A mosatlan csak gyűlt, az idő szaladt... aztán, amint az óra uzsonnaidőt kongatott, Aguri újabb megbízást kapott idősödő munkaadójától; le kellett takarítania az üres asztalokat, fel kellett sepernie majd felmosta a padlót az asztalok és a bárpult körül, ezek után újfent a konyhában tevékenykedett... Mire alkonyodni kezdett, Aguri sajgó végtagokkal vette fel a vacsorázni óhajtó vendégek rendelését.
Kaszások és egyéb földművesek, vadászok és favágók, helybéli cimborák, átutazó, vén házalók és zsidó kereskedők töltötték meg a Grithman panzió étkezőjét. Nagy volt a zsivaj, nagy volt a forgalom; Aguri azt se tudta, merre nézzen, kit szolgáljon ki előbb, kit üdvözöljön, kitől búcsúzzon el, kinek vegye fel a rendelését és kinek vigye ki a számlát... idő közben felfigyelt rá, hogy melléje csapódott egy másik, nagyjából huszonéves legény, aki szintén a vendégek közül perdült-fordult. Barna, hosszú haját hátul összefogva hordta, a szeme sötétkék színű volt, és valódi pincérekhez méltó öltözéket viselt: fekete csokornyakkendő, fehér ing, fekete vállpántos nadrág és fekete lakkcipő, ezekből állt össze a ruházata (Agurival ellentétben, akin még mindig az a zöld iskolai egyenruha volt, amiben az országba érkezett). A mozgása kecses volt és serény, minden vendéghez kedvesen és nyájasan beszélt. A mosoly le nem hervadt az arcáról egy percre sem, és hármasával vitte ki a rendeléseket; egy-egy tálca volt a bal s a jobb kezében, egy tálcát pedig a fején egyensúlyozva hordott, mégpedig olyan ügyességgel, hogy bármerre is fordult, sőt, még ha le is hajolt, a fején lévő tálca még csak meg sem moccant, meg sem rendült, mikor egy vagy több csésze kávé is volt rajta, a poharakban az ital aligha fodrozódott.
- Félelmetesen tehetséges pincér... - gondolta magában Aguri. - Mintha csak neki találták volna ki ezt a szakmát, vagy mintha ő eleve arra született volna, hogy pincér váljék belőle...
- Szóval ezt a különös átutazódiákot kapta el Mawara a határon... - elmélkedett az Aguri számára egyelőre idegen személy. - Ügyetlen és esetlen kissé, de látszik rajta, hogy mindent belead...
Agurinak fogalma sem volt róla, hogy mégis ki lehetett az az idegen fiú, de nem is volt szükséges sokáig ezen rágódnia, ugyanis nem sokkal később a két fiú kis híján egymásnak ütközött a pultnál. Az idegen fiú épp egy rendelést készült leadni, amikor Aguri két tálcával a kezében éppen megfordult, és csak a Mindenszenteknek adhattak hálát, hogy még éppen, hogy nem löttyent ki a forró tea a leesni készülő fánkokra.
- Bocsánat - szisszent fel szinte teljesen egyszerre a két fiú.
- Tudod mit? Csináljuk okosan - tette fel a kezét az idegen fiú megadóan, majd anélkül, hogy hagyta volna szóhoz jutni Agurit, átvette tőle a tálcákat, és a fejére helyezett egy harmadik rendelést is. - Te gyorsabban írsz, én gyorsabb vagyok a felszolgálásban. Ha mindketten egyedül arra a feladatra fókuszálunk, amiben jók vagyunk, időt és energiát spórolhatunk meg.
- Igazad van - bólintott Aguri egyetértően. - Mellesleg...
- Igen? - kérdezte a fiú kissé kelletlenül. Erőteljesen meglátszott rajta, hogy szíve szerint már ment volna kiszolgálni a türelmetlen vendégeket.
- Aguri - mutatkozott be Aguri. - Aguri von Oktybura.
- Ralph - mosolyodott el a fiú. - Ralph Freese. Ha már nem lesz ekkora a nyüzsgés, majd beszélgethetünk, de most nem érünk rá ilyesmire - mondta, fejével az egyre türelmetlenebb ügyfelek felé biccentve.
- Egyetértek - bólintott Aguri, majd a két fiú két különféle irányba rebbent szét.
Mire mindenkit sikerült kiszolgálniuk, a nap már szinte teljesen lenyugodott odakint, már csak egy piros csík húzódott végig a horizonton. A vendégek fele már elment, Aguri és újdonsült kollégája, Ralph az éppen megüresedett asztalokat törölgették. Veterán bácsi a pultnál foglalatoskodott; hol a pezsgőspoharakat fényesítette (amikbe már az alkoholmentes kölyökpezsgőkön kívül semmiféle pezsgőt nem tölthetett többé senki), hol a pultot tisztogatta, hol a napi bevételt számolgatta, hol pedig a falon csüngő vén kakukkos óra számlapját szemlélte, Ailen néni pedig (szokásához híven) a konyhában foglalatoskodott.
- Nocsak, felébredt a hétalvó? - kiáltotta oda hetykén Veterán bácsi egy nagyjából 150-155 centi magas, égnek meredő, fekete hajú, fekete szemű, különös ruhás fiúnak. Nagy, fekete, nejlonszerűen fénylő kabátja eltakarta arcának alsó felét, és egészen a kopott, szürke, hosszú szárú vászoncsizmájáig ért. Kezét zsebre vágva hordta, fejét lehorgasztva lassú ütemben baktatott lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt, Lifor úrfi - kiáltotta szintén ugyanannak a személynek Ralph szélesen mosolyogva. - Jól aludt a mai nap folyamán?
- Kitűnően, bár nehezemre esett elaludni annak a borzalmas kakukkos óra kattogása miatt - ásította Lifor. A hangja hallatán Agurinak libabőrös lett a háta. A termetéhez képest Lifornak meglehetősen mély és komoly hangja volt, a tekintete mélabússága pedig szintén azt tükrözte, hogy jóval idősebb volt, mint amennyinek valójában kinézett.
- Nem fogok egy taknyos kedvéért megválni az egyetlen kincsemtől - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangnemben Veterán bácsi. - Akarom mondani, Ailen után a legkedvesebbtől - javította ki korábbi mondatát, mikor meglátta, hogy hitvese ott állt tőle nem messze a konyha bejáratánál.
- Nem is kértem, hogy dobja ki azt az órát. Csak takarja le nappalra valamiféle pokróccal, hogy ne hallatsszék az emeleten a ketyegése - mormogta Lifor.
- Ha letakarnám egy pokróccal, ugyan hogy a bánatos fityfirittybe olvashatnám le róla, hogy mégis hány óra van? - hőbörgött Veterán bácsi.
- Ez már nem az én problémám - vetette oda az úrnak foghegyről Lifor, majd az ajtó felé vette az irányt. - Hány perc van hátra az őrségváltás idejéig? - kérdezte Veterán bácsítól úgy, hogy még csak hátra sem méltatott nézni, csak ment tovább, egyenesen a kijárathoz.
- Nagyjából öt perc - felelte az öregember a kakukkos órájára pillantva.
- Annyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy odaérjek - mondta (leginkább saját magának) Lifor, és abban a pillanatban már el is tűnt a panzió dolgozói szeme elől.
- Mégis ki a fene volt ez a rémisztő tökmag? - sziszegte Aguri a fogai közt Ralph-nak.
- Lifor - felelte a fiú kollégája. - Tizenhét éves sebspecialista. Éjszakára ő váltja Mawarát és a társát a határőrségben.
- Tizenhét éves? - kérdezte Aguri elképedve.
- Igen, csak kis növésű - magyarázta Ralph.
- A sebspecialista padig azt jelenti, hogy... - fojtatta Aguri csiga lassú tempóban az értelmezést.
- Ő is egy gyógyító - bólogatott Ralph nagyjából olyan arckifejezéssel, mint aki éppen egy fogyatékos óvodásnak próbálta volna elmagyarázni, hogy igen, a banán sárga, és az alma a piros (ráadásul az még zöld és sárga is lehet...).
Alig tíz perc múlva egy újabb vendég tért be a fogadóba. Veterán bácsi a jövevény láttán feltűrte a nem létező ingujját, és égővörös fejjel megindult feléje. A szemei szikrákat szórtak, vadul fortyogott benne a düh és az agresszió feneketlen katlanja.
- Hol hagytad el a társadat, te utolsó senkiházi... - fröcsögte indulatosan az öregember. Aguri szíve szerint az egyik asztal alá bújt volna, de sajnos földbe gyökereztek a lábai a félelemtől, moccanni sem bírt.
- Úton van ide, csak még beszedegeti a réten játszó gyerekeket a falu szélénél - felelte közömbösen az idegen fiú, mint akinek fel sem tűnt, hogy az előtte álló vénember kis híján tüzet okádott mérgében (ismételten a mi kissé túlzottan paranoiás Agurink szemszögéből nézve a szituációt). Teljes mértékben terepszínekbe volt öltözve a tizenhat-tizenhét év körüli fiú, barna kesztyű, barna póló, barna csizma, szürkés kabát és hasonló színű nadrág volt rajta, valamint a nyakában egy zöld sálat hordott, melynek színe majdhogynem azonos volt a szemszínével. Barna, kócos haja alighanem égnek meredezett, szemei különös vágását legtalálóbban úgy lehetne jellemezni, hogy hátborzongatóan macskás szemei voltak. Nagyjából másfél fejjel volt magasabb Agurinál.
- Istenkém, ez az öregember egyszer még kinyír annak a lánynak az előre nem tervezett kihágásai miatt... - kuncogott magában a jövevény.
- Játszik a gyerekekkel? - nevette el magát szórakozottan Ailen néni. - Ugyanarról a Mawaráról beszélünk?
- Tessék csak kinézni az ablakon vagy az ajtón, és meglátja, hogy nem hazudok - mosolygott a macskaszemű.
Aguri egy percig sem habozott, szinte már reflexből sandított az ablak felé (az utóbbi percekben gyakran tekintgetett kifelé a ház melletti fa mögötti füves területeket, hátha észreveszi Mawara közelgését). Odakint kb. másfél tucat kisgyerek, négytől tizenkét-tizenhárom éves korig minden egyes korosztályt legalább egy lurkó képviselt. Mindegyik vidáman lépegetett, futkározott, szökdelt és/vagy ugrált a falu irányában, és a kis csoport közepén... egy szinte teljesen más Mawara állt, mint akivel Aguri korábban megismerkedett. Olyan boldogan és önfeledten mosolygott, hogy Aguri agyba-főbe csipkedte magát, abban reménykedve, hogy asztalsúrolás közben bizonyára (megint) elaludt. Mégsem álom volt, amit látott. Mawara fején egy pitypangokból összefont korona-szerű fejdísz volt, jobb karján egy apró termetű, négy-öt éves kislányt cipelt, akinek a koszorúja margarétákból lett fonva. A nyakában egy nyolc-kilenc éves leányzó "lovacskázott", Mawara szabadon maradt bal kezébe pedig egy visszahúzódó, félős természetű, picinyke kisleány csimpaszkodott. A kisfiúk hol egymással fogócskáztak, kergetőztek, hol pedig Mawarát szórakoztatták izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel, a maradék kislány pedig vidáman énekelgetett a mezőn ugrabugrálva. Mégsem a látvány volt az igazán különleges, hanem az, hogy Mawara milyen boldog volt velük. Mintha nem is ő lett volna. Aguri teljesen megbabonázva figyelte, amint a lány lassan leeresztette a földre az addig cipelt pöttömöket, a kezét fogó félénk gyermek fejére tette a pitypang-fejdíszt, amitől a gyermek szélesen elmosolyodott, végül az összes vidám csöppség integetések és köszöngetések áradatában búcsút vettek Mawarától, és mint a megbokrosodott vadlovak, úgy trappoltak át a falu poros útján. Némely gyerek egymás kezét fogta, tökéletesen ki tudta volna venni az összképből bárki, hogy ki kinek volt az öccse, húga, nővére, bátyja, vagy éppen a legjobb barátja. Ahogyan a csipet-csapat egyre távolodott, úgy apránként Mawara arcáról is lehervadt a mosoly; Aguri újra azt a lányt látta a panzió felé lassan közelíteni, aki megmentette őt a határon a banditáktól. A szigorú, komor, Agurival kiváltképp ellenszenves Mawara...
- Berepül a szádon a sült galamb, Öcskös - kiáltott rá szórakozottan Agurira a macskaszemű, mire a fiú rémültében kis híján megdöntötte a helyből magasugrás világrekordját. - Te vagy Aguri, nemde? - kérdezte ismét nevetve a különös szemű srác, mire Aguri némán bólintott, aztán a két fiú kezet fogott egymással. - Fred vagyok, Mawara őrtársa - mutatkozott be a macskaszemű.
- Örvendek - biccentett Aguri, mivel mást nem igazán tudott volna reagálni Fred korábbi mondatára. - Legközelebb ne szólíts Öcskösnek - tette hozzá elkomorodva.
- A Pajtika talán jobban tetszik? - kérdezte nevetve Fred.
- Nem - vágta rá Aguri azonnal.
- Tökmag?
- Nem.
- Kismanó?
- Nem.
- Pöttömke?
- Maradjunk csak az Agurinál - zárta le a témát Aguri. - Meg talán az öcskösnél - gondolta át.
- Megegyeztünk - bólintott vígan kacarászva Fred.
- Na, milyen röhejes becenevet aggatott rád? - érkezett hirtelen egy hang a bejárat irányából. Mawara az ajtófélfának dőlve összefont karral ácsorgott, és egyenesen Agurira nézett, ezzel jelezte, hogy hozzá intézte a kérdését, és tőle várta a választ is.
- Csajszi, ő itt Öcskös - mutatta be Fred Agurit úgy, mintha ő és Mawara most találkoztak volna először.
- Szóval máris megkedvelted őt - vonta le a következetést Mawara unottan. - Csak azoknak szoktál ilyen bizalmas becenevet adni valakinek, ha szimpatizálsz vele...
- Mér'? Jó fejnek tűnik, és kicsit sem az a fajta munkamániás vagy karót nyelt fazon, mint a többiek - vonta meg a vállát Fred. - Bocsika, Veterán bá', Ailen né', ti is kivételek vagytok... - javította ki magát kínosan nevetve, mikor szembe találta magát a két idős ember szúrós tekintetével.
- Valóban nem szenvedélyes pincér vagy konyhás, de legalább lelkes, igyekvő és odaadó, ezzel márpedig remekül kompenzálja a hátrányosságait - bólintott egyetértően mosolyogva Ralph.
- Fantasztikus érzés, hogy úgy beszél rólam mindenki, mintha itt se lennék - mormogta alig hallhatóan a nem létező bajusza alatt Aguri, legnagyobb szerencséjére senki sem hallotta meg a megjegyzését.
- Látod? Még Rafi is csípi őt! - kontrázott Fred.
- Ezerszer megkértelek már rá, hogy ne nevezz így... - morogta Ralph, aki alig bírta leplezni a Fredtől kapott beceneve iránti mérhetetlen ellenszenvét.
- Bocsi, a szokás hatalma - nevetett Fred amolyan "ez van, aranyapám" stílusban. - Maga is csípi az új spanunkat, Veterán bá'?
Aguri ekkor már egy hirtelen ötlettől vezérelve kihátrált a kis társaságból, leült egy székre, és a mellette lévő asztalon könyökölve hallgatta tovább a műsort, ami érdekelte is őt meg nem is. Meg sem lepődött rajta, hogy a többiek észre sem vették, ahogy kihátrált a társaságukból.
- Bóknak venném azt, amit mondanak, ha nem úgy mondanák, mintha nem is lennék az egy kilométeres körzetükön belül - gondolta magában Aguri a fejét ingatva.
- Látszik, hogy életében ma végzett először férfimunkát, de azért nem mondhatni rá, hogy ügyefogyott mihaszna - vonogatta a vállát Veterán bácsi. - Jó szíve van, és még a semmiből is képes ambíciót kovácsolni. Ember a talpán, még ha futóhomokon is áll.
- Ailen né'-t meg se kérdezem, ő mindenkivel jól kijön - nevette el magát ismét Fred.
- Ennek a Frednek fogyhatatlan a jókedve - jegyezte meg magában Aguri.
- Lifort mondjuk nem igazán kedvelem - vetette ellen Ailen néni. - Folyton a zajok miatt panaszkodik, szinte sosem eszik, amikor meg igen, mindig valamilyen lehetetlen kéréssel áll elő, és egy szemernyi kedvesség, jó modor vagy felnőttek iránti tisztelet sincs benne...
- Lufi az Lufi, ő ilyen és kész, ne tessék bosszankodni miatta, úgyse fog megváltozni egyikünk kedvéért se - vihogott Fred.
- "Lufi"? Tényleg ezt a becenevet adta annak a miniördögnek? - hebegte gondolatban Aguri leesett állal és hatalmasra kerekedett szemekkel. Micsoda kár, akarom mondani, szerencse, hogy a többiek nem vették észre, milyen abszolút értetlen fejet vágott akkor a fiú.
- Csodálom, hogy egyáltalán életben vagy még - mondta a homlokát ráncolva Ralph Frednek. - Hogyhogy Lufi képes elviselni ezt a borzalmas becenevet, amit adtál neki?
- Ugyan már, én és Lufi gyerekkori jó barátok vagyunk - legyintett Fred jókedvűen.
- Alig fél hónapja ismeritek egymást, és azért nem bosszantja őt ez a becenév, mert nem is szólítod így, amikor a közeledben van - vágta rá veleszületett mogorvaságával és nyers, kíméletlen szókimondóságával Mawara. - Még csak nem is sejti, hogy így szólítod a háta mögött.
- Egy ideje pedig már azt hittem, hogy mégis elmondtad neki, és azért nézett rám mindig olyan szúrósan! - kiáltotta teljesen elképedve Fred.
- Árva szóval sem említettem neki - mondta Mawara keresztbe font kézzel. - Elvégre megígértetted velem, hogy nem köphetlek be, amíg te azt nem mondod, hogy mégis - tette hozzá nyomatékosan.
- Akkor meg miért nézett rám úgy, mint aki ki akar nyírni? - kérdezte Fred meglepve.
- A hajnali őrségváltásnál mindig fütyörészve vagy dalolászva robogsz el a szobája ajtaja előtt, pedig mindig szólok, hogy ne tedd, mert Lifor ki nem állhatja, hogy miattad nehezebben alszik el minden áldott reggel - morogta a szemeit forgatva Mawara.
- Bezzeg nekem meg mindig azt mondja, hogy az órám ketyegése miatt nem tud rendesen aludni - pöfögött Veterán bácsi rosszallóan.
- Képzelje csak magát Lifor helyzetébe - tanácsolta Mawara. - Éjszakai műszakos határőr egy olyan határrészen, ahol nappal minimum két-három tolvajbanda bukkan fel naponta. Éjjel ez a bizonyos szám a duplájára, sőt, néha akár a triplájára is nő éjszaka, mindennek tetejébe Lifor teljesen egyedül dolgozik ebben a kritikus időszakban. A képességeit elnézve ez számára valóban nem lehetetlen feladat, napnyugtától hajnalig azonban bárki belefáradna abba, amit ő csinál, még Lifor is. Én már csak tudom, hogy mennyire megerőlteti őt ez a meló, hiszen mindig félelmesen nyúzott az arca, járni is alig bír, amikor leváltom őt. Aztán ha kimutatja, ha nem, hihetetlenül fáradtan támolyog be minden reggel a panzióba, majd' összeesik lépcsőmászás közben, felébreszti Fredet is, aztán, mikor úgy érzi, hogy végre kipihenheti magát... egy energikus idióta kiveri a szeméből az álmosságot. Ezt követően még ön is bogaras lenne még a legapróbb zajforrásoktól is, nem igaz, Veterán bácsi?
- Ha valóban ennyire lefárasztja az őrködés, miért nem hívtok neki egy társat segítségül éjjelre? - kérdezte értetlenül Veterán bácsi.
- Lifor makacs és hajthatatlan, akárcsak a gyógyítók közel ötven százaléka - ingatta a fejét Fred. - Ha Lifor azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre, mi nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk és tiszteletben tartjuk az álláspontját. Senki sem képes jobb belátásra bírni, felesleges lenne próbálkozni.
- Felvágós, öntelt és túlságosan az erejére és annak a fejlesztésére koncentrál - mondta Mawara unottan. - Viszont... talán pont ezért tisztelem őt. Az ereje még viszonylag kezdetleges, az enyémhez képest kevés is, viszont kőkeményen edz, hogy erősebbé váljon. Látom rajta, hogy fél év múlva egy piszkosul erős emberré válik, s ki tudja, talán még engem is képes lesz legyőzni.
Az utolsó mondata végén Mawara lesütötte a szemét és elmosolyodott, ami Agurit nem kissé lepte meg. Ez nem az a fajta mosoly volt, amellyel a lány korábban arra a rengeteg kisgyerekre nézett. Az a mosoly borzalmasan halvány volt a mostanihoz képest.
- Apropó, Csajszi, neked mi a véleményed Öcskösről? - kérdezte Fred szórakozottan.
Aguri nyelt egy nagyot, és visszafojtott lélegzettel fülelt... Habár nagyjából tudta, hogy mire kellett számítania, az, amit a lány mondott, mégis bőven túltett Aguri minden elképzelésén.
- Mihaszna, gyenge, naiv, ostoba, pipogya, vigyori, gyáva féreg... - sorolta az ujjain számolgatva a sértőnél sértőbb jelzőket Mawara. A hangjában olyan mérhetetlen ellenszenv érződött, hogy mindenkinek torkán akadt a szava. - Ugye nem hittétek azt, hogy kíméletes leszek? - kérdezte a fél szemöldökét felvonva Mawara. Aguri szinte teljesen megsemmisülve érezte magát.
- Te utálod Öcsköst? - fakadt ki Fred hitetlenül.
- Nem utálom, csak szimplán antipatikusnak találom őt - vonta meg a vállát Mawara.
Maga se tudta, hogy miért, de Aguri ekkorra már nem bírta tovább hallgatni a beszélgetésüket, ezért úgy döntött, hogy visszavonul. Mivel nem tudta, hogy hol fogják őt elszállásolni, jobb ötlet híján a konyha felé vette az irányt.
Kaszások és egyéb földművesek, vadászok és favágók, helybéli cimborák, átutazó, vén házalók és zsidó kereskedők töltötték meg a Grithman panzió étkezőjét. Nagy volt a zsivaj, nagy volt a forgalom; Aguri azt se tudta, merre nézzen, kit szolgáljon ki előbb, kit üdvözöljön, kitől búcsúzzon el, kinek vegye fel a rendelését és kinek vigye ki a számlát... idő közben felfigyelt rá, hogy melléje csapódott egy másik, nagyjából huszonéves legény, aki szintén a vendégek közül perdült-fordult. Barna, hosszú haját hátul összefogva hordta, a szeme sötétkék színű volt, és valódi pincérekhez méltó öltözéket viselt: fekete csokornyakkendő, fehér ing, fekete vállpántos nadrág és fekete lakkcipő, ezekből állt össze a ruházata (Agurival ellentétben, akin még mindig az a zöld iskolai egyenruha volt, amiben az országba érkezett). A mozgása kecses volt és serény, minden vendéghez kedvesen és nyájasan beszélt. A mosoly le nem hervadt az arcáról egy percre sem, és hármasával vitte ki a rendeléseket; egy-egy tálca volt a bal s a jobb kezében, egy tálcát pedig a fején egyensúlyozva hordott, mégpedig olyan ügyességgel, hogy bármerre is fordult, sőt, még ha le is hajolt, a fején lévő tálca még csak meg sem moccant, meg sem rendült, mikor egy vagy több csésze kávé is volt rajta, a poharakban az ital aligha fodrozódott.
- Félelmetesen tehetséges pincér... - gondolta magában Aguri. - Mintha csak neki találták volna ki ezt a szakmát, vagy mintha ő eleve arra született volna, hogy pincér váljék belőle...
- Szóval ezt a különös átutazódiákot kapta el Mawara a határon... - elmélkedett az Aguri számára egyelőre idegen személy. - Ügyetlen és esetlen kissé, de látszik rajta, hogy mindent belead...
Agurinak fogalma sem volt róla, hogy mégis ki lehetett az az idegen fiú, de nem is volt szükséges sokáig ezen rágódnia, ugyanis nem sokkal később a két fiú kis híján egymásnak ütközött a pultnál. Az idegen fiú épp egy rendelést készült leadni, amikor Aguri két tálcával a kezében éppen megfordult, és csak a Mindenszenteknek adhattak hálát, hogy még éppen, hogy nem löttyent ki a forró tea a leesni készülő fánkokra.
- Bocsánat - szisszent fel szinte teljesen egyszerre a két fiú.
- Tudod mit? Csináljuk okosan - tette fel a kezét az idegen fiú megadóan, majd anélkül, hogy hagyta volna szóhoz jutni Agurit, átvette tőle a tálcákat, és a fejére helyezett egy harmadik rendelést is. - Te gyorsabban írsz, én gyorsabb vagyok a felszolgálásban. Ha mindketten egyedül arra a feladatra fókuszálunk, amiben jók vagyunk, időt és energiát spórolhatunk meg.
- Igazad van - bólintott Aguri egyetértően. - Mellesleg...
- Igen? - kérdezte a fiú kissé kelletlenül. Erőteljesen meglátszott rajta, hogy szíve szerint már ment volna kiszolgálni a türelmetlen vendégeket.
- Aguri - mutatkozott be Aguri. - Aguri von Oktybura.
- Ralph - mosolyodott el a fiú. - Ralph Freese. Ha már nem lesz ekkora a nyüzsgés, majd beszélgethetünk, de most nem érünk rá ilyesmire - mondta, fejével az egyre türelmetlenebb ügyfelek felé biccentve.
- Egyetértek - bólintott Aguri, majd a két fiú két különféle irányba rebbent szét.
Mire mindenkit sikerült kiszolgálniuk, a nap már szinte teljesen lenyugodott odakint, már csak egy piros csík húzódott végig a horizonton. A vendégek fele már elment, Aguri és újdonsült kollégája, Ralph az éppen megüresedett asztalokat törölgették. Veterán bácsi a pultnál foglalatoskodott; hol a pezsgőspoharakat fényesítette (amikbe már az alkoholmentes kölyökpezsgőkön kívül semmiféle pezsgőt nem tölthetett többé senki), hol a pultot tisztogatta, hol a napi bevételt számolgatta, hol pedig a falon csüngő vén kakukkos óra számlapját szemlélte, Ailen néni pedig (szokásához híven) a konyhában foglalatoskodott.
- Nocsak, felébredt a hétalvó? - kiáltotta oda hetykén Veterán bácsi egy nagyjából 150-155 centi magas, égnek meredő, fekete hajú, fekete szemű, különös ruhás fiúnak. Nagy, fekete, nejlonszerűen fénylő kabátja eltakarta arcának alsó felét, és egészen a kopott, szürke, hosszú szárú vászoncsizmájáig ért. Kezét zsebre vágva hordta, fejét lehorgasztva lassú ütemben baktatott lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt, Lifor úrfi - kiáltotta szintén ugyanannak a személynek Ralph szélesen mosolyogva. - Jól aludt a mai nap folyamán?
- Kitűnően, bár nehezemre esett elaludni annak a borzalmas kakukkos óra kattogása miatt - ásította Lifor. A hangja hallatán Agurinak libabőrös lett a háta. A termetéhez képest Lifornak meglehetősen mély és komoly hangja volt, a tekintete mélabússága pedig szintén azt tükrözte, hogy jóval idősebb volt, mint amennyinek valójában kinézett.
- Nem fogok egy taknyos kedvéért megválni az egyetlen kincsemtől - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangnemben Veterán bácsi. - Akarom mondani, Ailen után a legkedvesebbtől - javította ki korábbi mondatát, mikor meglátta, hogy hitvese ott állt tőle nem messze a konyha bejáratánál.
- Nem is kértem, hogy dobja ki azt az órát. Csak takarja le nappalra valamiféle pokróccal, hogy ne hallatsszék az emeleten a ketyegése - mormogta Lifor.
- Ha letakarnám egy pokróccal, ugyan hogy a bánatos fityfirittybe olvashatnám le róla, hogy mégis hány óra van? - hőbörgött Veterán bácsi.
- Ez már nem az én problémám - vetette oda az úrnak foghegyről Lifor, majd az ajtó felé vette az irányt. - Hány perc van hátra az őrségváltás idejéig? - kérdezte Veterán bácsítól úgy, hogy még csak hátra sem méltatott nézni, csak ment tovább, egyenesen a kijárathoz.
- Nagyjából öt perc - felelte az öregember a kakukkos órájára pillantva.
- Annyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy odaérjek - mondta (leginkább saját magának) Lifor, és abban a pillanatban már el is tűnt a panzió dolgozói szeme elől.
- Mégis ki a fene volt ez a rémisztő tökmag? - sziszegte Aguri a fogai közt Ralph-nak.
- Lifor - felelte a fiú kollégája. - Tizenhét éves sebspecialista. Éjszakára ő váltja Mawarát és a társát a határőrségben.
- Tizenhét éves? - kérdezte Aguri elképedve.
- Igen, csak kis növésű - magyarázta Ralph.
- A sebspecialista padig azt jelenti, hogy... - fojtatta Aguri csiga lassú tempóban az értelmezést.
- Ő is egy gyógyító - bólogatott Ralph nagyjából olyan arckifejezéssel, mint aki éppen egy fogyatékos óvodásnak próbálta volna elmagyarázni, hogy igen, a banán sárga, és az alma a piros (ráadásul az még zöld és sárga is lehet...).
Alig tíz perc múlva egy újabb vendég tért be a fogadóba. Veterán bácsi a jövevény láttán feltűrte a nem létező ingujját, és égővörös fejjel megindult feléje. A szemei szikrákat szórtak, vadul fortyogott benne a düh és az agresszió feneketlen katlanja.
- Hol hagytad el a társadat, te utolsó senkiházi... - fröcsögte indulatosan az öregember. Aguri szíve szerint az egyik asztal alá bújt volna, de sajnos földbe gyökereztek a lábai a félelemtől, moccanni sem bírt.
- Úton van ide, csak még beszedegeti a réten játszó gyerekeket a falu szélénél - felelte közömbösen az idegen fiú, mint akinek fel sem tűnt, hogy az előtte álló vénember kis híján tüzet okádott mérgében (ismételten a mi kissé túlzottan paranoiás Agurink szemszögéből nézve a szituációt). Teljes mértékben terepszínekbe volt öltözve a tizenhat-tizenhét év körüli fiú, barna kesztyű, barna póló, barna csizma, szürkés kabát és hasonló színű nadrág volt rajta, valamint a nyakában egy zöld sálat hordott, melynek színe majdhogynem azonos volt a szemszínével. Barna, kócos haja alighanem égnek meredezett, szemei különös vágását legtalálóbban úgy lehetne jellemezni, hogy hátborzongatóan macskás szemei voltak. Nagyjából másfél fejjel volt magasabb Agurinál.
- Istenkém, ez az öregember egyszer még kinyír annak a lánynak az előre nem tervezett kihágásai miatt... - kuncogott magában a jövevény.
- Játszik a gyerekekkel? - nevette el magát szórakozottan Ailen néni. - Ugyanarról a Mawaráról beszélünk?
- Tessék csak kinézni az ablakon vagy az ajtón, és meglátja, hogy nem hazudok - mosolygott a macskaszemű.
Aguri egy percig sem habozott, szinte már reflexből sandított az ablak felé (az utóbbi percekben gyakran tekintgetett kifelé a ház melletti fa mögötti füves területeket, hátha észreveszi Mawara közelgését). Odakint kb. másfél tucat kisgyerek, négytől tizenkét-tizenhárom éves korig minden egyes korosztályt legalább egy lurkó képviselt. Mindegyik vidáman lépegetett, futkározott, szökdelt és/vagy ugrált a falu irányában, és a kis csoport közepén... egy szinte teljesen más Mawara állt, mint akivel Aguri korábban megismerkedett. Olyan boldogan és önfeledten mosolygott, hogy Aguri agyba-főbe csipkedte magát, abban reménykedve, hogy asztalsúrolás közben bizonyára (megint) elaludt. Mégsem álom volt, amit látott. Mawara fején egy pitypangokból összefont korona-szerű fejdísz volt, jobb karján egy apró termetű, négy-öt éves kislányt cipelt, akinek a koszorúja margarétákból lett fonva. A nyakában egy nyolc-kilenc éves leányzó "lovacskázott", Mawara szabadon maradt bal kezébe pedig egy visszahúzódó, félős természetű, picinyke kisleány csimpaszkodott. A kisfiúk hol egymással fogócskáztak, kergetőztek, hol pedig Mawarát szórakoztatták izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel, a maradék kislány pedig vidáman énekelgetett a mezőn ugrabugrálva. Mégsem a látvány volt az igazán különleges, hanem az, hogy Mawara milyen boldog volt velük. Mintha nem is ő lett volna. Aguri teljesen megbabonázva figyelte, amint a lány lassan leeresztette a földre az addig cipelt pöttömöket, a kezét fogó félénk gyermek fejére tette a pitypang-fejdíszt, amitől a gyermek szélesen elmosolyodott, végül az összes vidám csöppség integetések és köszöngetések áradatában búcsút vettek Mawarától, és mint a megbokrosodott vadlovak, úgy trappoltak át a falu poros útján. Némely gyerek egymás kezét fogta, tökéletesen ki tudta volna venni az összképből bárki, hogy ki kinek volt az öccse, húga, nővére, bátyja, vagy éppen a legjobb barátja. Ahogyan a csipet-csapat egyre távolodott, úgy apránként Mawara arcáról is lehervadt a mosoly; Aguri újra azt a lányt látta a panzió felé lassan közelíteni, aki megmentette őt a határon a banditáktól. A szigorú, komor, Agurival kiváltképp ellenszenves Mawara...
- Berepül a szádon a sült galamb, Öcskös - kiáltott rá szórakozottan Agurira a macskaszemű, mire a fiú rémültében kis híján megdöntötte a helyből magasugrás világrekordját. - Te vagy Aguri, nemde? - kérdezte ismét nevetve a különös szemű srác, mire Aguri némán bólintott, aztán a két fiú kezet fogott egymással. - Fred vagyok, Mawara őrtársa - mutatkozott be a macskaszemű.
- Örvendek - biccentett Aguri, mivel mást nem igazán tudott volna reagálni Fred korábbi mondatára. - Legközelebb ne szólíts Öcskösnek - tette hozzá elkomorodva.
- A Pajtika talán jobban tetszik? - kérdezte nevetve Fred.
- Nem - vágta rá Aguri azonnal.
- Tökmag?
- Nem.
- Kismanó?
- Nem.
- Pöttömke?
- Maradjunk csak az Agurinál - zárta le a témát Aguri. - Meg talán az öcskösnél - gondolta át.
- Megegyeztünk - bólintott vígan kacarászva Fred.
- Na, milyen röhejes becenevet aggatott rád? - érkezett hirtelen egy hang a bejárat irányából. Mawara az ajtófélfának dőlve összefont karral ácsorgott, és egyenesen Agurira nézett, ezzel jelezte, hogy hozzá intézte a kérdését, és tőle várta a választ is.
- Csajszi, ő itt Öcskös - mutatta be Fred Agurit úgy, mintha ő és Mawara most találkoztak volna először.
- Szóval máris megkedvelted őt - vonta le a következetést Mawara unottan. - Csak azoknak szoktál ilyen bizalmas becenevet adni valakinek, ha szimpatizálsz vele...
- Mér'? Jó fejnek tűnik, és kicsit sem az a fajta munkamániás vagy karót nyelt fazon, mint a többiek - vonta meg a vállát Fred. - Bocsika, Veterán bá', Ailen né', ti is kivételek vagytok... - javította ki magát kínosan nevetve, mikor szembe találta magát a két idős ember szúrós tekintetével.
- Valóban nem szenvedélyes pincér vagy konyhás, de legalább lelkes, igyekvő és odaadó, ezzel márpedig remekül kompenzálja a hátrányosságait - bólintott egyetértően mosolyogva Ralph.
- Fantasztikus érzés, hogy úgy beszél rólam mindenki, mintha itt se lennék - mormogta alig hallhatóan a nem létező bajusza alatt Aguri, legnagyobb szerencséjére senki sem hallotta meg a megjegyzését.
- Látod? Még Rafi is csípi őt! - kontrázott Fred.
- Ezerszer megkértelek már rá, hogy ne nevezz így... - morogta Ralph, aki alig bírta leplezni a Fredtől kapott beceneve iránti mérhetetlen ellenszenvét.
- Bocsi, a szokás hatalma - nevetett Fred amolyan "ez van, aranyapám" stílusban. - Maga is csípi az új spanunkat, Veterán bá'?
Aguri ekkor már egy hirtelen ötlettől vezérelve kihátrált a kis társaságból, leült egy székre, és a mellette lévő asztalon könyökölve hallgatta tovább a műsort, ami érdekelte is őt meg nem is. Meg sem lepődött rajta, hogy a többiek észre sem vették, ahogy kihátrált a társaságukból.
- Bóknak venném azt, amit mondanak, ha nem úgy mondanák, mintha nem is lennék az egy kilométeres körzetükön belül - gondolta magában Aguri a fejét ingatva.
- Látszik, hogy életében ma végzett először férfimunkát, de azért nem mondhatni rá, hogy ügyefogyott mihaszna - vonogatta a vállát Veterán bácsi. - Jó szíve van, és még a semmiből is képes ambíciót kovácsolni. Ember a talpán, még ha futóhomokon is áll.
- Ailen né'-t meg se kérdezem, ő mindenkivel jól kijön - nevette el magát ismét Fred.
- Ennek a Frednek fogyhatatlan a jókedve - jegyezte meg magában Aguri.
- Lifort mondjuk nem igazán kedvelem - vetette ellen Ailen néni. - Folyton a zajok miatt panaszkodik, szinte sosem eszik, amikor meg igen, mindig valamilyen lehetetlen kéréssel áll elő, és egy szemernyi kedvesség, jó modor vagy felnőttek iránti tisztelet sincs benne...
- Lufi az Lufi, ő ilyen és kész, ne tessék bosszankodni miatta, úgyse fog megváltozni egyikünk kedvéért se - vihogott Fred.
- "Lufi"? Tényleg ezt a becenevet adta annak a miniördögnek? - hebegte gondolatban Aguri leesett állal és hatalmasra kerekedett szemekkel. Micsoda kár, akarom mondani, szerencse, hogy a többiek nem vették észre, milyen abszolút értetlen fejet vágott akkor a fiú.
- Csodálom, hogy egyáltalán életben vagy még - mondta a homlokát ráncolva Ralph Frednek. - Hogyhogy Lufi képes elviselni ezt a borzalmas becenevet, amit adtál neki?
- Ugyan már, én és Lufi gyerekkori jó barátok vagyunk - legyintett Fred jókedvűen.
- Alig fél hónapja ismeritek egymást, és azért nem bosszantja őt ez a becenév, mert nem is szólítod így, amikor a közeledben van - vágta rá veleszületett mogorvaságával és nyers, kíméletlen szókimondóságával Mawara. - Még csak nem is sejti, hogy így szólítod a háta mögött.
- Egy ideje pedig már azt hittem, hogy mégis elmondtad neki, és azért nézett rám mindig olyan szúrósan! - kiáltotta teljesen elképedve Fred.
- Árva szóval sem említettem neki - mondta Mawara keresztbe font kézzel. - Elvégre megígértetted velem, hogy nem köphetlek be, amíg te azt nem mondod, hogy mégis - tette hozzá nyomatékosan.
- Akkor meg miért nézett rám úgy, mint aki ki akar nyírni? - kérdezte Fred meglepve.
- A hajnali őrségváltásnál mindig fütyörészve vagy dalolászva robogsz el a szobája ajtaja előtt, pedig mindig szólok, hogy ne tedd, mert Lifor ki nem állhatja, hogy miattad nehezebben alszik el minden áldott reggel - morogta a szemeit forgatva Mawara.
- Bezzeg nekem meg mindig azt mondja, hogy az órám ketyegése miatt nem tud rendesen aludni - pöfögött Veterán bácsi rosszallóan.
- Képzelje csak magát Lifor helyzetébe - tanácsolta Mawara. - Éjszakai műszakos határőr egy olyan határrészen, ahol nappal minimum két-három tolvajbanda bukkan fel naponta. Éjjel ez a bizonyos szám a duplájára, sőt, néha akár a triplájára is nő éjszaka, mindennek tetejébe Lifor teljesen egyedül dolgozik ebben a kritikus időszakban. A képességeit elnézve ez számára valóban nem lehetetlen feladat, napnyugtától hajnalig azonban bárki belefáradna abba, amit ő csinál, még Lifor is. Én már csak tudom, hogy mennyire megerőlteti őt ez a meló, hiszen mindig félelmesen nyúzott az arca, járni is alig bír, amikor leváltom őt. Aztán ha kimutatja, ha nem, hihetetlenül fáradtan támolyog be minden reggel a panzióba, majd' összeesik lépcsőmászás közben, felébreszti Fredet is, aztán, mikor úgy érzi, hogy végre kipihenheti magát... egy energikus idióta kiveri a szeméből az álmosságot. Ezt követően még ön is bogaras lenne még a legapróbb zajforrásoktól is, nem igaz, Veterán bácsi?
- Ha valóban ennyire lefárasztja az őrködés, miért nem hívtok neki egy társat segítségül éjjelre? - kérdezte értetlenül Veterán bácsi.
- Lifor makacs és hajthatatlan, akárcsak a gyógyítók közel ötven százaléka - ingatta a fejét Fred. - Ha Lifor azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre, mi nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk és tiszteletben tartjuk az álláspontját. Senki sem képes jobb belátásra bírni, felesleges lenne próbálkozni.
- Felvágós, öntelt és túlságosan az erejére és annak a fejlesztésére koncentrál - mondta Mawara unottan. - Viszont... talán pont ezért tisztelem őt. Az ereje még viszonylag kezdetleges, az enyémhez képest kevés is, viszont kőkeményen edz, hogy erősebbé váljon. Látom rajta, hogy fél év múlva egy piszkosul erős emberré válik, s ki tudja, talán még engem is képes lesz legyőzni.
Az utolsó mondata végén Mawara lesütötte a szemét és elmosolyodott, ami Agurit nem kissé lepte meg. Ez nem az a fajta mosoly volt, amellyel a lány korábban arra a rengeteg kisgyerekre nézett. Az a mosoly borzalmasan halvány volt a mostanihoz képest.
- Apropó, Csajszi, neked mi a véleményed Öcskösről? - kérdezte Fred szórakozottan.
Aguri nyelt egy nagyot, és visszafojtott lélegzettel fülelt... Habár nagyjából tudta, hogy mire kellett számítania, az, amit a lány mondott, mégis bőven túltett Aguri minden elképzelésén.
- Mihaszna, gyenge, naiv, ostoba, pipogya, vigyori, gyáva féreg... - sorolta az ujjain számolgatva a sértőnél sértőbb jelzőket Mawara. A hangjában olyan mérhetetlen ellenszenv érződött, hogy mindenkinek torkán akadt a szava. - Ugye nem hittétek azt, hogy kíméletes leszek? - kérdezte a fél szemöldökét felvonva Mawara. Aguri szinte teljesen megsemmisülve érezte magát.
- Te utálod Öcsköst? - fakadt ki Fred hitetlenül.
- Nem utálom, csak szimplán antipatikusnak találom őt - vonta meg a vállát Mawara.
Maga se tudta, hogy miért, de Aguri ekkorra már nem bírta tovább hallgatni a beszélgetésüket, ezért úgy döntött, hogy visszavonul. Mivel nem tudta, hogy hol fogják őt elszállásolni, jobb ötlet híján a konyha felé vette az irányt.
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése