kivenni a másik kezéből a labdát pedig természetesen ér - fejezte be a mondatát Aguri kajánul vigyorogva.
- Szóval mégis játszottál már ehhez hasonlót - mosolyodott el Ulami is.
- Nem, csak ha szabályellenes lenne elvenni a labdát a másiktól, nem lenne a futásban semmi izgalom.
- Ahogy mondod.
Amint az egyik kiesett kisfiú belefújt a nyakában lógó sípba, Aguri újból lassított felvételként szemlélte a világot. Ulami két kezével a labdáért nyúlt. Aguri is a labda felé vette az irányt, azonban az utolsó pillanatban egy gyors fordulatot vett, és egyik pillanatról a másikra Ulami és a labda között termett. Ulami felugrott, és akár egy kígyó, hátulról Aguri szemei köré fonta a karjait.
- Ezt az alattomos cselt most vetették be ellenem másodszor - nevetett magában Ulami. - Nem dőlök be kétszer ugyanannak a trükknek...
Agurinak viszont ekkor sikerült meglepnie Ulamit azzal, hogy csukott szemmel, zsebre vágott kézzel felrúgta a labdát az ég felé... és az pont a Grithman panzió vonalában, a célegyenesben ért földet. Aguri meg se várta, hogy a labda leessen, már futott is, mint az őrült a panzió felé. Ulami már nem bírt sokáig fogódzkodni, Aguri hátára helyezte a talpait, jó erősen belekapaszkodott a vállaiba, majd egy hatalmas lendülettel elrugaszkodott, és egy jól irányzott hátra szaltó után féltérdre ereszkedve próbálta lassítani az ő és a talaj közti súrlódást. Aguri úgy élte ezt meg, hogy úgy érezte, mintha eltört volna a gerince meg pár bordája, mégsem lassított, hanem futott tovább egyenesen, azt a látszatot keltve, mintha mi sem történt volna (pedig valóban iszonyút roppant a háta). Ulami hamar talpra ugrott, és ezúttal megkísérelte kigáncsolni Agurit. Ezzel sajnos nem járt sikerrel, Aguri ugyanis még időben észlelte a veszély közelgését, és átugrott a kislány lábai felett. Ulami újra nekiiramodott, ezúttal Aguri fellökésével kísérletezett minden irányból: oldalról, hátulról, elölről támadott, mégsem ért el vele semmit.
- A francba... megtalálta a gyenge pontomat - szuszogott Ulami. - A labda elcsenésében és magamnál tartásában verhetetlen vagyok... de így, hogy a labda nincs egyikünknél se, aligha van esélyem. Nem vagyok elég erős, hogy árthassak neki, és nem is futok elég gyorsan. Ha a labda nem lenne olyan messze, még lenne, ami motiváljon, és ami erőt adjon nekem... de ez már tényleg nem labdázás. Erőszakos versenyfutás... és én csak a labdázásban vagyok jó.
- Azért sajnálom szegény Ulamit - ismerte be laginkább saját magának Aguri. - Szeret játszani, de a labdajátékokon kívül semmit sem élvez, semmit sem szeret. Csak azért, mert ez a kedvenc játéka, gyerekként nem lenne szabad, hogy így lekorlátozódjon az agya és leragadjon egyetlenegy játékstílusnál.
- Ulami! - kiáltotta Aguri pajkosan mosolyogva. - Játsszunk versenyfutós fogócskát! Te vagy a fogó!
Ulami kezdetben egy szót sem értett abból, amit Aguri mondott. Minden szavát hallotta, mégis... nem értette, hogy a fiú mégis mit akart ezzel mondani vagy elérni. Fogócskázni, mikor úgy volt, hogy labdáznak...
- Kapj el, ha tudsz! - nevetett Aguri.
Ekkor Ulami úgy érezte, mintha egy teljesen más világ tárult volna a szeme elé. Mintha valami új, ismerős, mégis idegen érzés kerítette volna hatalmába. Már értette, miét hozakodott elő Aguri egy újabb, mégis másabb versennyel: a fogócska által ismét volt, ami motivációként szolgálhatott Ulaminak. Új erőre kapott benne a versengési szellem, olyanra, ami élvezetessé tette számára a játékot.
Két másodperc múlva Ulami boldogan kiabálta (a többi gyerek legnagyobb meglepetésére):
- Megvagy! Te vagy a fogó!
Egy kölök sem értette Ulamin kívül, hogy mégis miért ment át a labdázás fogócskába. A kis csapat kíváncsian eredt a különös játszópáros nyomába. Aguri és Ulami éppen, hogy elérték a panziót...
Ulamiból egykettőre elpárolgott a jókedv. A futása lassult, gyaloglás, ácsorgás majd földön való elkeseredett ücsörgés vált belőle. Aguri csak a labda mellé érve vette észre, hogy Ulami a panzió ajtaja előtt törökülésben, zavartalanul és lehajtott fejjel helyet foglalt a poros, kavicsos földúton.
- Te győztél - mondta.
Aguri ekkor lassan Ulami felé kezdte terelni a labdát a lábával. Ulami kérdőn nézett fel rá.
- Még nem fogtam meg a labdát - mondta Aguri.
Ulami válaszul felállt, és jó messzire elrúgta a labdát, a dombon és egyben a látóhatáron túlra.
- Nem fogom azért győztesnek hazudni magam, mert te megsajnáltál - mormogta a kislány. - Elfogadom a vereségemet. El kell fogadnom...
A hangja egyre elfúlóbb volt, a szemeiben apró könnycseppek gömbölyödtek...
- Erősnek kell lennem... - szipogott Ulami. - Nem szabad sírni... csak a gyengék sírnak ilyen kis dolgok miatt...
- Ki nevelte beléd ezt a halom butaságot? - kérdezte Aguri a homlokát ráncolva.
Ulami értetlenül nézett fel rá.
- Még ilyet, hogy csak a gyengék sírnak... ekkora baromságot még életemben nem hallottam - folytatta Aguri.
- Az erősek vissza tudják tartani a sírást... a gyengék nem... - motyogta kissé összezavarodva Ulami.
- Az erősek túlságosan büszkék és nagyra vannak magukkal - rázta meg a fejét Aguri. - Az viszont nem igaz, hogy csak a gyengék sírnak. Sírni azok szoktak, akik szomorúak. Ez egy tökre természetes, emberi reakció, amit nem szabad eltakarni vagy visszafojtani.
- De... Mawara sosem sír... - pityeredett el megint Ulami. - Mawara mindig mosolyog... mégis, üvölt róla, hogy szomorú... de ő nem sír... soha...
- Azért, mert Mawara összetéveszti az erősséget a konoksággal - vágta rá nemes egyszerűséggel Aguri. - Ő már csak ilyen. Sőt, ez igaz a legtöbb olyan emberre is, akire azt mondják, hogy "erős".
Ekkor Aguri pajkosan megsimogatta Ulami fejét.
- Megint te vagy a fogó.
Ulamiból (akarata ellenére is) kitört a röhögés.
- Olyan idióta ez a fiú... - kuncogott magában Ulami. - Egyik percben egy igazi rivális, míg a másikban bölcselő oktató, a harmadikban pedig... egy klassz és jó fej barát.
- Sírás, nevetés, öröm, bánat, szeretet, gyűlölet, hála, harag... ezek tökre normális és átlagos emberi reakciók a minket érő viszontagságokra - mondta Aguri mosolyogva. - Azok, akik minden érzelmet megtagadnak maguktól, hihetetlenül erősek ugyan, de ugyanannyira buták és önfejűek is.
- Szép gondolat, nemes ifjú. Igazán szép - szólalt meg egy hang Aguri mögül.
A gyerekek egy része holtsápadt lett, némelyikük reszketett a félelemtől. Aguri megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse a föléje magasodó alakot. Egy nagyjából huszonéves, barna hajú, szúrós, sötét tekintetű fiatal férfival találta szembe magát, az illető fekete, köntös szerű öltözetet (talán kimonót?) viselt, a hajában pedig fehér, henger alakú valamik voltak, amikről Aguri nem igazán tudta megmondani, hogy mikből lehettek, vagy hogy milyen célt szolgálhattak.
- Fehér porcelánhengerek, amikkel kordában tartja az amúgy is szemébe hulló frufruját? - tippelt Aguri. - De akkor meg miért nem megy el fodrászhoz és vágatja le? Egy férfi ilyen hosszú hajjal egy kicsit azért mégiscsak nevetséges...
- Gyerekek, íme egy kis ízelítő a jövő heti leckéből: Miként vélekedik illetve viselkedik egy csapnivaló harcos? - mondta ironikusan a férfi.
- Gavrilo tanár úr... - hebegte halkan az egyik gyerek.
- A csatamezőn hatalmas előnyt jelent az ellenfél számára, ha kimutatod az érzelmeidet - folytatta az úr zavartalanul. - Ha ismeri az érzéseidet, ismer téged is, még ha akkor is találkoztok először. Könnyedén tud manipulálni, összezavarni...
Ekkor Aguri valami hihetetlenül udvariatlan dolgot tett: szélesen vigyorogva, kidülledt szemekkel, mint valami eszelős, belenevetgélt Gavrilo tanár úr arcába. A meglepett tanár ösztönös reakciója egy jól irányzott balegyenes lett volna, mire Aguri megszólalt:
- Látjátok, gyerekek? A provokációval szemben az esetek 70%-ában megtörik az érzelemmentesség illúziója. Amúgy, láttátok, milyen jól leplezem a tanár úr iránti ellenszenvemet? - kérdezte Aguri éppoly szerényen mosolyogva, mint mindig. - Ellenben a tanárotokkal, a mosolygás az én esetemben igencsak masszív álca.
- Ez a fiú... egy igazi sült barom a legjavából - gondolta Gavrilo tanár úr, s közben a fél szemöldöke igazán különösen (és viccesen) rángatózott.
- Mellesleg, remélem, hogy nem zavartam meg semmi fontosat, mert kezdődik a céllövészet óra - köszörülte meg a torkát a tanár.
- Aguri is velünk jöhet? - kérdezte Ulami a fiú karjába csimpaszkodva. Erre fel a többi gyerek is kérlelni kezdte Gavrilo tanár urat, aki ezek után kénytelen volt eleget tenni a kicsik kérésének (habár egy kicsit sem volt ínyére a dolog, és ezt még csak nem is szándékozott véka alá rejteni).
- Amennyiben nincs ellenére, és nem fogja különösképp megzavarni az oktatást, nem látom akadályát - mondta az oktató szenvtelenül, bár valójában olyan érzéssel töltötte el a fiú jelenléte, mintha a fogát húzták volna.
Így történt meg az eset, hogy Aguri betekintést nyert a falubeli íjásztanoncok céllövészetórájára...
Márpedig Mawara ezúttal nem szenvedett, csak álmos volt. Éppen ezért abszolút nem okozott neki nagy problémát az álmatlanság elrejtése: karikás szemeit egy kis kamillás borogatással ápolta, majd a kis asztala közepén elhelyezett Bunsen-égő felé elhelyezett apró kannába orbáncfüvet és más, gyógyhatású, mégis élénkítő tealeveleket és vizet helyezett. Mikor a tea elkészült, mindössze pár kortyot ivott belőle, s a többit a válltáskája mélyébe süllyesztette egy üvegben.
Nem volt már valami sok ideje hátra az őrségváltásig, mindössze pár perce maradt elérnie az erdővel határos tisztást, ahol Lifor várt rá. Ennyi idő azonban a kőkeményen edzett Mawara számára éppen elegendő volt.
- Csak nem álmos vagy? - vettette oda neki félvállról Lifor köszönés helyett.
A nap felkelésének legelső jelei, a távolban meghúzódó vörös csíkok már megjelentek a horizonton, a csillagos égbolt pedig eltűnő félben volt. A fűszálakon friss, reggeli harmat pihent meg, a szél melegen és lágyan fújt észak-északnyugat felől.
- Ennyire meglátszik? - kérdezett vissza Mawara, s igyekezett nem kimutatni, mennyire meglepte az arasznyi fiú kérdése.
- Ha egyáltalán nem mozognál, nem látszana - felelte a maga nemes egyszerűségével Lifor.
A fiú arckifejezése semleges volt, a tekintete komor és semmibe révedő, ellenben a ruhája szakadt volt és koszos, a haja csapzott és nedves, és a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöződtek, s bár a hangja és a tartása ezt kicsit sem tükrözte, valójában leírhatatlanul kimerült volt, és sajgott minden porcikája, akárcsak Mawarának. Habár őket, kettejüket akár még rokonlelkeknek is lehetett volna nevezni, nem voltak hajlandóak egymásnak kimutatni a gyengeségüket, pedig tudták jól, hogy mindketten ugyanúgy éreztek és hasonló módon gondolkodtak.
- Lassúnak vélsz?
- Nem, csak érdekes, ahogy mozogsz. Enyhén robotszerű és imbolygó.
- Te pedig alig állsz a lábadon.
- Ha nem ismernél, akkor is így vélekednél rólam első látásra?
- Érezni lehet a kisugárzásodból mindent, amit rejtegetni próbálsz. Ha nem tanulod meg... miket beszélek, sosem tanulod meg, hogy ha nem fogod vissza a téged vezérlő illetve uraló érzelmeidet, életed végéig téged fog kipécézni minden sötét lélek, akinek a szeme elé kerülsz...
Lifor tekintete mélyen elsötétedett. Tudta jól, hogy mit csinált, nem volt szüksége mások véleményére vagy lenéző megjegyzésére, és ezzel Mawara is tisztában volt, s mégis... valamiért mégis Lifor fejéhez vágta azt, amit nem lett volna szabad, s még csak nem is mutatott utólag semmiféle megbánást e cselekedete iránt.
A fiú nem hagyhatta szó nélkül a megaláztatást, amiben Mawara részesítette. Némán megindult, majd mikor a lány mellé ért, a következőt suttogta:
- Bármennyire is edzett a lelked, fizikailag soha az életben nem lehetsz erős. Tudod, hogy miért?
- Nem... Nem fogja kimondani... elvégre még van az a valami, amit annyira meg szeretne tenni, nem akarja, hogy itt és most kinyírjam... ugye nem? - Mawara fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok egy másodperc töredéke alatt. Mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna, Lifor kimondta azt a fékezhetetlen és felbecsülhetetlen erővel bíró választ, ami kővé dermesztette Mawara egész testét, de talán még a szívét is...
- Mert lány vagy. S mint ahogyan az köztudott tény...
- Ki ne mondd... - Mawarának ideje sem volt hangot adni gondolatainak, de ha még lett is volna alkalma megszólalni, akkor sem bírt volna megszólalni. Teljesen letaglózta és mozgásképtelenné tették Lifor kegyetlen, mellbe vágó szavai.
- ... a lányok nem erősek, és nem is lehetnek azok soha. Mert lányok.
Lifor halványan mosolyogva figyelte, ahogy Mawara egy teljesen ártatlan, balszerencsés fán vezette le a mérgét: addig rugdosta, amíg a talpa nyomai le nem hántották a fa kérgét és végül a rengeteg, iszonyatos erejű rúgás hatására a jó vastag törzsű platánfa ki is dőlt mindössze négy perc alatt. Mawarában embertelen méreteket öltött az indulat, szemei szikrákat szórtak, a mozgása ugrásszerűen szemmel követhetetlen szintre fejlődött, és az ereje is több, mint kétszeresére nőtt. Lifor magában hálát adott az égnek, hogy Mawara a fát bántotta s nem őt; a fiú egészen biztosra vette, hogy nem élte volna túl a támadást.
- Tüneményes bosszú, azt meg kell hagyni. Kidöntötted a kedvenc pihenőhelyemet - mondta Lifor, majd az a halvány, gúnnyal és kárörömmel átitatott mosoly semmi perc alatt eltűnt az arcáról, és nekivágott a panzióhoz vezető útnak, Mawara pedig leült a kidöntött platán göcsörtös törzsére, és magában fortyogva fülelte az erdő felől érkező reggeli, halk neszeket.
Lassú, nesztelen léptekkel haladt Lifor a dombon lefelé. Ha valaki csukott szemmel haladt volna el mellette, az illető észre se vette volna őt, de talán még nyitott szemmel sem érzékelte volna a jelenlétét. Lifor léptei oly könnyedek s oly csendesek voltak, akár egy szellemé, pedig Lifor ember volt. Mindössze arról van szó, hogy... egy igazi, született vadász volt.
A banditákkal illetve csempészekkel szemben való hozzáállása merőben eltért Mawaráétól. Mawara elvének ez volt az alapja: "Aki bűnös, bűnhődjék." Bár a lány, amikor csak tehette, elkerülte a szándékos vérontást. Nem a vajszíve révén; csak nem szerette összevérezni a ruháját, elvégre a vért nehéz volt kimosni, és Ailen néni nem vállalta a véres ruhadarabok kimosását. Ergo, ha Mawara megölt valakit, utólag magának kellett kimosnia a ruháját, ráadásul a holttestet is neki kellett eltemetnie az erdő többi áldozata közé, márpedig Mawara utált ásni. Mindig szörnyű érzés kerítette hatalmába a temetkezések során, márpedig a banditák testét nem lehetett csak úgy, véresen ott hagyni az erdő közepén elrohadni, mert az hatalmas tiszteletlenség lett volna, és a farkasok meg egyéb ragadozók és rovarok rájártak volna a friss húsra.
Lifor álláspontja ellenben az volt, hogy "Aki kardot ránt kard által vész el". Más szóval, ha valaki Lifor életére tört, az halállal lakolt. Márpedig a kis termete miatt Lifor könnyű célpontnak bizonyult külsőre. Mawarával ellentétben pedig nem undorodott a temetkezéstől. Sőt, megnyugvással töltötte el a háborítatlan sírhelyek látványa, a tudat, hogy a holtak a pokolban örök szenvedésre ítélődtek, vagy ha az egyik jó ember volt, az megnyugvást lelt a mennyben... a sírokra való virágok szedése és gondozása, meg úgy általában a félhomályos, ködös erdő nyugalmas csöndje. Mások számára az a hatalmas nesztelenség nyugtalanító és hátborzongató lett volna, de nem Lifornak. Ő kifejezetten imádta a csendet és a nyugalmat, mivel eléggé ritkán ölelte körül őt ez a két békés tényező. Főleg gyermekkorában, mikor még fiatal volt...
Lifor egy pillanatra megtorpant. Alig pár méterre a falu határától tompa neszekre lett figyelmes a panzió felől. Látta, hogy valaki épp az ajtón settenkedett kifelé, de abban a kevéske, hajnali napfényben nem látta, hogy mégis ki lehetett az. Ilyestájbam soha senki nem ébredt még fel, vagy ha fel is ébredt, akkor sem hagyta el a panziót. Lifor már elég régen szolgált Veterán bácsinál ahhoz, hogy kitapasztalja, hogy ilyenkor egyedül ő (mármint Lifor) mászkálhatott arrafelé.
Felmerült benne a gyanú, hogy az illető betörő lehetett, és egy szempillantás alatt a háta mögött termett, és az illető hátára szegezte szamurájkardjának pengéjét.
- N-... neked is jó reggelt, Lifor - hebegte Aguri kínosan mosolyogva, s mindezt anélkül mondta, hogy hátra nézett volna (talán mert a hátánál lévő "szúrós izétől" libabőrös lett a háta, és moccanni sem bírt), ami Lifor számára igencsak meglepő volt (bár természetesen ez kicsit sem látszott meg rajta).
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? - kérdezte Lifor, s visszacsúsztatta sárkányos markolatú, kissé különös kardját annak hüvelyébe.
- Abnormális a periférikus látásom - mondta Aguri, miközben szembefordult a nála jóval alacsonyabb Lifornál. - Viszont az alacsony termeted miatt még abból is kiestél. Ahhoz márpedig túl erős volt az a valami, talán az aurád vagy tudom is én, hogy mi volt az, ami miatt úgy éreztem, mintha egy sárkány állna mögöttem... mindenesetre, túl rémisztő volt a kisugárzásod ahhoz, hogy egy kisgyereknek higgyelek, aki "viccből" megpróbált leszúrni egy fakarddal...
- Ez a borzalmasan hosszú és nem csak kicsit könnyen megkérdőjelezhető logikájú gondolatmenet komolyan mindössze egy másodperc alatt futott végig az agyán? - tűnődött magában Lifor a homlokát ráncolva.
- Nem hiszel nekem, igaz? - kérdezte Aguri nevetve. - Jólvanna', bocs, csak füllentettem. Megérzés volt az egész. Ezt a hátborzogató kisugárzást egyszerűen olyan rád vallónak gondoltam.
- Ez nagyobb idióta még Frednél is, sőt, mindenkinél hülyébb, akit ezidáig ismertem - forgatta a szemeit Lifor.
- És mi lett volna, ha nem én lettem volna, hanem valaki más?
- Bíztam a szerencsémben - vonta meg a vállát Aguri.
- Az élet nem holmi szerencsejáték, baromarc - fortyogott magában Lifor. - Az, aki szerencsés akar lenni, ne bízza a szerencsére...
- Látom rajta, hogy most totál hülyének néz... talán mégiscsak hiba volt bevallanom az igazat - tűnődött Aguri a szája szélét harapdálva.
- Mit csinálsz idekint ilyen korán? - kérdezte Lifor. - És mi rajtad ez a bohócmaskara? - tette hozzá, majd Aguri fehér-zöld színű melegítőfelszerelésére bökött. Aguri úgy nézett ki benne, mint egy élő reklámtábla; a melegítője, a sportcipője, de még a zoknija is a Nike márkanevet viselte.
- Amióta az eszemet tudom, mindig kocogással kezdem a napot - felelte Aguri. - Az erősség ugyan nem az erősségem, de biztos te is ismered a mondást: "Ép testben ép lélek".
- Nem marad sem a teste, sem pedig a lelke Womblemarlében, ha nem tesz le mihamarabb erről a gyomorforgató bohóc stílusról...
- Látom a szemében, hogy százszor jobban lenéz engem, mint Mawara...
Mielőtt Lifor bement volna a panzióba, hátra fordult, és ezt kérdezte Aguritól.
- Apropó erősség, az az abnormális látás is csak hablaty volt?
- Nem, az nem.
Ezt követően (méghozzá szokásához híven köszönés nélkül) Lifor becsukta maga mögött a panzió ajtaját. Hirtelen egy igazán különös érzés fogta el... valami megfoghatatlan. Valami érthetetlen. Valami...
- Az a fiú...
Minden lelki erejét fel kellett használnia arra, hogy az a gondolat, az az érzés megsemmisüljön a fejében. Ahogy felfelé baktatott a lépcsőn, be kellett látnia, hogy azt a makacs kis megérzést nem volt képes kitörölni, mindössze elnyomni volt képes azt. Lifor már küzdött meg banditákkal, medvékkel, démoni erejű harcosokkal, a legnagyobb, és egyben az egyetlen leküzdhetetlen ellensége mégis saját maga volt. Egész pontosan a benne kavargó, örvénylő érzések, amiket mindig is igyekezett olyan mélyen elfojtani, amennyire csak lehetett. Nem látszott ugyan meg rajta, de szenvedett. Mégpedig a saját konoksága miatt, melynek egyetlen egy mondat volt az alapja: Az erősek nem függhetnek semmiféle érzelemtől, főleg nem a sajátjuktól.
Alighogy egyet-kettőt koppantott Fred szobájának ajtaján, a szobában már hallatszott is a szoba lakójának kiáltása, amint legszebb álmából felriadt:
- É-é-é-ébren vagyok!
- A-a-a-azt hallom, te idióta - mormogott magában Lifor. - Sőt, ezt szerintem mindenki hallotta a panzióban.
Mikor Fred a kopogtatás hangjára felrezzent, és kinézett a szobája ablakán, kezdetben rémülten konstatálta, hogy a nap már jócskán felkelő félben volt. Fél perc múlva már kívülről fogta az ajtó kilincsét, és az a meglepetés érte, hogy Lifor ott állt mellette a falnak dőlve és egyenesen őt figyelte.
- Ha egyszer az életben nem nagy robajjal csörtetnél ki a szobádból, akkor az már nem is te lennél - mondta a kis termetű sebspecialista unottan.
- Bocsi, legközelebb igyekezni fogok... - nevetett Fred kínjában. Lifor sarkon fordult, azzal a feltett szándékkal, hogy aludni tér. - ... csendben maradni - fejezte be a mondatát Fred zavartalanul.
Ekkor Lifor nem várt módon megtorpant, de továbbra is háttal állt Frednek, mikor megszólalt.
- Te már érezted valaha is úgy... hogy egy csiszolatlan gyémánttal állsz szemben? Egy lepkegubóval, amiből már csak pillanatok kérdése, és kikel egy fenséges teremtmény...? Egy személlyel... akiben látod a lehetőséget arra, hogy messze felülmúl téged?
- Ugyan már, hiszen én ilyen emberekkel vagyok körülvéve minden áldott nap - nevette el magát újból Fred.
- Olyanokkal, akiknek már alig várod, hogy eljöjjön az a perc, mikor mindenki szeme láttára felragyognak... hogy aztán te lehess az, aki kiolthatja az életük lángját?
Fredet nem csak váratlanul érték Lifor szavai, megrémítették őt. Érezte, hogy ha Lifor megfordult volna...akkor Fred egy eszelősen vigyorgó, igazi démonnal találta volna szemben magát.
- Lifor... - dadogott Fred.
- Aguri... hatalmas lehetőségek rejlenek benne... - sziszegte Lifor. A körülötte terjengő légkör egyre kísértetiesebb volt. - ...már a puszta gondolat is megrészegít... érzem, hogy olyan erőre tehet szert... ami még az én képzeletemet is felülmúlhatja...
- Lifor! - kiáltotta Fred ingerülten. - Szedd már össze magad! Ne hagyd, hogy az érzelmeid úrrá legyenek rajtad!
A gyilkos aura egykettőre elpárolgott Lifor körül.
- Add át az üzenetemet Mawarának... - mondta az alacsony termetű fiú, majd újból megindult a szobája felé. - ...hogy jól vigyázzon Agurira. Amíg fel nem ragyog a fiú szerencsecsillaga, nem halhat meg. S ha eljő az idő... Mawarára bízom, hogy addigra készítse fel a fiút kettőnk elkerülhetetlen küzdelmére, melyet a sors rendelt el. A sorssal márpedig senki se szállhat szembe.
Mikor kinyitotta a szobája ajtaját, ez volt az utolsó mondat, melyet Fredhez intézett:
- Én leszek az... aki ezt a csiszolatlan gyémántot ripityára töri.
Fred halványan elmosolyodott.
- A gyémántok törhetetlenek, te buta Lufi.
Aguri lassú, ritmikus tempóban kocogott végig az apró falucska főútján. A többi úton azért lett volna nehéz haladnia, mert nem volt más út; az egész falu mindössze egy poros, kavicsos útvonal mentén húzódott, és ha nagyon hunyorgott az ember, az egyik végéből képes volt ellátni a másikba.
Szép, középkori stílusban épült falucska volt ez, egyben szegény is, mint a templom egere. Nem volt ott se áram, se vízvezeték, se semmi, ami a legtöbb 20. századbeli falvakban és városokban alaptartozékoknak számítottak. Vizet a kútról hordtak maguknak az emberek, és amit ettek, azt is maguknak kellett megtermelniük a falut környező földeken.
Aguri hirtelen egy csomó labdázó gyerekkel találta szembe magát, kisfiúk és kislányok játszottak együtt vegyesen, mindegyikük különféle korosztályból voltak valóak, a legfiatalabb nagyjából négy-öt éves lehetett, a legidősebb pedig olyan tizenkét-tizenhárom évesnek látszott. Ekkor villant Aguriba a felismerés: ugyanazok a kölykök játszottak vígan az út kellős közepén, akiket a fiú egy nappal korábban Mawara társaságában látott.
Az egyik kislánynak (nagyjából tíz-tizenegy éves lehetett) megakadt a tekintete Agurin, pont akkor, mikor feléje repült a labda, így szegénykét fejen találta a pattogó, pöttyös játékszer. A lány bosszúsan kapott a fejéhez, barna szemei összeszűkültek, göndör, mézszínű, kócos haján pedig ott éktelenkedett a labda koszos nyoma
- Ulami! - kiáltották játszótársai aggodalmasan. - Jól vagy?
- Ez nem lehet igaz... - motyogta a kislány. - Már megint elveszítettem az egyik tenyeremet...
- Ne bánkódj, Ulami, én már egyiket sem használhatom... - próbálta megvigasztalni egy másik kislány.
- Biztos vagy benne, hogy ne jászunk inkább kötélhúzást vagy fafonósdit? - kérdezte egy kisfiú.
- Aki nem szeretne labdázni, az menjen szépen el - mondta Ulami. - Az én labdámmal nem játszhat olyan, aki nem veszi komolyan a játékot.
Aguri csendben figyelte, ahogyan a csapat két részre oszlott: a kis gyereksereg egyik fele továbbra is kitartott a labdázás mellett, míg a többiek némán elvonultak mást játszani.
Ulami ekkor Aguri felé fordult.
- Szeretsz játszani, vagy gyerekrabló vagy? - kérdezte. Agurinak kedve támadt volna nevetni az apró teremtés fenyegetőző szavaitól, de tudta, hogy az nem lett volna túlságosan illendő.
- Inkább a játékos opció - felelte Aguri vihogva.
- Tudsz céllabdázni?
- Nem, de hamar tanulok.
- Ha megtanítalak rá, legyőzöl? - kérdezte Ulami csillogó szemekkel.
Agurinak valamiért Mawao jutott egyébe a kislány rivalizálásmániájáról. Bár nem tudta, milyen is volt Mawara kicsiként, de ha tippelnie kellett volna, azt mondta volna: "Talán pont olyan lehetett, mint Ulami; energikus, mosolygós, verseny kérdésben viszont igenis komoly, győzelemért törtető, és nem ismerhetett lehetetlent."
- Nem ígérhetek semmit, de mindent beleadok, amit csak tudok.
Ezzel a válasszal több, mint elégedetté tette Aguri a kislányt. A gyerekek újra körbe álltak, mint korábban, és Ulami gyorsan elkezdte felvázolni a játékszabályokat.
- A lényeg egyszerű: a labdának nem szabad leesnie és nem szabad elkapni, mert azért kiesés jár. Ha jön feléd a labda, a két tenyereddel kell felütni, nem csuklóval, nem kézfejjel, nem alkarral, hanem tenyérrel, bármennyire is csíp a gumilabda. Mikor elütöd, ki kell mondanod annak a nevét, akinek ütöd. Ha nem mondod ki a nevét, kiesel. Amelyik játékos hallja a nevét, de nem kapja el a labdát, elveszíti az egyik tenyerét, vagyis az egyik kezét a játék végéig hátul kell tartania, és úgy kell játszania. Ha két tenyerét is elveszíti, kiesik. Ez pedig így megy egyre tovább és tovább, míg végül két ember nem marad. Kettejük közül kerül ki a győztes: amelyikük gyorsabban felkapja a pálya, vagyis az út közepéről a labdát, és elszalad vele vagy a főút egyik végén lévő panzióig, vagy a másik végén lévő templomig vele, az nyer.
- A tenyérrel való ütést úgy érted, hogy az alsó és a felső ütés is érvényes, vagy csak az egyik? - kérdezte Aguri.
- Tök mindegy, csak a tenyereddel üss, lehetőleg felfelé, és ha azt látjuk rajtad, hogy szándékosan úgy ütsz, hogy a többiek ne tudják elkapni a labdád, akkor is veszítesz egy tenyeret.
- Micsoda bonyolult, mégis rémesen egyszerű szabályok... - gondolta Aguri. - Ez a játék inkább nevezhető edzésnek. Az, hogy ki nyer, figyelmesség, erőnlét, reflex és gyakorlat kérdése. Nekem márpedig az utóbbiból súlyos hiányosságaim vannak ezekkel a kölkökkel ellentétben...
- Van valami igazán kihívó ebben a fiúban. Talán az, hogy az arca ártatlan, az alkata nyeszlett és esetlen, az erejét mégsem vagyok képes felmérni - töprengett Ulami, s közben szúrós szemekkel figyelte a játék előtt gyorsan bemelegítő fiút. - Talán még méltó ellenfélnek is vélném, ha nem látszana meg rajta, hogy túl sokat agyal és izgul a játék előtt. Hiába, én, mint a falu legjobb labdajátékosa, pontosan tudom, mi a labdázás egyik alapelve: nem szabad agyalni rajta. Élvezni kell, ráérezni az ízére, és végül győzni. Nincs ebben semmi bonyolult, hiszen ez csak játék.
A játék előtt minden gyerek bemutatkozott Agurinak, a fiú memorizálta a neveket, ezt követően pedig kezdetét vette a helybéli gyerekek egyik kedvenc játéka, a céllabda. Agurinak a legnagyobb problémát a tenyérrel való ütés jelentette, mivel hozzá volt szokva a röplabdás alsó- és felső ütéseknek az otthoni testnevelés órái miatt, viszont mire már csak öten maradtak játékban, Agurit is beleértve, már kimondottan ügyesen bírta a pehelykönnyű gumilabda csípését (ami kezdetben eléggé elviselhetetlennek tűnt számára, a sok ütés után viszont a tenyerei olyan szinten elzsibbadtak, hogy már nem is érzett az ujjaival semmit, de őt ez nem is zavarta igazán).
Szoros volt a küzdelem. A másik négy játékos, köztük Ulamival egyre jobban belelendültek a labda passzolgatásába. Ulami és egy kilencéves kisfiú már elvesztette az egyik tenyerét figyelmetlenségből, ennek ellenére ők bizonyultak a legügyesebbnek is egy fekete, hosszú, szemébe lógó hajú, tizenegy éves lánnyal egyetemben. A negyedik gyerek egy hétéves kisfiú volt, akit a fekete hajú lány viszonylag hamar kiiktatott. Így már csak összesen négyen maradtak játékban. A kisebbek szavak nélkül összeesküvést indítottak Aguri ellen: olyan magasra és messzire ütötték neki a labdát, amennyire csak tudták. (Ekkorra már tényleg versenyre ment a játék, és nem volt büntetendő, ha valaki szándékosan ki akarta ejteni a másikat.) Aguri soha életében nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen fárasztó és rémisztő játékban lesz részese mindössze négy gyerekkel szemben. Nehezebben bírta az eszement iramot, mint a kicsik, az oldala szúrt, levegőért kapkodott, a karizmai egyre nehezebben bírták a magasban tartani a kezeit, a lábai is sajogni kezdtek, patakokban ömlött róla a verejték... ezzel szemben a gyerekek éppen, hogy csak egy kicsit megizzadtak, de fáradtságnak semmi egyéb jelét nem mutatták, sőt, egyre gyorsabb és hevesebb lett a mozgásuk, szemükben pedig egyre vadabbul lobogott a győzni akarás tüze.
- Már legalább tíz perce próbáljuk kiejteni őt... eredménytelenül... - fújtatott magában Ulami. - Állóképessége van, csak... így hamar ki fog fulladni. Ha nem pörgetjük fel az eseményeket, semmi esélye nem lesz engem legyőzni.
Ulami egyik pillanatról a másikra taktikát váltott. Jó magasra és jó erősen elhajította a labdát, és nem várt módon a kilencéves kisfiúnak a nevét kiáltotta dobhártyaszaggató hangerővel. Szegény fiú hirtelenjében azt se tudta, hogy hol volt ő egyáltalán, és rémültében elkapta a felé repülő labdát.
- Váratlan pszihikális támadást mérni egy görcsösen koncentráló ellenfélre... Ulami nem egy átlagos gyerek - gondolta Aguri, azonban (a fekete hajú lánnyal és az imént kiesett fiúval ellentétben) őt egy kicsit sem rettentette meg Ulami cselekedete. Sőt...
Minél tovább folytatta az intenzív labdázást, az érzékei annál jobban kiélesedtek. Többet hallott, gyorsabban mozgott, s közben aligha érzett bármi fájdalmat is. Lassabbnak látott mindent, ami körülötte történt, a reflexei sokkal gyorsabbak lettek, és a gondolatai is egyre halkabban motoszkáltak a fejében, nem akadályozták a játékban, már ha ezt a pokoli edzést annak lehetett még nevezni. Bár fizikailag egyre nehezebben bírta az iramot, a lelke teljesen ráhangolódott a labda továbbütésére. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett ez az érzés... A fejében egyszerre uralkodott néma csend és hangosan búgó gondolatok végtelen sora. Sajgott minden izma, mégis könnyednek érezte magát. A teste fáradt, a szellemi ereje viszont egyre csak nőtt. A mozgása ösztönös volt, mégis az éber tudata irányította őt. Minden, amit hallott, tompa volt, mégis éles. A többiek mozgását, cselekedeteit, ütéseik irányát... nem is gondolkozott, nem is ismerte a gyerekeket korábbról, és mégis... előre látott, előre megérzett mindent. Mintha belelátott volna a tudatukba, pedig csak a mozgásukból ki tudta következtetni, hogy mit fognak tenni akár percek vagy csal másodpercek múlva is. Mindez tíz percnyi kőkemény megfigyelés eredménye volt. Bár ő erről nem tudott, de Aguriban felébredtek... az igazi, hamisítatlan és utánozhatatlan, egyedi vadászösztönök.
A fekete hajú lány nem mondta ki, hogy kinek passzolta a labdát. Így érkezett el a végső leszámolás ideje. A nap már jócskán felkelt, még a horizont közelében járt, ám a hajnal piros, sárga és rózsaszín színei már eltűntek körüle.
Aguri és Ulami felálltak egymással szembe az út kellős közepére állított labda két oldalán. Aguri a Grithman panzió irányának háttal állt, bár úgy tervezte, hogy abba az irányba fog futni. Ulaminak a templom iránya tűnt szimpatikusabbnak, mivel az messzebb volt, azonban megtévesztés céljából ő is úti céljával ellentétes irány felé nézve állt fel a rajtvonalhoz.
- Lényegtelen, hogy melyik irányba futsz, vagy, hogy pattogtatod-e a labdát, dobálod, gurítod vagy csak simán viszed a kezedben, ha beérsz a célba, csak akkor nyersz, ha kezedben van a labda - mondta Ulami harciasan nézve Aguri szemébe.
- Kivenni a másik kezéből a labdát pedig természetesen ér - fejezte be a mondatát Aguri kajánul vigyorogva.
- Szóval mégis játszottál már ehhez hasonlót - mosolyodott el Ulami is.
- Nem, csak ha szabályellenes lenne elvenni a labdát a másiktól, nem lenne a futásban semmi izgalom.
- Ahogy mondod.
Amint az egyik kiesett kisfiú belefújt a nyakában lógó sípba, Aguri újból lassított felvételként szemlélte a világot. Ulami két kezével a labdáért nyúlt. Aguri is a labda felé vette az irányt, azonban az utolsó pillanatban egy gyors fordulatot vett, és egyik pillanatról a másikra Ulami és a labda között termett. Ulami felugrott, és akár egy kígyó, hátulról Aguri szemei köré fonta a karjait.
- Ezt az alattomos cselt most vetették be ellenem másodszor - nevetett magában Ulami. - Nem dőlök be kétszer ugyanannak a trükknek...
Agurinak viszont ekkor sikerült meglepnie Ulamit azzal, hogy csukott szemmel, zsebre vágott kézzel felrúgta a labdát az ég felé... és az pont a Grithman panzió vonalában, a célegyenesben ért földet. Aguri meg se várta, hogy a labda leessen, már futott is, mint az őrült a panzió felé. Ulami már nem bírt sokáig fogódzkodni, Aguri hátára helyezte a talpait, jó erősen belekapaszkodott a vállaiba, majd egy hatalmas lendülettel elrugaszkodott, és egy jól irányzott hátra szaltó után féltérdre ereszkedve próbálta lassítani az ő és a talaj közti súrlódást. Aguri úgy élte ezt meg, hogy úgy érezte, mintha eltört volna a gerince meg pár bordája, mégsem lassított, hanem futott tovább egyenesen, azt a látszatot keltve, mintha mi sem történt volna (pedig valóban iszonyút roppant a háta). Ulami hamar talpra ugrott, és ezúttal megkísérelte kigáncsolni Agurit. Ezzel sajnos nem járt sikerrel, Aguri ugyanis még időben észlelte a veszély közelgését, és átugrott a kislány lábai felett. Ulami újra nekiiramodott, ezúttal Aguri fellökésével kísérletezett minden irányból: oldalról, hátulról, elölről támadott, mégsem ért el vele semmit.
- A francba... megtalálta a gyenge pontomat - szuszogott Ulami. - A labda elcsenésében és magamnál tartásában verhetetlen vagyok... de így, hogy a labda nincs egyikünknél se, aligha van esélyem. Nem vagyok elég erős, hogy árthassak neki, és nem is futok elég gyorsan. Ha a labda nem lenne olyan messze, még lenne, ami motiváljon, és ami erőt adjon nekem... de ez már tényleg nem labdázás. Erőszakos versenyfutás... és én csak a labdázásban vagyok jó.
- Azért sajnálom szegény Ulamit - ismerte be laginkább saját magának Aguri. - Szeret játszani, de a labdajátékokon kívül semmit sem élvez, semmit sem szeret. Csak azért, mert ez a kedvenc játéka, gyerekként nem lenne szabad, hogy így lekorlátozódjon az agya és leragadjon egyetlenegy játékstílusnál.
- Ulami! - kiáltotta Aguri pajkosan mosolyogva. - Játsszunk versenyfutós fogócskát! Te vagy a fogó!
Ulami kezdetben egy szót sem értett abból, amit Aguri mondott. Minden szavát hallotta, mégis... nem értette, hogy a fiú mégis mit akart ezzel mondani vagy elérni. Fogócskázni, mikor úgy volt, hogy labdáznak...
- Kapj el, ha tudsz! - nevetett Aguri.
Ekkor Ulami úgy érezte, mintha egy teljesen más világ tárult volna a szeme elé. Mintha valami új, ismerős, mégis idegen érzés kerítette volna hatalmába. Már értette, miét hozakodott elő Aguri egy újabb, mégis másabb versennyel: a fogócska által ismét volt, ami motivációként szolgálhatott Ulaminak. Új erőre kapott benne a versengési szellem, olyanra, ami élvezetessé tette számára a játékot.
Két másodperc múlva Ulami boldogan kiabálta (a többi gyerek legnagyobb meglepetésére):
- Megvagy! Te vagy a fogó!
Egy kölök sem értette Ulamin kívül, hogy mégis miért ment át a labdázás fogócskába. A kis csapat kíváncsian eredt a különös játszópáros nyomába. Aguri és Ulami éppen, hogy elérték a panziót...
Ulamiból egykettőre elpárolgott a jókedv. A futása lassult, gyaloglás, ácsorgás majd földön való elkeseredett ücsörgés vált belőle. Aguri csak a labda mellé érve vette észre, hogy Ulami a panzió ajtaja előtt törökülésben, zavartalanul és lehajtott fejjel helyet foglalt a poros, kavicsos földúton.
- Te győztél - mondta.
Aguri ekkor lassan Ulami felé kezdte terelni a labdát a lábával. Ulami kérdőn nézett fel rá.
- Még nem fogtam meg a labdát - mondta Aguri.
Ulami válaszul felállt, és jó messzire elrúgta a labdát, a dombon és egyben a látóhatáron túlra.
- Nem fogom azért győztesnek hazudni magam, mert te megsajnáltál - mormogta a kislány. - Elfogadom a vereségemet. El kell fogadnom...
A hangja egyre elfúlóbb volt, a szemeiben apró könnycseppek gömbölyödtek...
- Erősnek kell lennem... - szipogott Ulami. - Nem szabad sírni... csak a gyengék sírnak ilyen kis dolgok miatt...
- Ki nevelte beléd ezt a halom butaságot? - kérdezte Aguri a homlokát ráncolva.
Ulami értetlenül nézett fel rá.
- Még ilyet, hogy csak a gyengék sírnak... ekkora baromságot még életemben nem hallottam - folytatta Aguri.
- Az erősek vissza tudják tartani a sírást... a gyengék nem... - motyogta kissé összezavarodva Ulami.
- Az erősek túlságosan büszkék és nagyra vannak magukkal - rázta meg a fejét Aguri. - Az viszont nem igaz, hogy csak a gyengék sírnak. Sírni azok szoktak, akik szomorúak. Ez egy tökre természetes, emberi reakció, amit nem szabad eltakarni vagy visszafojtani.
- De... Mawara sosem sír... - pityeredett el megint Ulami. - Mawara mindig mosolyog... mégis, üvölt róla, hogy szomorú... de ő nem sír... soha...
- Azért, mert Mawara összetéveszti az erősséget a konoksággal - vágta rá nemes egyszerűséggel Aguri. - Ő már csak ilyen. Sőt, ez igaz a legtöbb olyan emberre is, akire azt mondják, hogy "erős".
Ekkor Aguri pajkosan megsimogatta Ulami fejét.
- Megint te vagy a fogó.
Ulamiból (akarata ellenére is) kitört a röhögés.
- Olyan idióta ez a fiú... - kuncogott magában Ulami. - Egyik percben egy igazi rivális, míg a másikban bölcselő oktató, a harmadikban pedig... egy klassz és jó fej barát.
- Sírás, nevetés, öröm, bánat, szeretet, gyűlölet, hála, harag... ezek tökre normális és átlagos emberi reakciók a minket érő viszontagságokra - mondta Aguri mosolyogva. - Azok, akik minden érzelmet megtagadnak maguktól, hihetetlenül erősek ugyan, de ugyanannyira buták és önfejűek is.
- Szép gondolat, nemes ifjú. Igazán szép - szólalt meg egy hang Aguri mögül.
A gyerekek egy része holtsápadt lett, némelyikük reszketett a félelemtől. Aguri megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse a föléje magasodó alakot. Egy nagyjából huszonéves, barna hajú, szúrós, sötét tekintetű fiatal férfival találta szembe magát, az illető fekete, köntös szerű öltözetet (talán kimonót?) viselt, a hajában pedig fehér, henger alakú valamik voltak, amikről Aguri nem igazán tudta megmondani, hogy mikből lehettek, vagy hogy milyen célt szolgálhattak.
- Fehér porcelánhengerek, amikkel kordában tartja az amúgy is szemébe hulló frufruját? - tippelt Aguri. - De akkor meg miért nem megy el fodrászhoz és vágatja le? Egy férfi ilyen hosszú hajjal egy kicsit azért mégiscsak nevetséges...
- Gyerekek, íme egy kis ízelítő a jövő heti leckéből: Miként vélekedik illetve viselkedik egy csapnivaló harcos? - mondta ironikusan a férfi.
- Gavrilo tanár úr... - hebegte halkan az egyik gyerek.
- A csatamezőn hatalmas előnyt jelent az ellenfél számára, ha kimutatod az érzelmeidet - folytatta az úr zavartalanul. - Ha ismeri az érzéseidet, ismer téged is, még ha akkor is találkoztok először. Könnyedén tud manipulálni, összezavarni...
Ekkor Aguri valami hihetetlenül udvariatlan dolgot tett: szélesen vigyorogva, kidülledt szemekkel, mint valami eszelős, belenevetgélt Gavrilo tanár úr arcába. A meglepett tanár ösztönös reakciója egy jól irányzott balegyenes lett volna, mire Aguri megszólalt:
- Látjátok, gyerekek? A provokációval szemben az esetek 70%-ában megtörik az érzelemmentesség illúziója. Amúgy, láttátok, milyen jól leplezem a tanár úr iránti ellenszenvemet? - kérdezte Aguri éppoly szerényen mosolyogva, mint mindig. - Ellenben a tanárotokkal, a mosolygás az én esetemben igencsak masszív álca.
- Ez a fiú... egy igazi sült barom a legjavából - gondolta Gavrilo tanár úr, s közben a fél szemöldöke igazán különösen (és viccesen) rángatózott.
- Mellesleg, remélem, hogy nem zavartam meg semmi fontosat, mert kezdődik a céllövészet óra - köszörülte meg a torkát a tanár.
- Aguri is velünk jöhet? - kérdezte Ulami a fiú karjába csimpaszkodva. Erre fel a többi gyerek is kérlelni kezdte Gavrilo tanár urat, aki ezek után kénytelen volt eleget tenni a kicsik kérésének (habár egy kicsit sem volt ínyére a dolog, és ezt még csak nem is szándékozott véka alá rejteni).
- Amennyiben nincs ellenére, és nem fogja különösképp megzavarni az oktatást, nem látom akadályát - mondta az oktató szenvtelenül, bár valójában olyan érzéssel töltötte el a fiú jelenléte, mintha a fogát húzták volna.
Így történt meg az eset, hogy Aguri betekintést nyert a falubeli íjásztanoncok céllövészetórájára...
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése