Aguri a székén ücsörögve egy kiskanalat babrált, ami ott hevert előtte az asztalon, eközben a fejében folyamatosan visszhangzottak azok a némiképp sértő, olykor kegyetlen mondatok, amiket Mawara aznap a fejéhez vágott.
"Nem jópofizásból adom, idióta." Ezt nagyjából akkor mondhatta, amikor azt a különös krémet nyújtotta Aguri felé, ami begyógyította a fiú arcán lévő horzsolás. A textilanyag, amire a krém volt kenve, akkorra már Aguri zsebében lapult, mivel a gyógyító szer már teljesen felszívódott a fiú bőrében, már alig volt nyoma a sérülésének.
"Kövess, ha nem akarod, hogy megegyenek a medvék." "15 centiméter a fa? 15 kiló vagy? 15 mi? Annyi üveg van nálad?" "De-vel nem kezdünk mondatot." "Tudod, nem könnyű tapintatosnak, kedvesnek és megértőnek lenni egy antipatikus személlyel szemben." "Harmatgyenge vagy és idegesítő." "Aguri, ő itt Veterán bácsi. Fogadj szót neki, és ne bámulj nyitott szájjal, mert úgy nézel ki, mint egy hal." "Ez költői kérdés volt, és nemleges választ csak akkor fogadok el, ha meg szeretnél halni." "Mihaszna, gyenge, naiv, ostoba, pipogya, vigyori, gyáva féreg... " "Nem utálom, csak szimplán antipatikusnak találom őt."
- Még hogy antipatikusnak!? - fortyogott magában Aguri. - Egyenesen utál engem!
Ekkor váratlanul egy tompa zajra lett figyelmes. Mintha zümmögést hallott volna, de ez a zümmögés nem méhektől vagy hasonló rovaroktól származott. A hang egyenesen Aguri hátizsákjából jött.
- Ilyen nincs... - hebegte halkan Aguri, majd ezerrel kotorázsni kezdett a táskájában, és rábukkant... a telefonjára. - Itt van térerő! - suttogta megkönnyebbülten, s a mosolya még szélesebbre húzódott, mikor meglátta az őt hívó személy nevét. "Anya". Ez a felirat állt csupa nyomtatott, fekete betűvel a telefonja kijelzőjén.
- Aguri? - szólalt meg egy lágyan csengő, kissé aggodalmas női hang a vonal túlsó végén.
- Szia, anyu - szólt bele Aguri jókedvűen a készülékbe.
- Szervusz, kincsem! Megérkeztél már Zeus bácsikádhoz?
- Nem, még nem - vallotta be Aguri nagy kínkeservvel az igazságot, majd töviről hegyire elmesélte az édesanyjának az egész napját, hogy a vonat a fővárosig meg sem állt volna a határon belül, ami túl messze lett volna, ezért tette meg busszal, majd később gyalog az utat a határig. Nagy (kissé talán túlzott) részletességgel és még annál nagyobb lelkesedéssel regélte el édesanyjának, miféle őrült világba és hihetetlen szituációkba csöppent, miután Womblemarlébe került, a fiatal asszony pedig némán, szótlanul hallgatta őt.
- Szóval, most itt vagyok a panzióban, és várom a fejleményeket. Vagy holnap, vagy holnapután, vagy több nap-, több hét múlva, de egyszer majd biztosan útnak indulok Mawarával, és állítólag minden simán fog menni, ha követem az utasításait, és egyszer majd elérek Zeus bácsihoz is, csak fogalmam sincs, hogy mikor - összegezte Aguri hadarva a jelenlegi helyzetét. Lassan kezdte maga is belátni, hogy a legkevésbé sem volt minden rendben az utazásának fojtatását illetően.
- Aguri, tudod, hogy most mit szeretnék mondani neked?
- Igen, tudom - sóhajtott mélyet Aguri. - Mondd csak ki nyugodtan.
- Gyere haza, fiam - mondta elkeseredett hangon Aguri édesanyja. - Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, hogy a jelenlegi állapotod tarthatatlan. Mindenki, akiről idáig meséltél, szerinted mind megbízhatóak, márpedig ez túl gyanús. Biztos, hogy valami sántít a dologban, talán szövetkezhettek ellenem vagy tudom is én, hogy mit tervezhetnek. Ráadásul azt se tudod, hogy ez a lány, Mawara, tényleg tartani fogja-e a szavát, bizonyítékod sincs rá, hogy nem vert át téged. Túl kockázatos, talán oda se érsz így Zeus bácsikádhoz... vagy talán még a falut sem hagyhatod el időben... odaát minden és mindenki veszélyes és ismeretlen, fiam, nem maradhatsz csak úgy ott! Gyere haza, majd jövőre meglátogatjuk együtt Zeust, vonattal megyünk, apád felbérel pár erős embert, és nem esik semmi bántódásunk... kérlek... Aguri... ne kelljen aggódnom érted!
Aguri nem szólt semmit. Csak ült némán, és gondolkozott. Tudta jól, hogy az anyjának igaza volt, viszont...
- Aguri? - szólalt meg újból édesanyja aggódóan.
- Mama... Nem kell aggódnod értem - suttogta félhangosan Aguri, és halványan elmosolyodott. - Nem lesz semmi baj.
- Aguri...
- Igazad van abban, hogy nincs rá semmi bizonyítékom, hogy a jelenleg körülvevő személyek nem holmi gazemberek vagy hasonlók. Azonban, Mawara szavahihetőségével kapcsolatban tévedsz - mondta Aguri, s közben alig bírta visszatartani a nevetését, hisz még ő maga is alig bírta elhinni azt, amit mondott. - Igaz, hogy nem kedvel. Sőt, még az is igaz, hogy rühelli a képemet. Talán még utál is engem, csak nem meri bevallani. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem fog engem cserben hagyni. Küldetésének és kötelességének fogja fel, hogy elkísérjen, kihívásnak pedig azt, hogy egész úton elviselje a bamba képemet. Ez a lány márpedig olyan, aki vakmerően néz a kihívásokkal szembe. Aki nem szegi meg az adott szavát. Nem rejteget előlem semmit. Ha ezt tenné, látnám a szemében. Erős, mind testben, mind lélekben, méghozzá olyannyira, hogy képes lennék csodálni őt, ha nem keserítené meg az életemet a kegyetlenségével. Állítólag vajból van a szíve. Nos, én ezt a vajszívet meg akarom találni, akkor is, ha ez teljes mértékben lehetetlennek bizonyul a számomra. Ez az a kihívás, ami hajt engem. Ez a személy, akire felnézek. Akarom mondani, felnéznék, ha nem lenne olyan kiállhatatlanul távolságtartó és előítéletes. Ez a bizonyos valaki pedig azt kérte tőlem, hogy bízzak meg benne. Ha nem tenném... nem tudnék rendesen aludni a tudattól, hogy "antipatikusabb" és kiállhatatlanabb figura vagyok neki, mint valaha. Szimpi vagyok, és ezt be is fogom bizonyítani neki.
- Aguri... téged tényleg zavar, hogy az a lány nem kedvel téged?
- Csak az nem tetszik, hogy mondhatni alaptalanul ítél el engem - rázta meg a fejét Aguri. - Hogyan is lehetnék erős vagy okos, ha egy olyan világból való vagyok, ami köszönő viszonyban sincs az övével? Csak azért, mert más vagyok... csakis ezért nem kedvel. Mert tudatlan vagyok, gyenge és mihaszna. A mi világunkban... odahaza bezzeg ő lenne a különc, ő lenne teljesen más, mint a többiek. Mégis... én odahaza sem lennék vele bunkó. Ő meg mondhatni látásból megutált, pardon, "antipatikusnak talált".
- Szóval... megbízol benne?
- Meg - bólintott Aguri. - El fog juttatni Zeushoz. Ha meg nem, akkor belátom, hogy félreismertem őt, és vállalom a tetteim következményeit. Anya. Ne aggódj értem. Azért engedted meg apával, hogy megtanuljak önállósulni, és, hogy felnőtteket is megszégyenítő tapasztalatokat szerezzek. Nos, szerintem csak akkor érhetitek el ezt a célotokat, ha mostantól kezdve elfelejtesz aggódni értem, és, ha mondjuk mostantól kezdve csak heti egyszer hívsz.
- Rendben. Megegyeztünk. Még egy utolsó kérdésemre válaszolj, kérlek. Ugye ez nem túl nagy kérés?
- Persze, hogy nem - rázta meg a fejét mosolyogva Aguri.
- Te beleszerettél abba a lányba?
- Nem - vágta rá egyből, határozottan Aguri.
- Ezt talán egy kissé túl gyorsan vágtad rá.
- Miért nem hiszel nekem? - forgatta a szemét Aguri nyúzottan. Tudta, hogy ezek után bármit is mondhatott az édesanyjának, úgysem hitt neki.
Ezek után még jó néhány percig elbeszélgettek (Aguri folyton arról próbálta győzködni az anyját, hogy ő soha az életben nem lenne képes beleszeretni egy olyan lányba, mint Mawara, ám Mrs. Oktybura egy szavát se hitte), majd szépen, lassan elkezdtek búcsúzkodni.
- Üzenem a kicsiknek, hogy jó éjszakát kívánok nekik, és, hogy legyenek jók, amíg nem érek haza.
- Nem akarsz köszönni nekik telefonon? Itt vannak a szomszéd szobában...
- Nem. Vár rám a munka, az edények és az evőeszközök nem mosogatódnak el maguktól - ködösített Aguri. - A pincérkedést szerintem innentől már Ralph egyedül is bírni fogja, most már nincs akkora forgalom, mint korábban.
- Ahogy akarod. Vigyázz magadra. Szeretlek.
- Én is téged - nevetett Aguri. - Viszlát egy hét múlva.
- Viszlát - sóhajtotta boldogan a fiú édesanyja, majd Aguri bontotta a hívást.
Egyszerre hatott ez a beszélgetés Agurira lelkesítően, biztatóan, elgondolkodtatóan, kétségbeejtően, és... nos, a többi érzést fel sem érdemes sorolni, elvégre Aguriban leginkább ezek maradtak meg. A lényeg mégis ugyanaz maradt; végtére is, Aguri boldog volt. Beszélhetett az édesanyjával, és nem csak vele, de még önmagával is sikerült tisztáznia, hogy pontosan milyen szemszögből látta ő ezt az új, felfedezésre váró világot. Megtalálta önmagában szinte az összes választ azon kérdésekre, amiket aznap önmagának feltett.
Aguri nem is sejthette, hogy a telefonos beszélgetését valaki a kezdetektől egészen a búcsúzásig végighallgatta... és ennek a valakinek egy új, eddig talán még soha nem tapasztalt érzés csírázott ki a lelkében, majd gyökeret vert és lombot fakasztott benne (mint egy mérgező termésű, vadon növő gyümölcsfa)... a bűntudat.
Az idő hátra lévő részében már sokkalta lassabban pörögtek az események, mint bármely korábbi alkalommal, elvégre egy éjszaka története nem igazán tartalmazhat túl nagy pörgést egy faluszéli vendéglőben. A vendégek lassan szinte teljesen elpárologtak, legfeljebb egy-két törzsvendég maradt a földszinten, Veterán bácsi ekkor intett a fiúknak, hogy nekik, mint pincéreknek, inmár véget ért a műszak, mivel onnantól kezdve az öregember már egyedül is boldogult a felszolgálással.
Ralph mosolyogva búcsút intett Veterán bácsinak és újdonsült kollégájának, az ajtó melletti fogasról leakasztott egy vékonyka, fekete kabátot, belebújt, fejére tette fekete, lúdtollas vadászkalapját, majd szótlanul, lassan cammogva kilépett a bejárati ajtón át a benti melegből a kinti, hűvös, gyertyák és lámpások által megvilágított éjszakába.
Aguri volt olyan nagylelkű, és segített Ailen néninek a konyha teljes kitakarításában: elmosogatták a maradék mosatlant, elpakolták a megmaradt zöldségeket és gyümölcsöket a kamrába, rendet tettek a konyhapulton és a konyha közepén lévő asztalon, lemosták a tűzhelyet, felmosták a padlót, és még egy darabig el-el szöszmötöltek az egyéb apró rendetlenségek rendezésével. Az óra immár elütötte a kilencet; ideje volt már nyugovóra térni, legalább is, a kakukkos óra csipegő madárkája ezen a véleményen volt.
Aguri fáradtan elmosolyodott, és az ingujjával letörölte az izzadtságcseppeket a homlokáról. Hosszú nap volt számára a mai; annyi minden történt, alig bírta elhinni, hogy ezt a rengeteg kalandot mind egy nap alatt élte át. Hosszú és mozgalmas nap állt mögötte, és büszkeséggel töltötte el, valahányszor csak arra gondolt, hogy mennyi hasznos munkát végzett el ezen a napon. Mi tagadást, rendesen le is fárasztotta őt az a fél napi robotolás.
Ailen néni suttogva megköszönte a fiúnak a segítségen, majd meggyújtott egy hordozható gyertyát, és felvezette Agurit a lépcsőn. A fokok egytől-egyik le voltak fényezve, mégsem voltak csúszósak. A falon nagyjából felnőtt derékmagasságig egy hosszú, hímzett textilvászon szolgált díszítés gyanánt, fölötte pedig ősrégi keretekkel ellátott festmények és rajzok tarkították a sárgás, virág mintás tapétát, amely az egész emeleten végighúzódott. Némely alkotás valóságos mestermű volt, míg a legtöbb a falubéli gyerekek pingálmányaihoz tartozott. Aguri házikók, napocskák, ruhába öltöztetett pálcikaemberek, nyak nélküli, kerek fejű figurák sokaságával találta szembe magát, ami őszintén meglepte őt, elvégre ez a hely a legkevésbé sem tűnt gyerekbarátnak. Legalább is, nem volt az a tipikus gyerekektől hemzsegő épület...
A lépcső tetejére érve Aguri egy se nem túl széles, se nem túl keskeny folyosón találta magát, melynek csak az egyik végében volt egy ablaka, amely a falu többi épületével ellentétes irányban, a füves rétekre és a szántóföldekre nyújtott kilátást. Nagyjából két és fél méter magasan volt a mennyezet, melyről rácsos, fából faragott lámpások csüngtek. Mivel már az építmény valamennyi emeleti lakója mélyen aludt, már egy lámpás sem égett, Ailen néni gyertyája volt az egyetlen fényforrás.
- Ha pár napnál tovább maradok itt, hamar el fogom felejteni, hogy valójában egy civilizált világhoz tartozom születésileg - elmélkedett magában Aguri. - Itt nincs villany, se bármiféle elektromosság vagy elektromos készülék (ha nem találok valahol egy konnektort, a telefonom teljesen le fog merülni holnaputánra, vagy, ha csak heti egyszer kapcsolom be, akkor talán egy hét múlva), a tűszhely is gáztűzhely, a vizet az udvarban lévő kútból hozta Veterán bácsi, nyilván semmiféle vízvezeték nincs itt, máskülönben a mellékhelyiség se lenne pottyantós... még hogy én vagyok lemaradva öt teljes évvel... ez a kóceráj a száz vagy kétszáz évvel ezelőtti korba való.
A talpuk alatt viszonylag vastag szőnyegréteg hevert, melybe Aguri és Ailen néni cipője enyhén belesüppedt. A színét ugyan nem igazán látta, Aguri azonban szentül meg volt győződve róla, hogy piros volt. Pontosabban bársony vörös. A szövet szélén lévő aranyozott szegélyek megcsillantak a félhomályos gyertyafényben.
Nagyjából nyolc ajtót számolt Aguri a folyosón, négyet az egyik oldalon, míg négyet a másikon.
- Ha úgy számolom, hogy ezek közül egyben lakik Mawara, egyben Fred, egyben az a Lifor gyerek, egyben pedig én... akkor ennek a helynek nagyon kicsi lehet az idegenforgalma - számolgatta Aguri. - Ha viszont ráadásképp még Veterán bácsi és Ailen néni is idefent lakik, akkor még annál is kevesebb vendégük lehet.
Minden ajtó tölgyfából készült, sötét barnára volt festve a keretével együtt, mind valamilyen aranyozott számmal volt ellátva, és mindegyik ajtón bronzos színű ajtókilincs és kopogtató volt.
Ailen néni végül a 10-es számú ajtónál állt meg, kezében az ajtó kulcsával.
- Szóval mégsem nyolc, hanem tíz szoba van. Elvétettem a számolást kettővel - morfondírozott magában Aguri.
Ailen néni lassan elfordította a zárban a kulcsot kétszer, minden egyes fordulásnál a zár akkorát kattant, hogy Aguri már azt leste, hogy mikor jönnek a szomszédos szobák lakói panaszkodni az elviselhetetlen zaj miatt. Végül nem jött arra senki.
- Ezek szerint csak nekem tűnt olyan hangosnak... - lélegzett fel megkönnyebbülten Aguri.
Ailen néni keze alatt kissé megnyikordult a kilincs (amitől Agurit újfent kirázta a hideg), majd az ajtó kitárult, és Aguri az idős hölgy halkan beléptek a fiú új, átmeneti szobájába.
A szoba nem volt túl nagy, Agurinak azonban nagyobbra nem is tartott volna igényt egyébként se. Sőt, ahhoz képest, hogy kezdetben meg volt győződve róla, hogy egy pindurka szobában kell majd valahogyan elférnie, végtére is egész tágas volt, a fiút különösen jó közérzet ragadta magával a se nem túl nagy, se nem túl szűk légtérben. A falakon barnás-sárgás, girbe-gurba vonalakkal díszített tapéta volt, a plafonról egy, a folyosón lévőkhöz hasonló lámpás lógott lefelé. Az ágy közvetlenül a fal mellett volt, egészen bent, a bal oldalsó sarokban. A hófehér ágyneműkön érződött, hogy frissen voltak mosva, Aguri orrát szinte azonnal megcsapta a párnából, a lepedőből és a takaróból áradó kellemes virágillat. Az ágy mondhatni az ablak mellett volt, bár az ablak valamivel magasabban helyezkedett el az ágy magasságának vonalánál. Az ablakok nemrég lehettek lemosva, a sötét, fából készült keret és az elhúzott függöny is tiszta volt, az ablakpárkányon pedig egy cserépben pár szál árvácska pompázott. Az ablak az immár teljesen fénytelen és néptelen főútra, valamint a mögötte húzódó határ menti erdő felé nyílott. Az ággyal ellentétes irányban, nagyjából egy két méterre tőle, a jobb sarokban egy fából készült asztal állott, rajta egy műanyag lavórral, amely vízzel volt megtöltve. A mosdóedény mellé egy használatlan szappan és egy tiszta törülköző volt kikészítve. Az asztal szomszédságában egy szintén fából faragott, hatalmas ruhás szekrény állt, ami csaknem a plafonig ért. Igazi mestermunka volt, a rajta lévő faragások és egyéb, festett motívumok arról árulkodtak, hogy egy meglehetősen ügyes kezű (és egyben nagyon is régimódi) asztalos remekműve lehetett ez a szekrény (ötven vagy száz évvel korábban). Az enyhén lakkozott parkettát egy hatalmas, vékony, vörösesbarnás szőnyeg borította.
- Amennyire régimódi ez a panzió, olyannyira igényes ez a szoba - gondolta magában Aguri. - Szinte hozzá se merek érni semmihez, máskülönben elrontanám ezt a felettébb kellemes összhatást...
- Tessék, a szobád kulcsa. Van belőle még egy-két másolat, de a magad érdekében jobban teszed, ha nem veszíted el - suttogta Ailen néni, majd Aguri kezébe nyomta a kulcsot. - Az ágyba ne bújj bele cipőstül illetve ruhástul, hacsak nem akarod magadnak mosni az ágyneműidet. A mosdótálat bármikol használd egészséggel, de ügyelj rá, hogy a víz ne fröccsenjen ki, a szappan pedig semmiképp ne essen le a szőnyegre. A szekrényben bármit tárolhatsz, az alsó fiókokban ágyneműk és egyéb más textilanyagok vannak, koszos kézzel illetve anélkül, hogy bármiféle vészhelyzet lenne, ne érj hozzájuk. Ha esetleg olyan szintű probléma adódna, mint például kigyulladt a szobád vagy berepül a nyitott ablakon át egy hatalmas fanyüvőmoly, amit nem tudsz kikergetni, keress meg engem és Veterán bácsit, de ne ébressz fel senki mást. A mi szobánkat úgy találod meg, hogy bemész a konyhába, az előtted lévő ajtó a kamrába nyílik, a jobbra lévő pedig a mi hálószobánkba vezet. Ha nem életbevágóan fontos az ügy, ne ébressz fel minket. A lámpásodat elalvás előtt, illetve, amikor nem vagy a szobádban, mindig oltsd el. Kilenc után gyertyát illetve lámpást használni tilos, ez az alkalom is most csak kivételes. Ezt a szabályt akkor se szegd meg, ha butaságnak tartod. Ne csapj semmiféle zajt, még véletlenül se. Itt minden fal szinte papírvékony, ha csak véletlenül is leversz, behorpasztasz vagy összetörsz valamit, nem csak plusz munkát fogsz kapni az okozott károk miatt, hanem még a többi vendéget is magadra fogod vele haragítani.
- Ígérem, hogy mindenre vigyázni fogok - bólogatott Aguri.
- Úgy legyen - bólintott lágyan elmosolyodva Ailen néni. - Érezd otthon magad - suttogta, aztán gyertyájával a kezében eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
Sötét félhomály lett úrrá a szobában, egyedül a csillagok fényei szűrődtek be az ablaküvegeken át. Aguri az egész táskáját berakta a szekrénybe, majd levette a cipőjét, átvedlett melegítőbe, és fáradtan vetődött hanyatt a puha, kényelmes ágyba. Egy darabig némán kémlelte a plafont, elmerült a gondolataiban, aztán... eszébe ötlött, hogy mit mondott a nagymamája, mikor Aguri elmesélte neki, hogy útnak fog indulni Zeus bácsikájához.
- Menj csak, fiacskám, sok sikert és jó utat kívánok - csengett fel újra Aguri elméjében nagymamájának kellemes, kissé rekedtes hangja. - Aztán el ne feledd, ha egy számodra új helyen alszol el, mindig számold meg a szobád sarkait. Mikor fiatal voltam, én is mindig ezt csináltam édesanyám tanácsára, s másnap mindig frissen és energikusan ébredtem, sikerült teljesen kialudnom magam, és egy fokkal jobbnak láttam a világot. Hidd el nekem, ez a babonás cselekedet, a sarok számlálás tényleg szerencsét hoz.
Aguri halványan elmosolyodott, majd az ujjával a sarkok irányába mutogatva számolni kezdett. A mozgása egyre lassult, a szemhéja egyre nehezebbé vált, s miután Aguri az utolsó sarkot is megszámolta, rögvest el is nyomta az álom. Olyan mélyen aludt, hogy még egy égiháború sem lett volna képes őt felébreszteni. Végtére is, a sarkok megszámlálása valóban megtette a kellő hatást.
- Te beleszerettél abba a lányba?
- Nem - vágta rá egyből, határozottan Aguri.
- Ezt talán egy kissé túl gyorsan vágtad rá.
- Miért nem hiszel nekem? - forgatta a szemét Aguri nyúzottan. Tudta, hogy ezek után bármit is mondhatott az édesanyjának, úgysem hitt neki.
Ezek után még jó néhány percig elbeszélgettek (Aguri folyton arról próbálta győzködni az anyját, hogy ő soha az életben nem lenne képes beleszeretni egy olyan lányba, mint Mawara, ám Mrs. Oktybura egy szavát se hitte), majd szépen, lassan elkezdtek búcsúzkodni.
- Üzenem a kicsiknek, hogy jó éjszakát kívánok nekik, és, hogy legyenek jók, amíg nem érek haza.
- Nem akarsz köszönni nekik telefonon? Itt vannak a szomszéd szobában...
- Nem. Vár rám a munka, az edények és az evőeszközök nem mosogatódnak el maguktól - ködösített Aguri. - A pincérkedést szerintem innentől már Ralph egyedül is bírni fogja, most már nincs akkora forgalom, mint korábban.
- Ahogy akarod. Vigyázz magadra. Szeretlek.
- Én is téged - nevetett Aguri. - Viszlát egy hét múlva.
- Viszlát - sóhajtotta boldogan a fiú édesanyja, majd Aguri bontotta a hívást.
Egyszerre hatott ez a beszélgetés Agurira lelkesítően, biztatóan, elgondolkodtatóan, kétségbeejtően, és... nos, a többi érzést fel sem érdemes sorolni, elvégre Aguriban leginkább ezek maradtak meg. A lényeg mégis ugyanaz maradt; végtére is, Aguri boldog volt. Beszélhetett az édesanyjával, és nem csak vele, de még önmagával is sikerült tisztáznia, hogy pontosan milyen szemszögből látta ő ezt az új, felfedezésre váró világot. Megtalálta önmagában szinte az összes választ azon kérdésekre, amiket aznap önmagának feltett.
Aguri nem is sejthette, hogy a telefonos beszélgetését valaki a kezdetektől egészen a búcsúzásig végighallgatta... és ennek a valakinek egy új, eddig talán még soha nem tapasztalt érzés csírázott ki a lelkében, majd gyökeret vert és lombot fakasztott benne (mint egy mérgező termésű, vadon növő gyümölcsfa)... a bűntudat.
Az idő hátra lévő részében már sokkalta lassabban pörögtek az események, mint bármely korábbi alkalommal, elvégre egy éjszaka története nem igazán tartalmazhat túl nagy pörgést egy faluszéli vendéglőben. A vendégek lassan szinte teljesen elpárologtak, legfeljebb egy-két törzsvendég maradt a földszinten, Veterán bácsi ekkor intett a fiúknak, hogy nekik, mint pincéreknek, inmár véget ért a műszak, mivel onnantól kezdve az öregember már egyedül is boldogult a felszolgálással.
Ralph mosolyogva búcsút intett Veterán bácsinak és újdonsült kollégájának, az ajtó melletti fogasról leakasztott egy vékonyka, fekete kabátot, belebújt, fejére tette fekete, lúdtollas vadászkalapját, majd szótlanul, lassan cammogva kilépett a bejárati ajtón át a benti melegből a kinti, hűvös, gyertyák és lámpások által megvilágított éjszakába.
Aguri volt olyan nagylelkű, és segített Ailen néninek a konyha teljes kitakarításában: elmosogatták a maradék mosatlant, elpakolták a megmaradt zöldségeket és gyümölcsöket a kamrába, rendet tettek a konyhapulton és a konyha közepén lévő asztalon, lemosták a tűzhelyet, felmosták a padlót, és még egy darabig el-el szöszmötöltek az egyéb apró rendetlenségek rendezésével. Az óra immár elütötte a kilencet; ideje volt már nyugovóra térni, legalább is, a kakukkos óra csipegő madárkája ezen a véleményen volt.
Aguri fáradtan elmosolyodott, és az ingujjával letörölte az izzadtságcseppeket a homlokáról. Hosszú nap volt számára a mai; annyi minden történt, alig bírta elhinni, hogy ezt a rengeteg kalandot mind egy nap alatt élte át. Hosszú és mozgalmas nap állt mögötte, és büszkeséggel töltötte el, valahányszor csak arra gondolt, hogy mennyi hasznos munkát végzett el ezen a napon. Mi tagadást, rendesen le is fárasztotta őt az a fél napi robotolás.
Ailen néni suttogva megköszönte a fiúnak a segítségen, majd meggyújtott egy hordozható gyertyát, és felvezette Agurit a lépcsőn. A fokok egytől-egyik le voltak fényezve, mégsem voltak csúszósak. A falon nagyjából felnőtt derékmagasságig egy hosszú, hímzett textilvászon szolgált díszítés gyanánt, fölötte pedig ősrégi keretekkel ellátott festmények és rajzok tarkították a sárgás, virág mintás tapétát, amely az egész emeleten végighúzódott. Némely alkotás valóságos mestermű volt, míg a legtöbb a falubéli gyerekek pingálmányaihoz tartozott. Aguri házikók, napocskák, ruhába öltöztetett pálcikaemberek, nyak nélküli, kerek fejű figurák sokaságával találta szembe magát, ami őszintén meglepte őt, elvégre ez a hely a legkevésbé sem tűnt gyerekbarátnak. Legalább is, nem volt az a tipikus gyerekektől hemzsegő épület...
A lépcső tetejére érve Aguri egy se nem túl széles, se nem túl keskeny folyosón találta magát, melynek csak az egyik végében volt egy ablaka, amely a falu többi épületével ellentétes irányban, a füves rétekre és a szántóföldekre nyújtott kilátást. Nagyjából két és fél méter magasan volt a mennyezet, melyről rácsos, fából faragott lámpások csüngtek. Mivel már az építmény valamennyi emeleti lakója mélyen aludt, már egy lámpás sem égett, Ailen néni gyertyája volt az egyetlen fényforrás.
- Ha pár napnál tovább maradok itt, hamar el fogom felejteni, hogy valójában egy civilizált világhoz tartozom születésileg - elmélkedett magában Aguri. - Itt nincs villany, se bármiféle elektromosság vagy elektromos készülék (ha nem találok valahol egy konnektort, a telefonom teljesen le fog merülni holnaputánra, vagy, ha csak heti egyszer kapcsolom be, akkor talán egy hét múlva), a tűszhely is gáztűzhely, a vizet az udvarban lévő kútból hozta Veterán bácsi, nyilván semmiféle vízvezeték nincs itt, máskülönben a mellékhelyiség se lenne pottyantós... még hogy én vagyok lemaradva öt teljes évvel... ez a kóceráj a száz vagy kétszáz évvel ezelőtti korba való.
A talpuk alatt viszonylag vastag szőnyegréteg hevert, melybe Aguri és Ailen néni cipője enyhén belesüppedt. A színét ugyan nem igazán látta, Aguri azonban szentül meg volt győződve róla, hogy piros volt. Pontosabban bársony vörös. A szövet szélén lévő aranyozott szegélyek megcsillantak a félhomályos gyertyafényben.
Nagyjából nyolc ajtót számolt Aguri a folyosón, négyet az egyik oldalon, míg négyet a másikon.
- Ha úgy számolom, hogy ezek közül egyben lakik Mawara, egyben Fred, egyben az a Lifor gyerek, egyben pedig én... akkor ennek a helynek nagyon kicsi lehet az idegenforgalma - számolgatta Aguri. - Ha viszont ráadásképp még Veterán bácsi és Ailen néni is idefent lakik, akkor még annál is kevesebb vendégük lehet.
Minden ajtó tölgyfából készült, sötét barnára volt festve a keretével együtt, mind valamilyen aranyozott számmal volt ellátva, és mindegyik ajtón bronzos színű ajtókilincs és kopogtató volt.
Ailen néni végül a 10-es számú ajtónál állt meg, kezében az ajtó kulcsával.
- Szóval mégsem nyolc, hanem tíz szoba van. Elvétettem a számolást kettővel - morfondírozott magában Aguri.
Ailen néni lassan elfordította a zárban a kulcsot kétszer, minden egyes fordulásnál a zár akkorát kattant, hogy Aguri már azt leste, hogy mikor jönnek a szomszédos szobák lakói panaszkodni az elviselhetetlen zaj miatt. Végül nem jött arra senki.
- Ezek szerint csak nekem tűnt olyan hangosnak... - lélegzett fel megkönnyebbülten Aguri.
Ailen néni keze alatt kissé megnyikordult a kilincs (amitől Agurit újfent kirázta a hideg), majd az ajtó kitárult, és Aguri az idős hölgy halkan beléptek a fiú új, átmeneti szobájába.
A szoba nem volt túl nagy, Agurinak azonban nagyobbra nem is tartott volna igényt egyébként se. Sőt, ahhoz képest, hogy kezdetben meg volt győződve róla, hogy egy pindurka szobában kell majd valahogyan elférnie, végtére is egész tágas volt, a fiút különösen jó közérzet ragadta magával a se nem túl nagy, se nem túl szűk légtérben. A falakon barnás-sárgás, girbe-gurba vonalakkal díszített tapéta volt, a plafonról egy, a folyosón lévőkhöz hasonló lámpás lógott lefelé. Az ágy közvetlenül a fal mellett volt, egészen bent, a bal oldalsó sarokban. A hófehér ágyneműkön érződött, hogy frissen voltak mosva, Aguri orrát szinte azonnal megcsapta a párnából, a lepedőből és a takaróból áradó kellemes virágillat. Az ágy mondhatni az ablak mellett volt, bár az ablak valamivel magasabban helyezkedett el az ágy magasságának vonalánál. Az ablakok nemrég lehettek lemosva, a sötét, fából készült keret és az elhúzott függöny is tiszta volt, az ablakpárkányon pedig egy cserépben pár szál árvácska pompázott. Az ablak az immár teljesen fénytelen és néptelen főútra, valamint a mögötte húzódó határ menti erdő felé nyílott. Az ággyal ellentétes irányban, nagyjából egy két méterre tőle, a jobb sarokban egy fából készült asztal állott, rajta egy műanyag lavórral, amely vízzel volt megtöltve. A mosdóedény mellé egy használatlan szappan és egy tiszta törülköző volt kikészítve. Az asztal szomszédságában egy szintén fából faragott, hatalmas ruhás szekrény állt, ami csaknem a plafonig ért. Igazi mestermunka volt, a rajta lévő faragások és egyéb, festett motívumok arról árulkodtak, hogy egy meglehetősen ügyes kezű (és egyben nagyon is régimódi) asztalos remekműve lehetett ez a szekrény (ötven vagy száz évvel korábban). Az enyhén lakkozott parkettát egy hatalmas, vékony, vörösesbarnás szőnyeg borította.
- Amennyire régimódi ez a panzió, olyannyira igényes ez a szoba - gondolta magában Aguri. - Szinte hozzá se merek érni semmihez, máskülönben elrontanám ezt a felettébb kellemes összhatást...
- Tessék, a szobád kulcsa. Van belőle még egy-két másolat, de a magad érdekében jobban teszed, ha nem veszíted el - suttogta Ailen néni, majd Aguri kezébe nyomta a kulcsot. - Az ágyba ne bújj bele cipőstül illetve ruhástul, hacsak nem akarod magadnak mosni az ágyneműidet. A mosdótálat bármikol használd egészséggel, de ügyelj rá, hogy a víz ne fröccsenjen ki, a szappan pedig semmiképp ne essen le a szőnyegre. A szekrényben bármit tárolhatsz, az alsó fiókokban ágyneműk és egyéb más textilanyagok vannak, koszos kézzel illetve anélkül, hogy bármiféle vészhelyzet lenne, ne érj hozzájuk. Ha esetleg olyan szintű probléma adódna, mint például kigyulladt a szobád vagy berepül a nyitott ablakon át egy hatalmas fanyüvőmoly, amit nem tudsz kikergetni, keress meg engem és Veterán bácsit, de ne ébressz fel senki mást. A mi szobánkat úgy találod meg, hogy bemész a konyhába, az előtted lévő ajtó a kamrába nyílik, a jobbra lévő pedig a mi hálószobánkba vezet. Ha nem életbevágóan fontos az ügy, ne ébressz fel minket. A lámpásodat elalvás előtt, illetve, amikor nem vagy a szobádban, mindig oltsd el. Kilenc után gyertyát illetve lámpást használni tilos, ez az alkalom is most csak kivételes. Ezt a szabályt akkor se szegd meg, ha butaságnak tartod. Ne csapj semmiféle zajt, még véletlenül se. Itt minden fal szinte papírvékony, ha csak véletlenül is leversz, behorpasztasz vagy összetörsz valamit, nem csak plusz munkát fogsz kapni az okozott károk miatt, hanem még a többi vendéget is magadra fogod vele haragítani.
- Ígérem, hogy mindenre vigyázni fogok - bólogatott Aguri.
- Úgy legyen - bólintott lágyan elmosolyodva Ailen néni. - Érezd otthon magad - suttogta, aztán gyertyájával a kezében eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
Sötét félhomály lett úrrá a szobában, egyedül a csillagok fényei szűrődtek be az ablaküvegeken át. Aguri az egész táskáját berakta a szekrénybe, majd levette a cipőjét, átvedlett melegítőbe, és fáradtan vetődött hanyatt a puha, kényelmes ágyba. Egy darabig némán kémlelte a plafont, elmerült a gondolataiban, aztán... eszébe ötlött, hogy mit mondott a nagymamája, mikor Aguri elmesélte neki, hogy útnak fog indulni Zeus bácsikájához.
- Menj csak, fiacskám, sok sikert és jó utat kívánok - csengett fel újra Aguri elméjében nagymamájának kellemes, kissé rekedtes hangja. - Aztán el ne feledd, ha egy számodra új helyen alszol el, mindig számold meg a szobád sarkait. Mikor fiatal voltam, én is mindig ezt csináltam édesanyám tanácsára, s másnap mindig frissen és energikusan ébredtem, sikerült teljesen kialudnom magam, és egy fokkal jobbnak láttam a világot. Hidd el nekem, ez a babonás cselekedet, a sarok számlálás tényleg szerencsét hoz.
Aguri halványan elmosolyodott, majd az ujjával a sarkok irányába mutogatva számolni kezdett. A mozgása egyre lassult, a szemhéja egyre nehezebbé vált, s miután Aguri az utolsó sarkot is megszámolta, rögvest el is nyomta az álom. Olyan mélyen aludt, hogy még egy égiháború sem lett volna képes őt felébreszteni. Végtére is, a sarkok megszámlálása valóban megtette a kellő hatást.
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése