Fenn, a panzió padlásán halvány fény pislákolt. Az enyhén poros padlón több gyertya fénye pislákolt színes mécsesekben elhelyezve. Fényüket ezeregy irányba szórták: könyvek, szekrények, polcok, asztalok, üvegek, különféle folyadékok, krémek, növények és növényi részek voltak minden irányba, ameddig csak a fény elért.
Tompa zajok törték meg erőtlenül a nyomasztó csendet. Lapok suhogása, könyvek és jegyzetek oldalainak sercegése, ujjak motoszkálása, üvegek koccanása, koppanása, egy lány egyenletes, szinte néma légzése... mindössze ennyi hallatszott.
Mawara kissé nyugtalanul lapozgatott egy könyvben ide-oda ugyanazon a fejezeten belül. Egy újfajta gyógynövényreceptet szeretett volna kipróbálni Ailen néni ősrégi füvészkönyveiből, azonban azt a lapot, amelyen a leghasznosabbnak bizonyuló hatású orvosság receptje volt, megrágták a molyok, így több lényeges szó is hiányzott belőle. Mawara szüntelenül próbálgatta a képek és a végleges összhatás alapján valahogyan meglelni a hiányzó részleteket. Mindenféle gyógynövénnyel és orvosságkeverési módszerrel végigpróbálkozott, így többnyire sikerült is kiegészítenie a hiányos részeket, azonban... nem volt képes rájönni az egyik főbb összetevőre, egy különleges gyógynövénnyel, amely pirossá tehette volna a fehéres maszlagot. Kipróbálta az összes kéznél lévő, pirosító hatású gyógynövényét, viszont egyik sem volt képes a képen látható, kellően pirosító hatású növényt, amely a képen látható kenőcs pontos másává tehette volna a gyógynövénykrémet. Mikor pedig azt hitte, hogy végre rátalált a megfelelő anyagra, a krémnek vagy az illata, vagy az állaga változott meg gyökeresen. Vadul lapozgatni kezdett a jegyzetfüzeteiben, végignézett minden más könyvet, amit csak talált a pirosító gyógynövényekről, mégsem lelte meg a hiányzó alapanyagot.
Igazából... talán nem is azért volt Mawara olyan bosszús, mert nem talált sehol semmit. Eleve azért fogott neki egy olyan recept helyrehozásának, mert lelkileg egy kissé labilis állapotban volt, és szeretett volna lenyugodni, hogy tisztán gondolkozhasson. Csakhogy ez az egész pont fordítva sült el, most ezerszer feldúltabb volt, mint mikor felszökött a padlásra. Azt se tudta, hogy kire, mire, mennyire, miért, ki vagy mi miatt volt dühös, egyszerűen az volt és kész. Sok volt számára ez a nap, fáradt volt, aludni szeretett volna, mégsem hagyta nyugodni a tudat, hogy annyira ingerlékennyé vált egy kis semmiség miatt, hogy még egy gyógyszer is kifogott rajta. Rajta! Egy gyógyítón! Egy... egy teljesen hétköznapi gyógykence recept!
Egy hirtelen, óvatlan mozdulat következtében... egy teli befőttesüvegnyi galagonya zuhant a földre. Mawarának ideje sem volt reagálni, az üveg már szilánkokban hevert, a galagonya pedig mind szanaszét szóródott. A csörrenés, azok a fülsüketítő, csörömpölő törések pengeéles hangjai még mindig ott visszhangzottak Mawara fülében. A légzése elakadt, másodpercekig némán, egész testében ledermedve, reszkető végtagokkal hallgatózott, reménykedve abban, hogy a fülében lüktető vér dobogásának ellenére képes volt meghallani megannyi falrétegen keresztül, hogy mely szobák lakói riadhattak fel a zajra. Mawara hallása páratlanul kifinomult volt, de csak szabadtéren volt képes meghallani minden hangot a saját fél kilométeres körzetében, a bezártság, a kőfalak és a fa lapok jóval megnehezítették őt a fülelésben.
Csak az egyik szoba felől hallott tompa neszeket. Annak a szobának a lakója riadhatott fel legszebb álmából, amely fölött az üveg összetörött.
- Ezek szerint az egész emeleten egyedül a 10-es szoba lakója nem az a tipikus hétalvó típus... de ki lakik ott? - tűnődött magában Mawara, miközben összeszedegette a szilánkokat. - Remélem, hogy nem egy zsémbes, öreg kereskedő vagy átutazó... Mert ha mégis, akkor biztos nem lesz kíméletes, le fogja hordani a fejemet és panaszkodni fog Veterán bácsinak, hogy nem tartottam be a gyertyaoltási- illetve a takarodói szabályt...
A 10-es szoba lakója hezitálás nélkül elsétált a folyosó átellenes végébe, ahol megtalálta a padlásra vezető létrát, és már mászott is egyre feljebb, feljebb és feljebb...
Mawara és Aguri tekintete nem először, de korántsem utoljára találkozott a nap folyamán.
- Az éjszaka kellős közepén idefent lenni, égő gyertyák mellett, ez komplett öngyilkosság, ugye tudod? - sziszegte Aguri a fogai közt, miközben beljebb merészkedett Mawara miniatűr természetgyógyászati univerzumába. - Ezt nevezem én rendezett és lakájos dolgozószobának...
- Meglep, hogy egyedül te riadtál fel az összes emeleti lakó közül. Ezek szerint sokkal éberebben alvó vagy, mint Fred - forgatta a szemeit Mawara unottan. - Szóval te laksz a 10-esben...
- Mi tört szét? - vetett véget Aguri a szinte senkihez sem intézett mondatok sorozatának.
- Csak egy befőttesüvegnyi galagonya - felelte Mawara félvállról, ekkorra már az összes üvegszilánkot sikerült egy helyre összeszedegetnie, már csak a galagonyákat kellett összecsipegetni (ami nem bizonyult túl könnyű feladatnak, tekintettel arra, hogy egy teli üvegnyi apró szemű, piros bogyóáradat szóródott szanaszét...).
- Segítsek összeszedni? - kérdezte Aguri.
- Ne - felelte Mawara közömbösen. - Nem szorulok a segítségedre
- Jó, akkor valaki mást hívjak ide segítségül? - ajánlotta fel Aguri a szemeit forgatva. - Mondjuk Veterán bácsit...?
- Csak őt ne! - sziszegte Mawara rémülten. A korábbi közömbössége szinte azonnal semmivé foszlott Veterán bácsi neve hallatára. - Inkább gyere és segíts - gondolta meg magát a lány kelletlenül.
- Miért nem akarod, hogy szóljak Veterán bácsinak? - kérdezte Aguri, eközben leguggolt, és nekilátott szedegetni. Pár másodperc múlva megállt a szedegetős kezében a bogyó. - Ostoba kérdés volt - rázta meg a fejét Aguri nevetve, miután alaposabban átgondolta a dolgokat.
- Ezzel nem vitatkozom - biccentett Mawara. - Legutóbb, amikor Veterán bácsi rajtakapott, hogy "takarodó" után égő mécsesek mellett idefent sertepertéltem alvás helyett, megfenyegetett, hogy ha még egyszer fel merek jönni ide kilenc után, akkor aludhatok a csillagos ég alatt.
- Ezt úgy mondtad, mintha belehalnál a szabadban való alvásba - nevette el magát halkan Aguri. - Márpedig te nem az a fajta vagy, aki irtózna a természettől...
- A szükséghelyzet és a "kénytelen vagy ezt elfogadni" szituáció két teljesen eltérő fogalom - rázta meg a fejét Mawara. - Te talán szívesen aludnál a bűnözőktől hemzsegő erdő közepében, siklók, pókok, molyok és még fene tudja, milyen állatok és szúrós/mérgező növények társaságában, ha tudnád, hogy van egy közeledben egy tökre kényelmes, tiszta, takaros és biztonságos panzió, ahol mondhatni potyán ellakhatnál? - kérdezte fél szemöldökét felvonva Aguritól.
- Nem. Igazad van - ismerte be a fiú.
- Mint mindig - bólintott Mawara. - Legalább is, az esetek kilencvenkilenc százalékában.
- Mellesleg neked Veterán bácsi a főnököd? - kérdezte Aguri. - Mármint, tudod, általában a főnökök szoktak így parancsolgatni, hogy hol aludhatsz és hol nem...
- Nekem, mint a legtöbb határőr gyógyítónak, a falu polgármestere a munkaadóm - mondta Mawara. - Veterán bácsi mindössze egy régi ismerősöm, aki volt olyan kedves, és ingyen elszállásolt. Meg persze a fizetésemet is rajta keresztül juttatják el a vezetőségiek.
- Értem - bólogatott Aguri.
- Ne lódíts, tudom jól, hogy nem értesz semmit - meredt rá lesajnálóan Mawara.
- De igen, ezt most tényleg megértettem - ellenkezett Mawara.
- "De"-vel nem kezdünk mondatot - vágta rá Mawara csípőből.
- Kilenc után nem csapunk zajt és nem hagyjuk égve a gyertyákat - vetette oda Aguri foghegyről.
Mawara csak pislogott nagyokat, mint aki nem hitt a fülének.
- Ez a kis kukac... beszólt nekem?? - hebegte gondolatban a lány.
Ekkor már nem bírta visszafogni magát, és egyszeriben kitört belőle a nevetés. Igyekezett a lehető leghalkabban kacarászni, nehogy alattuk bárki is felébredjen, bár ez nem bizonyult túl könnyű feladatnak, mivel Mawara ezúttal meglepően jól szórakozott a kialakult szituáción Aguri azt se tudta, hogy félnie kellett volna neki vagy örülnie, amiért most hallotta Mawarát először nevetni.
- Tudod, rémesen nevetséges vagy. Te, meg a felfogásod, és a hozzáállásod ehhez az egészhez... - kuncogott Mawara.
- Ez teljesen megbuggyant - gondolta Aguri.
- Ja, bocsi, tényleg, el is felejtettem mondani, hogy kihallgattam a beszélgetésedet anyukáddal - váltott hirtelen újból teljesen közömbös hangnemre Mawara, mintha mi sem történt volna.
- Hogy mit csináltál? - suttogta Agur teljesen elképedve. (A legtöbb ember mázlistának tekintheti magát, amiért nem láthatta azt a botrányosan bamba és értetlen grimaszt, amit akkor a fiú produkált...)
- Te vagy a felülmúlhatatlanul idióta és gyerekes reakciók koronázatlan királya - sütötte le a szemeit Mawara közönyös hangnemben. - Visszatérve az előző témához...
- Szerintem inkább maradjunk ennél a témánál - reagált kissé ingerülten Aguri. - Komolyan kihallgattad az anyámmal való beszélgetésemet?
- Igen, de túlliheged a dolgot - felelte Mawara flegmán. Kezdett lassan az idegeire menni Aguri idétlen grimasza és gyerekes kérdései.
- Nem, mindössze alig bírom elhinni, hogy bevallottad - vigyorodott el Aguri elégedetten.
- Miért vicsorogsz ilyen furán? - húzódott vissza Mawara kissé zavarodottan. - Várjunk csak... - motyogta a homlokát ráncolva. - ...te végig tudtad, hogy ott voltam és hallgatóztam? - kérdezte meghökkenve, s közben leesett állal meredt a fiúra, mivel az arckifejezéséből előre sejtette, hogy pontosan erről volt szó.
- Valami olyasmi - felelte Aguri a vállát vonva, szája kis híján tényleg a füléig ért, csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
- Mégis hogyan sikerült észrevenned? - faggatózott Mawara kíváncsian. - Végig rajtad tartottam a szememet, még csak véletlenül se sandítottál hátra egyszer sem, zajt se csaptam, meg se mozdultam, a légzésem is teljesen hangtalan volt...
- Egyedül a "hátra se sandítottam" résznél tévedtél - mondta Aguri diplomatikusan. - Hátranéztem anélkül, hogy a fejemet megmozdítottam volna. Tudod, nem szokásom hencegni vele, de az a helyzet, hogy páratlanul jól látok. Közelre, távolra, mindegy, hogy melyik irányba, sőt, még a szemem sarkában is legalább feleolyan jó a látásom, mint mondjuk elöl. Például... innen látom, hogy az asztal közepén egy vodkás üvegnyi piros valami van, a színe enyhén áttetsző, de meg nem tudnám mondani róla, hogy mi az.
Mawara egészen addig le se vette a szemét Aguriról. Látta, hogy a fiú pupillája nem siklott más irányba, végig a galagonya szemek és Mawara közt váltakozott a tekintete szabályos ütemben. Az asztal, és a rajta lévő ominózus üveg valóban ott volt, ahogyan azt Aguri is megmondta, azonban... az a két tárgy Aguri látómezejének a szélénél volt, valahol a hatvanadik és a nyolcvanadik foka között. Aguri mégis hibátlanul le tudta írni az üveg hollétét és kinézetét, anélkül, hogy odanézett volna.
- Nem vagyok képes eldönteni, hogy te most a szemorvosok álma vagy a rémálma vagy - biccentett elismerően Mawara. - Ez a "tehetséged" abnormálisnak mondható, és ha túl sokat alkalmazod, a szemed megerőltetésébe talán már húsz évesen bele is vakulhatsz.
- Napi egyszer szoktam szemcseppet használni, hogy ez ne következzen be, és általában igyekszem minél kevesebbet fitogtatni ezt a képességemet - mondta Aguri komoran, mégis magabiztosan.
- Napi háromszor kellene, az az egyszeri alkalom nem elegendő egy ilyen típusú problémára - rázta meg a fejét Mawara elgondolkodva. - Holnap majd mutasd meg, hogy milyen típusú szemcseppet használsz. Azt hallottam, hogy a határon túli gyógyszerek kevésbé hatékonyak mint az itteniek.
- Nincs ellenemre - vonogatta a vállát Aguri. - Mellesleg nem hagytad, hogy befejezhessem a mondandómat.
- Jó, bocs, sztorizgass csak tovább, Monsieur Bájgúnár - legyintett Mawara egykedvűen.
- Szóval, mikor felvettem a telefonomat, óvatosságból hátrasandítottam, mivel volt egy olyan megérzésem, hogy valaki figyel. Szinte a bőrömön éreztem, hogy valaki a hátamat figyeli - magyarázta Aguri.
- Az uncsi részletektől kímélj meg, kérlek - fintorodott el Mawara.
- Szóval, hátra néztem - folytatta Aguri zavartalanul. - Mivel a hajam takarása miatt nehezebben láttam, mindössze annyit észleltem, hogy egy hosszú hajú valaki állt az ajtóban, semmi mást nem voltam képes kivenni az árnyalakodból abban a percben. Tudom is én, hogy miért, talán a nyugtalanító aurád és a hosszú hajad miatt gondoltam, hogy te álltál ott mögöttem. Éppen ezért végig úgy intéztem a szavaimat anyukámhoz, mintha hozzád beszéltem volna, annak ellenére, hogy nem lehettem biztos abban, hogy valóban te voltál mögöttem. Szerettem volna, ha hallottad volna az álláspontomat a rólam kialakított véleményedről, habár erre más esélyt nem is láttam, mivel te mindig lecsitítottál, és nem hagytad, hogy a szemedbe mondjam azt, amit mondanom kellett. Ezért is csak remélni mertem, hogy nem egy idegen némber állt mögöttem, hanem te. A gyanúm akkor nyert tanú bizonyságot, amikor feljöttem ide, és megláttam az arckifejezésedet. Azonnal ki tudtam olvasni belőle, hogy rejtegetsz előlem valamit. Nyilván való volt, hogy a titkot, mely szerint te voltál az, aki hallgatózott.
- Ennyire átlátszó lennék? - lepődött meg Mawara.
- Nem, mindössze arról van szó, hogy mindig észreveszem, ha valaki rejteget előlem valamit - felelte Aguri.
- Szóval nem tudtad, de remélted, hogy én voltam az a valaki az ajtóban, és ezért úgy beszéltél anyukádhoz, mintha nekem öntötted volna ki a lelkedet? - értelmezte egy kicsit akadozva Mawara Aguri bonyolult felfogását.
- Igen, úgy valahogy - bólintott Aguri.
- Te tiszta hülye vagy - hebegte Mawara.
- Te meg félelmetesen előítéletes - vetette oda foghegyről Aguri.
- Attól tartok, hogy most én következem a mesélésben - dünnyögte Mawara fáradtan. - Tudod, a határőrködés évek óta a kedvenc szakmáim közé tartozik, annak ellenére, hogy egyes falvak nem fizetnek valami sokat. Nap, mint nap találkozom olyan emberekkel, akiket korábban nem ismertem. A javuk ugyan bormániás idióta, viszont a kereskedők, a túrázók és az egyéb célokból átutazók mindig képesek meglepni valamivel. A legtöbbjük még nálam is jobban ismerik a környéket, míg mások a talpraesettségükkel és a harci készségeikkel nyűgöznek le. Soha nem találkoztam - eddig - olyasvalakivel, aki teljes mértékben felkészületlenül vágott volna neki az útnak. Nem egyszer fordult már elő, hogy hihetetlen ellenfelekre leltem az országba érkezőkben, vagy éppen az innen távozókban. Életre szóló kapcsolatok teremtődnek errefelé, a határvidéken szinte minden nap. Veled is hasonló, mégis más a helyzet. Te az ég egy adta világon semmit se tudtál erről a helyről, mégis hatalmas vigyorral a fejeden és teljesen képzetlenül érkeztél ide. Nem lenne szabad emiatt hibáztatnom téged, de akkor is te vagy az első, aki semmit nem volt képes felmutatni. Sem észt, sem tehetséget, sem semmit. Ennél azért több eszed is lehetett volna, lévén, hogy egy teljesen vadidegen országba készültél behatolni, már bocs.
Aguri mélyen, valahol a szíve mélyén érezte, tudta jól, hogy Mawara minden szava igaz volt. Bánta is már eléggé, amit tett, mégsem tehetett már semmit. Nem vághatott vissza, nem ellenkezhetett, nem érvelhetett Mawarának, mert a kegyetlen igazság ezúttal is a lány mellé szegült.
- Szóval, nem én vagyok a gonosz banya, aki teljes mértékben jogtalanul vet meg téged - fojtatta Mawara. - Egy szavamat se fogom visszavonni veled kapcsolatban.
- Ezt mondjuk rögtön gondoltam - dünnyögött Aguri magában.
- Azonban... feltűnt, hogy mindenki lát benned valamit? - kérdezte Mawara váratlanul.
- He? - reagált erre a lehető legértelmesebben Aguri. Még szerencse, hogy nem mondta ki hangosan...
- Vegyük csak sorra az embereket. Veterán bácsi annak lehetőségét látja benned, hogy mikor elhagyod ezt a házat, igazi férfiként távozol. Ailen néni abban reménykedik, hogy eléred a célod, és megtalálod a bennem rejlő "igazi, kedves" Mawarát, ami persze képtelenség. Ralph úgy véli, hogy egy nap remek pincér válhatna belőled, Fred azt reméli, hogy ti ketten legjobb haverok lesztek talán az idők végezetéig... még Lifornak is van némi pozitív véleménye rólad, de még én sem tudom kihámozni, hogy mégis mit lát benned, ha azt mondja, hogy "különleges fiú" vagy... - sorolta Mawara. - Én pedig... annak lehetőségét látom benned... hogy remek gyógyító lehetne belőled.
Agurinak még a lélegzete is elállt döbbenetében.
- Igen, jól hallottad - bólogatott Mawara kelletlenül. - A képességeid még csiszolatlanok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem leszel sohasem olyan erős, mint én. Viszont... pontosan ezért nem kedvellek. Mert lehetsz velem egyenrangú, de sosem leszel jobb nálam semmiben. Képtelenségnek tartom, hogy valaha is riválisok lehessünk, és ezért rühellek.
- Szóval, akiket te kedvelsz... azokat a versengési mániád miatt kedveled? - kérdezte Aguri a homlokát ráncolva.
- Én nem vagyok képes olyan könnyen találni nálam erősebb vagy ügyesebb embereket, mint te - mondta Mawara, amitől Aguri meg is sértődött meg nem is. - A legtöbb dolgot, amit jól csinálok, szinte már profi szinten űzöm. Egy magamhoz hasonló kalandor léleknek márpedig unalmas állandóan úgy küzdeni mások ellen, hogy a győzelem mindig az övé. Veterán bácsi egyet legyint a baltájával egy fahasábba, s az már ketté is törik, míg én csak két-három lendítés után tudom kétfelé hasítani a tűzifát. Ailen néni főzési képességeit soha nem voltam képes felülmúlni, bármennyire is igyekezett régen tanítani engem. Lifor mint kitartásban, mint makacsságban, mint pedig állóképességben magasan felettem jár. Fredet még úgy, ahogy elviselem, bár csodálatraméltó, hogy azt az idétlen vigyort mindig képes fent tartani a képén, és az ellenmérgek keverésében is egész ügyes. Ralphnak pedig az agya egy kész jegyzetfüzet, mindig mindent jól a fejébe vés, és lenyűgözően egyensúlyoz felszolgálás közben.
- Ezekre mondjuk én is felfigyeltem - jegyezte meg Aguri mellékesen.
- Rájuk képtelenség nem felfigyelni. Akárcsak rád - mondta Mawara. - Veled azonban teljesen más a helyzet. Tudod, mi az, ami belőled hiányzik, belőlünk viszont nem?
- Ész és erő? - találgatott Aguri gúnyos hangnemmel.
- Tapasztalat és erősség - felelte Mawara. - Az ész tapasztalaton, az erő erősségen alapszik. Ha nem tanít senki, s magadtól képtelen vagy tanulni, lehetetlen, hogy okossá válj. Az erő pedig fabatkát sem ér, ha nem tudatosult még benned, hogy azt az erőt mire vagy képes felhasználni.
- Nem igazán értettem az "erő/erősség" részt - mondta a szája szélét harapdálva Aguri.
- Két fajta erő létezik, a testi, a szellemi és a lelki - magyarázta Mawara. - Mondok is erre egy pédát. Lifor tehetsége az állhatatosság. Hiába a fizikai erejét szeretné vele fejleszteni, ő akkor is lélekben erősebb, mint testben. Könnyebben tűr, mégis jobban fárad. Ez mondjuk érthető, az apró termete miatt. Veterán bácsi specialitása, a favágás és az ezzel párosuló ácsmesterség űzése pedig fizikai alapú. Nem mintha lélekben nem lenne erős, de ha balta van a kezében, még nekem is elinal a bátorságom. Fred szellemi ereje a kiváló méreg- és ellenméreg felismerésében minősül, nem is csoda, hiszen évfolyamelsőként végzett az akadémián, bármennyire is szórakozottnak és flúgosnak tűnik. Lifor, Fred és Veterán bácsi ugyanúgy erős, csak Veterán bácsi testben, Lifor inkább lélekben, Fred pedig eszesebb mindkettőjüknél. Lifor képes rá, hogy testben is erős legyen, persze csak rengeteg edzés árán, és okosabbá is válhatna, ha kezébe venne egy matek- vagy egy biológia tankönyvet. Ahogy Veterán bácsi is erősebbé válhat lélekben úgy, hogy megtanul az érzelmein jobban uralkodni, vagy belőle is válhatna egyetemi professzor, ha nagyon megerőltetné magát. Fredet meg se említem, ő piszkosul lusta és sosem fog megváltozni senki kedvéért se. Ennek ellenére, ha Lifor inkább lelki tanácsadóvá akarna válni, az jobban menne neki, mint a tanulás vagy az edzés. Mert ő lelki beállítottságú. Hiába hiszi azt, hogy puszta akaraterővel mindhárom téren lazán tarolhatna, ő mindig a lelki alapú tettek és bölcseletek mestere marad, és semmit se fog tudni ennél jobban csinálni. Veterán bácsi a baltával örökre jobban fog bánni, mint egy nunjakuval vagy egy dobócsillaggal, mert a fizikai beállítottság mégiscsak nehezebben befolyásolható a másik kettőnél. Frednek pedig sem kedve, sem akaratereje nincs semmiféle változáshoz, és az is képtelenség, hogy fizikailag erősebbé váljon, mert ha ő egyszer elalszik munka közben, ő ugyan magától fel nem ébred, ezzel a hozzáállással márpedig inkább tunyul, mint sem erősödik az ember.
- A gáz a fejemben pedig ott van, hogy dunsztom sincs róla, hogy én milyen beállítottságú vagyok?
- Ahogy mondod. Amíg nem jövünk rá, hogy egyáltalán van-e valamilyen beállítottságod, addig nem tapogatózhatunk csak úgy a vakvilágban, hogy kitaláljuk, jól áll-e a kezedben a fakanál, kettétörik vagy atomokra bomlik. Nem mintha baj lenne, hogy nem vagy semmiben sem tehetséges, csak így még kisebb az esélyed arra, hogy lenyűgözz vagy elnyerd az elismerésemet.
- Szerintem én lelkileg vagyok erős - gondolkozott el a fiú.
- Minden létező téren harmatgyenge vagy, ugyan hogy lehetnél lélekben erős, ha azt vesszük, hogy kis híján elbőgted magad a banditák láttán? - értetlenkedett Mawara.
- Mondjuk abból, hogy makacs vagyok. Makacsul ragaszkodom hozzá, hogy csak azért is le foglak nyűgözni, még ha ez teljességgel lehetetlen, akkor is.
- A makacsság kétélű penge, könnyebben vághatod meg vele magad, mint bárki vagy bármi mást - sóhajtott fáradtan Mawara.
- Te sem vagy bizonytalan, engedékeny vagy engedelmes típus.
- Veled ellentétben én tökéletesen tisztában vagyok a makacsság határaival, és tudom, hogy hol s mikor kell feladni - vágta rá csípőből Mawara. - Visszatérve arra, hogy van ez az elérhetetlen álmod...
- ...Amit én csak azért is meg fogok valósítani... - folytatta Aguri a mondatot sürgető jelleggel.
- Csak egy módot látok arra, hogy ez sikerüljön - fejezte be Mawara.
- Bármi is legyen az, hallgatlak - Aguri törökülésben helyet foglalt Mawarával szemben, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy jól a fejébe vésse, amit Mawara éppen mondani készült...
- Rendben, de előbb tegyük el ezeket egy üvegbe - bökött Mawara a kis kupacokba gyűjtött galagonyaszemekre a földön. - A többit meg majd holnap reggel megkeresem, mikor már világos lesz. Holnap amúgy is vasárnap lesz, kiveszem a kétheti egy nap szabadságomat, lesz rá időm bőven.
Aguri kissé bosszús volt Mawara (a fiú szerint legalább is) szándékos időhúzása miatt, de ő is jobb ötletnek tartotta mihamarabb eltakarítani a bogyókat, még mielőtt véletlenül rájuk ülhetett vagy taposhatott volna.
Mawara egy ösztönös mozdulattal kihúzta a szekrény egyik fiókját, mely tele volt egyforma, tiszta és üres befőttesüvegekkel, egyedül a fedelük színe volt különböző. Az egyik üvegbe belehelyezték a galagonyákat (amiknek közel az egynegyed része eltűnt a padlás kacatjai között), majd Mawara kihúzott egy másik fiókot, és a piros bogyók elsüllyedtek a többi értágító hatással bíró gyógynövények között.
- Miért volt fokhagyma az "Értágítók" feliratú fiókban? - kérdezte Aguri.
- Vegyük úgy, hogy ezt inkább meg se hallottam - meredt Agurira pislogás nélkül Mawara. - És én még azt hittem, hogy tényleg gyógyítóvá válhatnál...
- Nem látok rá semmi esélyt, hogy azzá tudnék válni, egyáltalán honnan vetted ezt a... - hőbörgött Aguri értetlenül, majd a tekintete megakadt valamin. A hatalmas fiókos szekrény mögötti sötétben néhány cserepes növény bújt meg, elkülönítve a többitől, amik a padlás másik végében díszelegtek, mind szépen fel volt címkézve... ám ezeken a cserepeken Aguri nem látott semmi feliratot. - Mik ezek az elkülönített növények? - kérdezte a fiú, miközben igyekezett minél óvatosabban a cserepek felé közelíteni.
- Olyan növények, amik korábban nem teremtek a határ ezen oldalán. A falubeliek hozták ide, hogy azonosítsam be, melyik mire jó vagy mennyire mérgező. Nyilván a szél fújta ide a magvaikat, amik aztán az évek során kicserjéztek - felelte Mawara. - A legtöbbet már sikerült beazonosítanom, viszont azokat a növényeket itt hagytam, amelyek még némi kivizsgálásra szorulnak. Némelyikük igazán eldeformálódtak, mint külsőleg, mint pedig a gyógyhatásukat is...
- Jé, báránypirosító - guggolt le Aguri az egyik cserép mellé, melyben egy kék virágú, leginkább száraz kóróra hasonlító növény nevelkedett.
Mawara alig látott valamicskét a szekrény mögé lépve, a szeme nehezebben szokott hozzá a sötéthez, mint Agurié, aki ráadásul szinte azonnal fel is figyelt az egyik növényre, mikor a lány még az árnyalakokat is nehezen bírta kivenni a feketeségből.
- Minek nevezted? - ráncolta a homlokát Mawara, majd leguggolt a fiú mellé. Hunyorogva vizslatta a növényt még egy ideig, majd az orrnyergét masszírozva mély levegőt vett, és újból megszólalt. - Ugyan, ez csak valami gaz. A báránypirosítónak, vagyis a pirítófűnek sárga a virága, nem pedig kék. Vagy színvak vagy, vagy pedig szörnyen pocsék növényfelismerő...
- A keleti báránypirosító, az alkanna orientalis valóban sárga virágú, de a hagyományos alkanna tinctoria virágai kékek - rázta meg a fejét Aguri, Mawara álla pedig képletesen szólva a földet súrolta. - Ez az egyetlen növény, amiről szinte mindent tudok, mivel régen, az egyik biológiaórámon kiselőadást kellett tartanom egy szabadon választott növényről - magyarázta kissé zavarodottan, mikor meglátta Mawara reakcióját. - Én meg azt hittem, hogy ez egy bitang könnyű feladat, ha ezt a növényt választom, mivel "erről csak azt kell tudni, hogy pirosítja a birkákat"... Az ötöshöz azonban sajna ennyi információ a legkevésbé sem volt elég.
- Szóval ezúttal csak szerencséje volt, hogy talált valamit, amiről tudott is valamicskét - gondolta Mawara. - Azonban ez is azt a hipotézisemet támasztja alá, hogy gyorsan tanul, és ezt is az a mérhetetlen lelkesedése és akaratereje támogatja. Akkor sem fogom beismerni, hogy tévedtem vele szemben, ha ránk szakad az ég. Ha már egyszer kimondtam, hogy jó gyógyító válhat belőle...
- Gyere, és hozd magaddal azt a... azt a pirítófüvet - állt fel Mawara az enyhén poros földről, majd visszaindult a padlás mécsesekkel megvilágított felébe. Aguri megrökönyödött a cserép súlya alatt, habár ezt eléggé ügyesen sikerült lepleznie.
- Hova tehetem le? - kérdezte a fiú.
- Ide, a földre - mondta Mawara, miközben sorra hordta a félig üres jegyzeteket, papírlapokat, íróeszközöket, üvegecskéket, lombikokat és még napestig sorolhatnám, miféle kémiában illetve fizikában használatos, különös eszközök kerültek még Aguri és a báránypirosító köré.
- Mégis mire készülsz? - kapkodta a fejét Aguri tanácstalanul a sok limlom között.
Mawara egy teljes köteg papírt, tollakat és ceruzákat vett az ölébe. - Mondj el mindent, amit csak tudsz erről a növényről - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Előbb válaszolj a kérdésemre, már amennyiben nem túl nagy teher ez neked - túrt a hajába Aguri kissé idegesen.
- Nem látsz a szemedtől? - tárta szét a karjait Mawara. - Éppen próbálom kiszedni egy idiótából a leglényegesebb információkat a hazájából való pirítófűről.
- Jó, de minek kell ide a Bunsen-égő, a lombikok, a furcsa kotyvalékokat tartalmazó kémcsövek, az üres üvegek és a többi izé?
- Azért, hogy kísérleteket végezhessek a begyűjtött infók szerint, te gyagyás.
- Miből gondolod, hogy én tényleg olyan sokat tudok a báránypirosítóról, mint hiszed?
- Te vagy ebben a térségben az egyetlen, aki eddig bármit is meg tudott állapítani erről a növényről. Mifelénk eddig nem termett ilyesmi, most pedig elkezdett teremni a szántók közelében, és nem lehet tudni, hogy érdemes-e kiirtani vagy sem, mert nincs aki, nincs ami ezt elárulhatná nekünk. A legközelebbi könyvtár a legközelebbi nagyvárossal együtt túl messze van, az emberek pedig tőlem várják a választ, amit eddig hiába kerestem, nem találtam. Szóval, ha meg szeretnéd tenni az első lépést azon az úton, amelynek végén az én elismerésem vár, akkor most rögtön egy árva zokszó nélkül elkezdesz nekem szent misét tartani erről a gazról.
Mawara most először nézett mélyen és bizalmasan Aguri szemében. A hangjából érződött, hogy habár enyhén túlzásba vitte a jelenlegi helyzetének ecsetelését, tényleg nagyon számított Aguri segítségére.
A fiú mély lélegzetet vett, méghozzá olyan mélyet, hogy kis híján elfeslett belülről a tüdeje. Bármi másról szívesebben tartott volna kiselőadást, csak hát... másról meg nem igazán tudott semmit.
- Alkanna tinctoria, köznyelven báránypirosító, piros ökörnyelv, pirítófű vagy pirosítófű. A gyöktörzséből kivont piros színezéket az élelmiszer- és a kozmetikai iparban is hasznosították régen, főleg arcpirosítók és illóolajak színezésére...
- Piros színt ad...? - kapta fel a fejét hirtelen Mawara.
- Mondd csak, ez véletlenül nem egy gyógynövény? - kérdezte kíváncsian.
- De, igen, az - bólogatott Aguri. - Sebösszehúzó, sebgyógyító, antibakteriális hatású, emellett hasmenés és bőrbetegségek ellen is használták, viszont rákkeltő és májkárosító hatása is lehet, ezért már a népgyógyászatban is ritkán használják...
- Ezért kellett az a sok felesleges dolog a krémbe! Hogy kiküszöböljék a báránypirosító mellékhatásait! - pattant fel Mawara, amitől a papírok és íróeszközök szanaszét röpködtek az öléből. A szívverése az egekbe szökött, dúlni kezdett benne az adrenalin... Mawara úgy érezte magát, mint egy vak, aki újra látott, vagy mint egy halálos beteg, aki egyik percről a másikra teljesen felépült. - A pirítófű a kulcs!
Az érzelmi kitörésében egyedül az volt a furcsa, hogy annak ellenére, hogy majd' kicsattant az örömtől, Mawara mégsem mosolyodott el. Persze, nem mintha rá valló dolog lett volna a mosolygás, csak így még jobban ráhozta Agurira a frászt, mint korábban valaha. A Bunsen-égő és társai egyből a pultra kerültek, akárcsak a növény, Aguri alig bírta szemmel követni a lány tevékenykedéseit. Mielőtt észbe kaphatott volna, az égő már meg is volt gyújtva, fortyogott is rajta valami kotyvalék, a pirítófű gyöktörzsestül ki volt forgatva a földjéből, a korábbi félbehagyott jegyzetek és üres lapok sorra teltek be, Mawara pedig éppen egy mozsárban fűzfakérget őrölt, s közben vadul jegyzetelt.
- Jé, Mawara balkezes - kommentálta magában Aguri a látottakat.
- Mielőtt elkezdenél újabb ostoba kérdések sorozatával nyaggatni, amióta ide feljöttem, egy új, akarom mondani, borzalmasan régi, foghíjas, sebgyógyító kence receptjét próbáltam úgymond restaurálni - magyarázta Mawara anélkül, hogy egy pillanatra is Agurira sandított volna -, de ötletem se volt róla, hogy mi lehetett az utolsó összetevő, ami kellően pirosra festhette illetve teljessé tehette volna a receptet. Az üvegcsörömpölés, amire felriadtál, annak volt köszönhető, hogy teljesen begőzöltem, amiért nem találtam meg egy ilyen alapvető és egyszerű dolgot, egy recept utolsó hozzávalóját. Tudod, ez egy gyógyító számára valóságos rémálom, ha nem talál választ egy olyan témában feltett kérdésre, amely témakört már kívülről fúj lassan évtizedek óta. A bosszússágom pedig egy óvatlan ballépésbe torkollott, úgy járkáltam össze-vissza, hogy levertem azt a fenemód rossz helyre tett üveget az asztalomról.
- Azt szemlélve, hogy az asztalod ott van, az üvegszilánkok pedig annyira messze... eléggé nagy röppályája lehetett annak a befőttesüvegnek - számolgatott Aguri.
- Jó, nem csak sétálgattam, hanem forgószél módjára söpörtem végig mindenütt a válasz után kutatva, most már boldog vagy, hogy ezt tudod? - hordta le a fiút kíméletlenül morogva Mawara.
- Ez a barom meg sem hallotta azt a részt, hogy hatalmas segítség volt tőle az, amit mondott, neeem, az ő csőrét csak az a kis részlet bökdösi, hogy mekkörát repült egy üveg... - fortyogott magában a gyógyító. - És én még meg akartam köszönni neki...
- Nos... örülök, hogy segíthettem - mondta Aguri, majd lassú léptekkel megindult a lépcső irányába. - Viszlát holnap...
Mawara kezében ekkor pár pillanat erejéig megállt a toll és a mozsár.
- Köszönöm.
A hangja most mintha más emberé lett volna. Valakié, aki nem vetette meg Agurit a legkevésbé sem. Valakié, aki képes lett volna a fiú nyakába borulni örömében. Csakhogy Mawara távolról sem volt ez a bizonyos "Valaki". Csak a hangja volt hasonló, ám mégsem azonos, és ezt Aguri is jól tudta, mikor visszafordult Mawara hangja hallatán.
- Bocs, nem hallottam rendesen, mit mondtál? - kérdezte Aguri vihogva, kezét a füléhez tapasztva, hogy "jobban halljon".
- Te most komolyan azt várod, hogy megismételjem magam? - kérdezte Mawara felháborodva.
- Igen - kuncogott Aguri.
- Na, azt ugyan várhatod!
- Ez is egy olyan dolog, amire megéri várni.
- Csak teljesen felesleges.
- Ki tudja...
A kenőcs viszonylag hamar elkészült. A színe és az állaga pontosan olyan volt, ahogy a könyvben meg volt írva. Már csak tesztelni kellett...
- Most meg mire készülsz? - kérdezte Aguri, mikor észrevette, hogy Mawara egy tőrt vett a kezébe.
- Letesztelem a gyógyító hatását - felelte a lány nemes egyszerűséggel Mawara, majd egy csuklómozdulattal egy vágást ejtett a jobb alkarján. Nem volt túl mély, s nem is vérzett igazán, Aguri számára ez mégsem volt figyelmen kívül hagyható.
- Te beteg vagy - meredt a lányra hitetlenül. - Hogy alkalmazhatsz saját magadon egy olyan kenőcsöt, amiről azt sem tudod, hogy gyógyít-e?!
- Valakin le kell tesztelni a receptet, máskülönben nem alkalmazható. Ha pedig nem én lennék a kísérleti nyúl, és a krém hatása balul sülne el, nem tudnám magamnak megbocsátani, ha más ember élete miattam kerülne veszélybe.
- Abba bele se gondolsz, hogy mi lesz, ha te leszel megmérgezve?
- Évfolyamelső voltam az akadémián, hidd el, nem bízom alaptalanul a képességeimben - legyintett Mawara. - Ami most igazán kérdéses, az az, hogy a határon túli pirítófű milyen szinten hatékony...
- Fenébe, és ha tévedtem? - zsörtölődött Aguri. - Mi van, ha benéztem, és...
- Most jól figyelj, mert amit most mondok, az is egy olyan dolog lesz, amit soha az életben nem fogok megismételni - nézett mélyen Aguri szemébe Mawara. - Lényegtelen, hogy tévedtél-e vagy sem, mert amíg itt, a határon belül tartózkodsz, én felelek minden baklövésedért, akkor is, ha te vagy kettőnk közül a rangidős. Ha miattad mérgezem meg magam, az is az én hibám, mert ha ez tényleg bekövetkezik, akkor az azt jelenti, hogy túlságosan is figyelmetlen voltam, és hagytam magam, hogy rossz irányba tereld a gondolataimat. Amíg vállalom a felelősséget azért, hogy elviszlek a nagybátyádhoz, addig ezzel együtt felelősséget vállalok érted is. Ha hülyeséget teszel, akkor azt én tettem, nem te, ha pedig véletlenül valami okosat mondanál, akkor azt te mondanád, s nem én. Ha tetszik, ha nem, errefelé ez a rendszer. Meg különben is... én bízom a növényben, amit báránypirosítónak nevezel. Mert bízom benned. Hazudni nem tudsz, kétszínű sem vagy, legfeljebb négy ballábas, arról pedig nem tehetsz. Márpedig ha én hiszek benned, akkor neked is hinned kell magadban. Különben elmetélem a nyakadat, ha holnapra lebetegedem. Érted, ugye?
- Akkor is beteges dolog így megbízni valakiben, akit csak egy napja ismersz...
- Ezt pont te mondod?
A másodpercek percekké, a percek órákká cseperedtek, és a két fiatal személy, a helybéli gyógyító és a határon túlról érkezett vándor még mindig egymással beszélgetett. Hogy mégis miről, azt nem részletezném, elvégre mondhatni még a semmiről is képesek voltak elcseverészni. Bármi is jött szóba, Aguri reakciója mindig heves volt, hol végtelenül értetlen, hol meglepett, hol vidám, hol pedig dühös hangnemben suttogott. Mawara semleges arckifejezése és lekezelő hangneme igazán ritkán változott meg, és azt a változást aligha lehetett észrevenni. Ugyanúgy beszéltek egymással, mint mindig, ezúttal mégis valami más volt. Egyre jobban eltűrték egymás elviselhetetlen vonásait, habár ennek semmi jelét nem mutatták. Egy kívülálló szemével nézve ugyanolyan ellenszenvesen civakodtak egymással, mint máskor. Ők viszont jól látták a különbséget; sosem beszélgettek még ennyi időn át egyhuzamban. Az mondhatni lényegtelen, hogy miről, vagy milyen hangnemben társalogtak... akkor is ez volt számukra az első igazi beszélgetés. (Egy szóval se állítom, hogy egyben a legbarátságosabb is, no de mit számít az?)
- Egy ideig még maradunk a faluban - mondta Mawara. - Az, hogy meddig, szinte kizárólag rajtad múlik. Mihelyst elértél egy bizonyos képzettségi szintet, vagyis, mihelyst úgy gondolom, hogy útra készen állsz, indulunk. Magam sem tudom, mennyi ideig fog tartani az út, de egy hónap múlva nyakunkon lesz a bácsikád születésnapja, addigra oda kell, hogy érjünk.
- Ilyen jól ismered a bácsikámat? - kérdezte Aguri.
- Nem is sejted, mennyire...
- Az éjszaka kellős közepén idefent lenni, égő gyertyák mellett, ez komplett öngyilkosság, ugye tudod? - sziszegte Aguri a fogai közt, miközben beljebb merészkedett Mawara miniatűr természetgyógyászati univerzumába. - Ezt nevezem én rendezett és lakájos dolgozószobának...
- Meglep, hogy egyedül te riadtál fel az összes emeleti lakó közül. Ezek szerint sokkal éberebben alvó vagy, mint Fred - forgatta a szemeit Mawara unottan. - Szóval te laksz a 10-esben...
- Mi tört szét? - vetett véget Aguri a szinte senkihez sem intézett mondatok sorozatának.
- Csak egy befőttesüvegnyi galagonya - felelte Mawara félvállról, ekkorra már az összes üvegszilánkot sikerült egy helyre összeszedegetnie, már csak a galagonyákat kellett összecsipegetni (ami nem bizonyult túl könnyű feladatnak, tekintettel arra, hogy egy teli üvegnyi apró szemű, piros bogyóáradat szóródott szanaszét...).
- Segítsek összeszedni? - kérdezte Aguri.
- Ne - felelte Mawara közömbösen. - Nem szorulok a segítségedre
- Jó, akkor valaki mást hívjak ide segítségül? - ajánlotta fel Aguri a szemeit forgatva. - Mondjuk Veterán bácsit...?
- Csak őt ne! - sziszegte Mawara rémülten. A korábbi közömbössége szinte azonnal semmivé foszlott Veterán bácsi neve hallatára. - Inkább gyere és segíts - gondolta meg magát a lány kelletlenül.
- Miért nem akarod, hogy szóljak Veterán bácsinak? - kérdezte Aguri, eközben leguggolt, és nekilátott szedegetni. Pár másodperc múlva megállt a szedegetős kezében a bogyó. - Ostoba kérdés volt - rázta meg a fejét Aguri nevetve, miután alaposabban átgondolta a dolgokat.
- Ezzel nem vitatkozom - biccentett Mawara. - Legutóbb, amikor Veterán bácsi rajtakapott, hogy "takarodó" után égő mécsesek mellett idefent sertepertéltem alvás helyett, megfenyegetett, hogy ha még egyszer fel merek jönni ide kilenc után, akkor aludhatok a csillagos ég alatt.
- Ezt úgy mondtad, mintha belehalnál a szabadban való alvásba - nevette el magát halkan Aguri. - Márpedig te nem az a fajta vagy, aki irtózna a természettől...
- A szükséghelyzet és a "kénytelen vagy ezt elfogadni" szituáció két teljesen eltérő fogalom - rázta meg a fejét Mawara. - Te talán szívesen aludnál a bűnözőktől hemzsegő erdő közepében, siklók, pókok, molyok és még fene tudja, milyen állatok és szúrós/mérgező növények társaságában, ha tudnád, hogy van egy közeledben egy tökre kényelmes, tiszta, takaros és biztonságos panzió, ahol mondhatni potyán ellakhatnál? - kérdezte fél szemöldökét felvonva Aguritól.
- Nem. Igazad van - ismerte be a fiú.
- Mint mindig - bólintott Mawara. - Legalább is, az esetek kilencvenkilenc százalékában.
- Mellesleg neked Veterán bácsi a főnököd? - kérdezte Aguri. - Mármint, tudod, általában a főnökök szoktak így parancsolgatni, hogy hol aludhatsz és hol nem...
- Nekem, mint a legtöbb határőr gyógyítónak, a falu polgármestere a munkaadóm - mondta Mawara. - Veterán bácsi mindössze egy régi ismerősöm, aki volt olyan kedves, és ingyen elszállásolt. Meg persze a fizetésemet is rajta keresztül juttatják el a vezetőségiek.
- Értem - bólogatott Aguri.
- Ne lódíts, tudom jól, hogy nem értesz semmit - meredt rá lesajnálóan Mawara.
- De igen, ezt most tényleg megértettem - ellenkezett Mawara.
- "De"-vel nem kezdünk mondatot - vágta rá Mawara csípőből.
- Kilenc után nem csapunk zajt és nem hagyjuk égve a gyertyákat - vetette oda Aguri foghegyről.
Mawara csak pislogott nagyokat, mint aki nem hitt a fülének.
- Ez a kis kukac... beszólt nekem?? - hebegte gondolatban a lány.
Ekkor már nem bírta visszafogni magát, és egyszeriben kitört belőle a nevetés. Igyekezett a lehető leghalkabban kacarászni, nehogy alattuk bárki is felébredjen, bár ez nem bizonyult túl könnyű feladatnak, mivel Mawara ezúttal meglepően jól szórakozott a kialakult szituáción Aguri azt se tudta, hogy félnie kellett volna neki vagy örülnie, amiért most hallotta Mawarát először nevetni.
- Tudod, rémesen nevetséges vagy. Te, meg a felfogásod, és a hozzáállásod ehhez az egészhez... - kuncogott Mawara.
- Ez teljesen megbuggyant - gondolta Aguri.
- Ja, bocsi, tényleg, el is felejtettem mondani, hogy kihallgattam a beszélgetésedet anyukáddal - váltott hirtelen újból teljesen közömbös hangnemre Mawara, mintha mi sem történt volna.
- Hogy mit csináltál? - suttogta Agur teljesen elképedve. (A legtöbb ember mázlistának tekintheti magát, amiért nem láthatta azt a botrányosan bamba és értetlen grimaszt, amit akkor a fiú produkált...)
- Te vagy a felülmúlhatatlanul idióta és gyerekes reakciók koronázatlan királya - sütötte le a szemeit Mawara közönyös hangnemben. - Visszatérve az előző témához...
- Szerintem inkább maradjunk ennél a témánál - reagált kissé ingerülten Aguri. - Komolyan kihallgattad az anyámmal való beszélgetésemet?
- Igen, de túlliheged a dolgot - felelte Mawara flegmán. Kezdett lassan az idegeire menni Aguri idétlen grimasza és gyerekes kérdései.
- Nem, mindössze alig bírom elhinni, hogy bevallottad - vigyorodott el Aguri elégedetten.
- Miért vicsorogsz ilyen furán? - húzódott vissza Mawara kissé zavarodottan. - Várjunk csak... - motyogta a homlokát ráncolva. - ...te végig tudtad, hogy ott voltam és hallgatóztam? - kérdezte meghökkenve, s közben leesett állal meredt a fiúra, mivel az arckifejezéséből előre sejtette, hogy pontosan erről volt szó.
- Valami olyasmi - felelte Aguri a vállát vonva, szája kis híján tényleg a füléig ért, csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
- Mégis hogyan sikerült észrevenned? - faggatózott Mawara kíváncsian. - Végig rajtad tartottam a szememet, még csak véletlenül se sandítottál hátra egyszer sem, zajt se csaptam, meg se mozdultam, a légzésem is teljesen hangtalan volt...
- Egyedül a "hátra se sandítottam" résznél tévedtél - mondta Aguri diplomatikusan. - Hátranéztem anélkül, hogy a fejemet megmozdítottam volna. Tudod, nem szokásom hencegni vele, de az a helyzet, hogy páratlanul jól látok. Közelre, távolra, mindegy, hogy melyik irányba, sőt, még a szemem sarkában is legalább feleolyan jó a látásom, mint mondjuk elöl. Például... innen látom, hogy az asztal közepén egy vodkás üvegnyi piros valami van, a színe enyhén áttetsző, de meg nem tudnám mondani róla, hogy mi az.
Mawara egészen addig le se vette a szemét Aguriról. Látta, hogy a fiú pupillája nem siklott más irányba, végig a galagonya szemek és Mawara közt váltakozott a tekintete szabályos ütemben. Az asztal, és a rajta lévő ominózus üveg valóban ott volt, ahogyan azt Aguri is megmondta, azonban... az a két tárgy Aguri látómezejének a szélénél volt, valahol a hatvanadik és a nyolcvanadik foka között. Aguri mégis hibátlanul le tudta írni az üveg hollétét és kinézetét, anélkül, hogy odanézett volna.
- Nem vagyok képes eldönteni, hogy te most a szemorvosok álma vagy a rémálma vagy - biccentett elismerően Mawara. - Ez a "tehetséged" abnormálisnak mondható, és ha túl sokat alkalmazod, a szemed megerőltetésébe talán már húsz évesen bele is vakulhatsz.
- Napi egyszer szoktam szemcseppet használni, hogy ez ne következzen be, és általában igyekszem minél kevesebbet fitogtatni ezt a képességemet - mondta Aguri komoran, mégis magabiztosan.
- Napi háromszor kellene, az az egyszeri alkalom nem elegendő egy ilyen típusú problémára - rázta meg a fejét Mawara elgondolkodva. - Holnap majd mutasd meg, hogy milyen típusú szemcseppet használsz. Azt hallottam, hogy a határon túli gyógyszerek kevésbé hatékonyak mint az itteniek.
- Nincs ellenemre - vonogatta a vállát Aguri. - Mellesleg nem hagytad, hogy befejezhessem a mondandómat.
- Jó, bocs, sztorizgass csak tovább, Monsieur Bájgúnár - legyintett Mawara egykedvűen.
- Szóval, mikor felvettem a telefonomat, óvatosságból hátrasandítottam, mivel volt egy olyan megérzésem, hogy valaki figyel. Szinte a bőrömön éreztem, hogy valaki a hátamat figyeli - magyarázta Aguri.
- Az uncsi részletektől kímélj meg, kérlek - fintorodott el Mawara.
- Szóval, hátra néztem - folytatta Aguri zavartalanul. - Mivel a hajam takarása miatt nehezebben láttam, mindössze annyit észleltem, hogy egy hosszú hajú valaki állt az ajtóban, semmi mást nem voltam képes kivenni az árnyalakodból abban a percben. Tudom is én, hogy miért, talán a nyugtalanító aurád és a hosszú hajad miatt gondoltam, hogy te álltál ott mögöttem. Éppen ezért végig úgy intéztem a szavaimat anyukámhoz, mintha hozzád beszéltem volna, annak ellenére, hogy nem lehettem biztos abban, hogy valóban te voltál mögöttem. Szerettem volna, ha hallottad volna az álláspontomat a rólam kialakított véleményedről, habár erre más esélyt nem is láttam, mivel te mindig lecsitítottál, és nem hagytad, hogy a szemedbe mondjam azt, amit mondanom kellett. Ezért is csak remélni mertem, hogy nem egy idegen némber állt mögöttem, hanem te. A gyanúm akkor nyert tanú bizonyságot, amikor feljöttem ide, és megláttam az arckifejezésedet. Azonnal ki tudtam olvasni belőle, hogy rejtegetsz előlem valamit. Nyilván való volt, hogy a titkot, mely szerint te voltál az, aki hallgatózott.
- Ennyire átlátszó lennék? - lepődött meg Mawara.
- Nem, mindössze arról van szó, hogy mindig észreveszem, ha valaki rejteget előlem valamit - felelte Aguri.
- Szóval nem tudtad, de remélted, hogy én voltam az a valaki az ajtóban, és ezért úgy beszéltél anyukádhoz, mintha nekem öntötted volna ki a lelkedet? - értelmezte egy kicsit akadozva Mawara Aguri bonyolult felfogását.
- Igen, úgy valahogy - bólintott Aguri.
- Te tiszta hülye vagy - hebegte Mawara.
- Te meg félelmetesen előítéletes - vetette oda foghegyről Aguri.
- Attól tartok, hogy most én következem a mesélésben - dünnyögte Mawara fáradtan. - Tudod, a határőrködés évek óta a kedvenc szakmáim közé tartozik, annak ellenére, hogy egyes falvak nem fizetnek valami sokat. Nap, mint nap találkozom olyan emberekkel, akiket korábban nem ismertem. A javuk ugyan bormániás idióta, viszont a kereskedők, a túrázók és az egyéb célokból átutazók mindig képesek meglepni valamivel. A legtöbbjük még nálam is jobban ismerik a környéket, míg mások a talpraesettségükkel és a harci készségeikkel nyűgöznek le. Soha nem találkoztam - eddig - olyasvalakivel, aki teljes mértékben felkészületlenül vágott volna neki az útnak. Nem egyszer fordult már elő, hogy hihetetlen ellenfelekre leltem az országba érkezőkben, vagy éppen az innen távozókban. Életre szóló kapcsolatok teremtődnek errefelé, a határvidéken szinte minden nap. Veled is hasonló, mégis más a helyzet. Te az ég egy adta világon semmit se tudtál erről a helyről, mégis hatalmas vigyorral a fejeden és teljesen képzetlenül érkeztél ide. Nem lenne szabad emiatt hibáztatnom téged, de akkor is te vagy az első, aki semmit nem volt képes felmutatni. Sem észt, sem tehetséget, sem semmit. Ennél azért több eszed is lehetett volna, lévén, hogy egy teljesen vadidegen országba készültél behatolni, már bocs.
Aguri mélyen, valahol a szíve mélyén érezte, tudta jól, hogy Mawara minden szava igaz volt. Bánta is már eléggé, amit tett, mégsem tehetett már semmit. Nem vághatott vissza, nem ellenkezhetett, nem érvelhetett Mawarának, mert a kegyetlen igazság ezúttal is a lány mellé szegült.
- Szóval, nem én vagyok a gonosz banya, aki teljes mértékben jogtalanul vet meg téged - fojtatta Mawara. - Egy szavamat se fogom visszavonni veled kapcsolatban.
- Ezt mondjuk rögtön gondoltam - dünnyögött Aguri magában.
- Azonban... feltűnt, hogy mindenki lát benned valamit? - kérdezte Mawara váratlanul.
- He? - reagált erre a lehető legértelmesebben Aguri. Még szerencse, hogy nem mondta ki hangosan...
- Vegyük csak sorra az embereket. Veterán bácsi annak lehetőségét látja benned, hogy mikor elhagyod ezt a házat, igazi férfiként távozol. Ailen néni abban reménykedik, hogy eléred a célod, és megtalálod a bennem rejlő "igazi, kedves" Mawarát, ami persze képtelenség. Ralph úgy véli, hogy egy nap remek pincér válhatna belőled, Fred azt reméli, hogy ti ketten legjobb haverok lesztek talán az idők végezetéig... még Lifornak is van némi pozitív véleménye rólad, de még én sem tudom kihámozni, hogy mégis mit lát benned, ha azt mondja, hogy "különleges fiú" vagy... - sorolta Mawara. - Én pedig... annak lehetőségét látom benned... hogy remek gyógyító lehetne belőled.
Agurinak még a lélegzete is elállt döbbenetében.
- Igen, jól hallottad - bólogatott Mawara kelletlenül. - A képességeid még csiszolatlanok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem leszel sohasem olyan erős, mint én. Viszont... pontosan ezért nem kedvellek. Mert lehetsz velem egyenrangú, de sosem leszel jobb nálam semmiben. Képtelenségnek tartom, hogy valaha is riválisok lehessünk, és ezért rühellek.
- Szóval, akiket te kedvelsz... azokat a versengési mániád miatt kedveled? - kérdezte Aguri a homlokát ráncolva.
- Én nem vagyok képes olyan könnyen találni nálam erősebb vagy ügyesebb embereket, mint te - mondta Mawara, amitől Aguri meg is sértődött meg nem is. - A legtöbb dolgot, amit jól csinálok, szinte már profi szinten űzöm. Egy magamhoz hasonló kalandor léleknek márpedig unalmas állandóan úgy küzdeni mások ellen, hogy a győzelem mindig az övé. Veterán bácsi egyet legyint a baltájával egy fahasábba, s az már ketté is törik, míg én csak két-három lendítés után tudom kétfelé hasítani a tűzifát. Ailen néni főzési képességeit soha nem voltam képes felülmúlni, bármennyire is igyekezett régen tanítani engem. Lifor mint kitartásban, mint makacsságban, mint pedig állóképességben magasan felettem jár. Fredet még úgy, ahogy elviselem, bár csodálatraméltó, hogy azt az idétlen vigyort mindig képes fent tartani a képén, és az ellenmérgek keverésében is egész ügyes. Ralphnak pedig az agya egy kész jegyzetfüzet, mindig mindent jól a fejébe vés, és lenyűgözően egyensúlyoz felszolgálás közben.
- Ezekre mondjuk én is felfigyeltem - jegyezte meg Aguri mellékesen.
- Rájuk képtelenség nem felfigyelni. Akárcsak rád - mondta Mawara. - Veled azonban teljesen más a helyzet. Tudod, mi az, ami belőled hiányzik, belőlünk viszont nem?
- Ész és erő? - találgatott Aguri gúnyos hangnemmel.
- Tapasztalat és erősség - felelte Mawara. - Az ész tapasztalaton, az erő erősségen alapszik. Ha nem tanít senki, s magadtól képtelen vagy tanulni, lehetetlen, hogy okossá válj. Az erő pedig fabatkát sem ér, ha nem tudatosult még benned, hogy azt az erőt mire vagy képes felhasználni.
- Nem igazán értettem az "erő/erősség" részt - mondta a szája szélét harapdálva Aguri.
- Két fajta erő létezik, a testi, a szellemi és a lelki - magyarázta Mawara. - Mondok is erre egy pédát. Lifor tehetsége az állhatatosság. Hiába a fizikai erejét szeretné vele fejleszteni, ő akkor is lélekben erősebb, mint testben. Könnyebben tűr, mégis jobban fárad. Ez mondjuk érthető, az apró termete miatt. Veterán bácsi specialitása, a favágás és az ezzel párosuló ácsmesterség űzése pedig fizikai alapú. Nem mintha lélekben nem lenne erős, de ha balta van a kezében, még nekem is elinal a bátorságom. Fred szellemi ereje a kiváló méreg- és ellenméreg felismerésében minősül, nem is csoda, hiszen évfolyamelsőként végzett az akadémián, bármennyire is szórakozottnak és flúgosnak tűnik. Lifor, Fred és Veterán bácsi ugyanúgy erős, csak Veterán bácsi testben, Lifor inkább lélekben, Fred pedig eszesebb mindkettőjüknél. Lifor képes rá, hogy testben is erős legyen, persze csak rengeteg edzés árán, és okosabbá is válhatna, ha kezébe venne egy matek- vagy egy biológia tankönyvet. Ahogy Veterán bácsi is erősebbé válhat lélekben úgy, hogy megtanul az érzelmein jobban uralkodni, vagy belőle is válhatna egyetemi professzor, ha nagyon megerőltetné magát. Fredet meg se említem, ő piszkosul lusta és sosem fog megváltozni senki kedvéért se. Ennek ellenére, ha Lifor inkább lelki tanácsadóvá akarna válni, az jobban menne neki, mint a tanulás vagy az edzés. Mert ő lelki beállítottságú. Hiába hiszi azt, hogy puszta akaraterővel mindhárom téren lazán tarolhatna, ő mindig a lelki alapú tettek és bölcseletek mestere marad, és semmit se fog tudni ennél jobban csinálni. Veterán bácsi a baltával örökre jobban fog bánni, mint egy nunjakuval vagy egy dobócsillaggal, mert a fizikai beállítottság mégiscsak nehezebben befolyásolható a másik kettőnél. Frednek pedig sem kedve, sem akaratereje nincs semmiféle változáshoz, és az is képtelenség, hogy fizikailag erősebbé váljon, mert ha ő egyszer elalszik munka közben, ő ugyan magától fel nem ébred, ezzel a hozzáállással márpedig inkább tunyul, mint sem erősödik az ember.
- A gáz a fejemben pedig ott van, hogy dunsztom sincs róla, hogy én milyen beállítottságú vagyok?
- Ahogy mondod. Amíg nem jövünk rá, hogy egyáltalán van-e valamilyen beállítottságod, addig nem tapogatózhatunk csak úgy a vakvilágban, hogy kitaláljuk, jól áll-e a kezedben a fakanál, kettétörik vagy atomokra bomlik. Nem mintha baj lenne, hogy nem vagy semmiben sem tehetséges, csak így még kisebb az esélyed arra, hogy lenyűgözz vagy elnyerd az elismerésemet.
- Szerintem én lelkileg vagyok erős - gondolkozott el a fiú.
- Minden létező téren harmatgyenge vagy, ugyan hogy lehetnél lélekben erős, ha azt vesszük, hogy kis híján elbőgted magad a banditák láttán? - értetlenkedett Mawara.
- Mondjuk abból, hogy makacs vagyok. Makacsul ragaszkodom hozzá, hogy csak azért is le foglak nyűgözni, még ha ez teljességgel lehetetlen, akkor is.
- A makacsság kétélű penge, könnyebben vághatod meg vele magad, mint bárki vagy bármi mást - sóhajtott fáradtan Mawara.
- Te sem vagy bizonytalan, engedékeny vagy engedelmes típus.
- Veled ellentétben én tökéletesen tisztában vagyok a makacsság határaival, és tudom, hogy hol s mikor kell feladni - vágta rá csípőből Mawara. - Visszatérve arra, hogy van ez az elérhetetlen álmod...
- ...Amit én csak azért is meg fogok valósítani... - folytatta Aguri a mondatot sürgető jelleggel.
- Csak egy módot látok arra, hogy ez sikerüljön - fejezte be Mawara.
- Bármi is legyen az, hallgatlak - Aguri törökülésben helyet foglalt Mawarával szemben, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy jól a fejébe vésse, amit Mawara éppen mondani készült...
- Rendben, de előbb tegyük el ezeket egy üvegbe - bökött Mawara a kis kupacokba gyűjtött galagonyaszemekre a földön. - A többit meg majd holnap reggel megkeresem, mikor már világos lesz. Holnap amúgy is vasárnap lesz, kiveszem a kétheti egy nap szabadságomat, lesz rá időm bőven.
Aguri kissé bosszús volt Mawara (a fiú szerint legalább is) szándékos időhúzása miatt, de ő is jobb ötletnek tartotta mihamarabb eltakarítani a bogyókat, még mielőtt véletlenül rájuk ülhetett vagy taposhatott volna.
Mawara egy ösztönös mozdulattal kihúzta a szekrény egyik fiókját, mely tele volt egyforma, tiszta és üres befőttesüvegekkel, egyedül a fedelük színe volt különböző. Az egyik üvegbe belehelyezték a galagonyákat (amiknek közel az egynegyed része eltűnt a padlás kacatjai között), majd Mawara kihúzott egy másik fiókot, és a piros bogyók elsüllyedtek a többi értágító hatással bíró gyógynövények között.
- Miért volt fokhagyma az "Értágítók" feliratú fiókban? - kérdezte Aguri.
- Vegyük úgy, hogy ezt inkább meg se hallottam - meredt Agurira pislogás nélkül Mawara. - És én még azt hittem, hogy tényleg gyógyítóvá válhatnál...
- Nem látok rá semmi esélyt, hogy azzá tudnék válni, egyáltalán honnan vetted ezt a... - hőbörgött Aguri értetlenül, majd a tekintete megakadt valamin. A hatalmas fiókos szekrény mögötti sötétben néhány cserepes növény bújt meg, elkülönítve a többitől, amik a padlás másik végében díszelegtek, mind szépen fel volt címkézve... ám ezeken a cserepeken Aguri nem látott semmi feliratot. - Mik ezek az elkülönített növények? - kérdezte a fiú, miközben igyekezett minél óvatosabban a cserepek felé közelíteni.
- Olyan növények, amik korábban nem teremtek a határ ezen oldalán. A falubeliek hozták ide, hogy azonosítsam be, melyik mire jó vagy mennyire mérgező. Nyilván a szél fújta ide a magvaikat, amik aztán az évek során kicserjéztek - felelte Mawara. - A legtöbbet már sikerült beazonosítanom, viszont azokat a növényeket itt hagytam, amelyek még némi kivizsgálásra szorulnak. Némelyikük igazán eldeformálódtak, mint külsőleg, mint pedig a gyógyhatásukat is...
- Jé, báránypirosító - guggolt le Aguri az egyik cserép mellé, melyben egy kék virágú, leginkább száraz kóróra hasonlító növény nevelkedett.
Mawara alig látott valamicskét a szekrény mögé lépve, a szeme nehezebben szokott hozzá a sötéthez, mint Agurié, aki ráadásul szinte azonnal fel is figyelt az egyik növényre, mikor a lány még az árnyalakokat is nehezen bírta kivenni a feketeségből.
- Minek nevezted? - ráncolta a homlokát Mawara, majd leguggolt a fiú mellé. Hunyorogva vizslatta a növényt még egy ideig, majd az orrnyergét masszírozva mély levegőt vett, és újból megszólalt. - Ugyan, ez csak valami gaz. A báránypirosítónak, vagyis a pirítófűnek sárga a virága, nem pedig kék. Vagy színvak vagy, vagy pedig szörnyen pocsék növényfelismerő...
- A keleti báránypirosító, az alkanna orientalis valóban sárga virágú, de a hagyományos alkanna tinctoria virágai kékek - rázta meg a fejét Aguri, Mawara álla pedig képletesen szólva a földet súrolta. - Ez az egyetlen növény, amiről szinte mindent tudok, mivel régen, az egyik biológiaórámon kiselőadást kellett tartanom egy szabadon választott növényről - magyarázta kissé zavarodottan, mikor meglátta Mawara reakcióját. - Én meg azt hittem, hogy ez egy bitang könnyű feladat, ha ezt a növényt választom, mivel "erről csak azt kell tudni, hogy pirosítja a birkákat"... Az ötöshöz azonban sajna ennyi információ a legkevésbé sem volt elég.
- Szóval ezúttal csak szerencséje volt, hogy talált valamit, amiről tudott is valamicskét - gondolta Mawara. - Azonban ez is azt a hipotézisemet támasztja alá, hogy gyorsan tanul, és ezt is az a mérhetetlen lelkesedése és akaratereje támogatja. Akkor sem fogom beismerni, hogy tévedtem vele szemben, ha ránk szakad az ég. Ha már egyszer kimondtam, hogy jó gyógyító válhat belőle...
- Gyere, és hozd magaddal azt a... azt a pirítófüvet - állt fel Mawara az enyhén poros földről, majd visszaindult a padlás mécsesekkel megvilágított felébe. Aguri megrökönyödött a cserép súlya alatt, habár ezt eléggé ügyesen sikerült lepleznie.
- Hova tehetem le? - kérdezte a fiú.
- Ide, a földre - mondta Mawara, miközben sorra hordta a félig üres jegyzeteket, papírlapokat, íróeszközöket, üvegecskéket, lombikokat és még napestig sorolhatnám, miféle kémiában illetve fizikában használatos, különös eszközök kerültek még Aguri és a báránypirosító köré.
- Mégis mire készülsz? - kapkodta a fejét Aguri tanácstalanul a sok limlom között.
Mawara egy teljes köteg papírt, tollakat és ceruzákat vett az ölébe. - Mondj el mindent, amit csak tudsz erről a növényről - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Előbb válaszolj a kérdésemre, már amennyiben nem túl nagy teher ez neked - túrt a hajába Aguri kissé idegesen.
- Nem látsz a szemedtől? - tárta szét a karjait Mawara. - Éppen próbálom kiszedni egy idiótából a leglényegesebb információkat a hazájából való pirítófűről.
- Jó, de minek kell ide a Bunsen-égő, a lombikok, a furcsa kotyvalékokat tartalmazó kémcsövek, az üres üvegek és a többi izé?
- Azért, hogy kísérleteket végezhessek a begyűjtött infók szerint, te gyagyás.
- Miből gondolod, hogy én tényleg olyan sokat tudok a báránypirosítóról, mint hiszed?
- Te vagy ebben a térségben az egyetlen, aki eddig bármit is meg tudott állapítani erről a növényről. Mifelénk eddig nem termett ilyesmi, most pedig elkezdett teremni a szántók közelében, és nem lehet tudni, hogy érdemes-e kiirtani vagy sem, mert nincs aki, nincs ami ezt elárulhatná nekünk. A legközelebbi könyvtár a legközelebbi nagyvárossal együtt túl messze van, az emberek pedig tőlem várják a választ, amit eddig hiába kerestem, nem találtam. Szóval, ha meg szeretnéd tenni az első lépést azon az úton, amelynek végén az én elismerésem vár, akkor most rögtön egy árva zokszó nélkül elkezdesz nekem szent misét tartani erről a gazról.
Mawara most először nézett mélyen és bizalmasan Aguri szemében. A hangjából érződött, hogy habár enyhén túlzásba vitte a jelenlegi helyzetének ecsetelését, tényleg nagyon számított Aguri segítségére.
A fiú mély lélegzetet vett, méghozzá olyan mélyet, hogy kis híján elfeslett belülről a tüdeje. Bármi másról szívesebben tartott volna kiselőadást, csak hát... másról meg nem igazán tudott semmit.
- Alkanna tinctoria, köznyelven báránypirosító, piros ökörnyelv, pirítófű vagy pirosítófű. A gyöktörzséből kivont piros színezéket az élelmiszer- és a kozmetikai iparban is hasznosították régen, főleg arcpirosítók és illóolajak színezésére...
- Piros színt ad...? - kapta fel a fejét hirtelen Mawara.
- Mondd csak, ez véletlenül nem egy gyógynövény? - kérdezte kíváncsian.
- De, igen, az - bólogatott Aguri. - Sebösszehúzó, sebgyógyító, antibakteriális hatású, emellett hasmenés és bőrbetegségek ellen is használták, viszont rákkeltő és májkárosító hatása is lehet, ezért már a népgyógyászatban is ritkán használják...
- Ezért kellett az a sok felesleges dolog a krémbe! Hogy kiküszöböljék a báránypirosító mellékhatásait! - pattant fel Mawara, amitől a papírok és íróeszközök szanaszét röpködtek az öléből. A szívverése az egekbe szökött, dúlni kezdett benne az adrenalin... Mawara úgy érezte magát, mint egy vak, aki újra látott, vagy mint egy halálos beteg, aki egyik percről a másikra teljesen felépült. - A pirítófű a kulcs!
Az érzelmi kitörésében egyedül az volt a furcsa, hogy annak ellenére, hogy majd' kicsattant az örömtől, Mawara mégsem mosolyodott el. Persze, nem mintha rá valló dolog lett volna a mosolygás, csak így még jobban ráhozta Agurira a frászt, mint korábban valaha. A Bunsen-égő és társai egyből a pultra kerültek, akárcsak a növény, Aguri alig bírta szemmel követni a lány tevékenykedéseit. Mielőtt észbe kaphatott volna, az égő már meg is volt gyújtva, fortyogott is rajta valami kotyvalék, a pirítófű gyöktörzsestül ki volt forgatva a földjéből, a korábbi félbehagyott jegyzetek és üres lapok sorra teltek be, Mawara pedig éppen egy mozsárban fűzfakérget őrölt, s közben vadul jegyzetelt.
- Jé, Mawara balkezes - kommentálta magában Aguri a látottakat.
- Mielőtt elkezdenél újabb ostoba kérdések sorozatával nyaggatni, amióta ide feljöttem, egy új, akarom mondani, borzalmasan régi, foghíjas, sebgyógyító kence receptjét próbáltam úgymond restaurálni - magyarázta Mawara anélkül, hogy egy pillanatra is Agurira sandított volna -, de ötletem se volt róla, hogy mi lehetett az utolsó összetevő, ami kellően pirosra festhette illetve teljessé tehette volna a receptet. Az üvegcsörömpölés, amire felriadtál, annak volt köszönhető, hogy teljesen begőzöltem, amiért nem találtam meg egy ilyen alapvető és egyszerű dolgot, egy recept utolsó hozzávalóját. Tudod, ez egy gyógyító számára valóságos rémálom, ha nem talál választ egy olyan témában feltett kérdésre, amely témakört már kívülről fúj lassan évtizedek óta. A bosszússágom pedig egy óvatlan ballépésbe torkollott, úgy járkáltam össze-vissza, hogy levertem azt a fenemód rossz helyre tett üveget az asztalomról.
- Azt szemlélve, hogy az asztalod ott van, az üvegszilánkok pedig annyira messze... eléggé nagy röppályája lehetett annak a befőttesüvegnek - számolgatott Aguri.
- Jó, nem csak sétálgattam, hanem forgószél módjára söpörtem végig mindenütt a válasz után kutatva, most már boldog vagy, hogy ezt tudod? - hordta le a fiút kíméletlenül morogva Mawara.
- Ez a barom meg sem hallotta azt a részt, hogy hatalmas segítség volt tőle az, amit mondott, neeem, az ő csőrét csak az a kis részlet bökdösi, hogy mekkörát repült egy üveg... - fortyogott magában a gyógyító. - És én még meg akartam köszönni neki...
- Nos... örülök, hogy segíthettem - mondta Aguri, majd lassú léptekkel megindult a lépcső irányába. - Viszlát holnap...
Mawara kezében ekkor pár pillanat erejéig megállt a toll és a mozsár.
- Köszönöm.
A hangja most mintha más emberé lett volna. Valakié, aki nem vetette meg Agurit a legkevésbé sem. Valakié, aki képes lett volna a fiú nyakába borulni örömében. Csakhogy Mawara távolról sem volt ez a bizonyos "Valaki". Csak a hangja volt hasonló, ám mégsem azonos, és ezt Aguri is jól tudta, mikor visszafordult Mawara hangja hallatán.
- Bocs, nem hallottam rendesen, mit mondtál? - kérdezte Aguri vihogva, kezét a füléhez tapasztva, hogy "jobban halljon".
- Te most komolyan azt várod, hogy megismételjem magam? - kérdezte Mawara felháborodva.
- Igen - kuncogott Aguri.
- Na, azt ugyan várhatod!
- Ez is egy olyan dolog, amire megéri várni.
- Csak teljesen felesleges.
- Ki tudja...
A kenőcs viszonylag hamar elkészült. A színe és az állaga pontosan olyan volt, ahogy a könyvben meg volt írva. Már csak tesztelni kellett...
- Most meg mire készülsz? - kérdezte Aguri, mikor észrevette, hogy Mawara egy tőrt vett a kezébe.
- Letesztelem a gyógyító hatását - felelte a lány nemes egyszerűséggel Mawara, majd egy csuklómozdulattal egy vágást ejtett a jobb alkarján. Nem volt túl mély, s nem is vérzett igazán, Aguri számára ez mégsem volt figyelmen kívül hagyható.
- Te beteg vagy - meredt a lányra hitetlenül. - Hogy alkalmazhatsz saját magadon egy olyan kenőcsöt, amiről azt sem tudod, hogy gyógyít-e?!
- Valakin le kell tesztelni a receptet, máskülönben nem alkalmazható. Ha pedig nem én lennék a kísérleti nyúl, és a krém hatása balul sülne el, nem tudnám magamnak megbocsátani, ha más ember élete miattam kerülne veszélybe.
- Abba bele se gondolsz, hogy mi lesz, ha te leszel megmérgezve?
- Évfolyamelső voltam az akadémián, hidd el, nem bízom alaptalanul a képességeimben - legyintett Mawara. - Ami most igazán kérdéses, az az, hogy a határon túli pirítófű milyen szinten hatékony...
- Fenébe, és ha tévedtem? - zsörtölődött Aguri. - Mi van, ha benéztem, és...
- Most jól figyelj, mert amit most mondok, az is egy olyan dolog lesz, amit soha az életben nem fogok megismételni - nézett mélyen Aguri szemébe Mawara. - Lényegtelen, hogy tévedtél-e vagy sem, mert amíg itt, a határon belül tartózkodsz, én felelek minden baklövésedért, akkor is, ha te vagy kettőnk közül a rangidős. Ha miattad mérgezem meg magam, az is az én hibám, mert ha ez tényleg bekövetkezik, akkor az azt jelenti, hogy túlságosan is figyelmetlen voltam, és hagytam magam, hogy rossz irányba tereld a gondolataimat. Amíg vállalom a felelősséget azért, hogy elviszlek a nagybátyádhoz, addig ezzel együtt felelősséget vállalok érted is. Ha hülyeséget teszel, akkor azt én tettem, nem te, ha pedig véletlenül valami okosat mondanál, akkor azt te mondanád, s nem én. Ha tetszik, ha nem, errefelé ez a rendszer. Meg különben is... én bízom a növényben, amit báránypirosítónak nevezel. Mert bízom benned. Hazudni nem tudsz, kétszínű sem vagy, legfeljebb négy ballábas, arról pedig nem tehetsz. Márpedig ha én hiszek benned, akkor neked is hinned kell magadban. Különben elmetélem a nyakadat, ha holnapra lebetegedem. Érted, ugye?
- Akkor is beteges dolog így megbízni valakiben, akit csak egy napja ismersz...
- Ezt pont te mondod?
A másodpercek percekké, a percek órákká cseperedtek, és a két fiatal személy, a helybéli gyógyító és a határon túlról érkezett vándor még mindig egymással beszélgetett. Hogy mégis miről, azt nem részletezném, elvégre mondhatni még a semmiről is képesek voltak elcseverészni. Bármi is jött szóba, Aguri reakciója mindig heves volt, hol végtelenül értetlen, hol meglepett, hol vidám, hol pedig dühös hangnemben suttogott. Mawara semleges arckifejezése és lekezelő hangneme igazán ritkán változott meg, és azt a változást aligha lehetett észrevenni. Ugyanúgy beszéltek egymással, mint mindig, ezúttal mégis valami más volt. Egyre jobban eltűrték egymás elviselhetetlen vonásait, habár ennek semmi jelét nem mutatták. Egy kívülálló szemével nézve ugyanolyan ellenszenvesen civakodtak egymással, mint máskor. Ők viszont jól látták a különbséget; sosem beszélgettek még ennyi időn át egyhuzamban. Az mondhatni lényegtelen, hogy miről, vagy milyen hangnemben társalogtak... akkor is ez volt számukra az első igazi beszélgetés. (Egy szóval se állítom, hogy egyben a legbarátságosabb is, no de mit számít az?)
- Egy ideig még maradunk a faluban - mondta Mawara. - Az, hogy meddig, szinte kizárólag rajtad múlik. Mihelyst elértél egy bizonyos képzettségi szintet, vagyis, mihelyst úgy gondolom, hogy útra készen állsz, indulunk. Magam sem tudom, mennyi ideig fog tartani az út, de egy hónap múlva nyakunkon lesz a bácsikád születésnapja, addigra oda kell, hogy érjünk.
- Ilyen jól ismered a bácsikámat? - kérdezte Aguri.
- Nem is sejted, mennyire...
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése