Az ajtó túloldalán Aguri egy konyhában találta magát. A bútorok és az eszközök meglehetősen régiesek voltak, akárcsak a falu java része, már amennyit a fiú látott belőle. Körbe a pultokon és a mosogató környékén nem kicsi rumli uralkodott, a tűzhelyet gázpalackkal üzemeltették, a plafonra felfüggesztett lámpában gyertya fénye égett. Aguri kissé hiányolta az elektromos áram és a modern konyhai eszközök jelenlétét, de egész kellemes helynek vélte az amúgy rendetlen, kissé poros padlójú helyiséget. A falak és a padló kövei már kopottak voltak, középen pedig egy faasztal állt, körülötte régi faszékekkel, és roskadásig halmozódott fel rajta a szeletelt zöldségek és azoknak lehántott héjaik.
Az idős nő teljesen leürítette az asztalt, majd anélkül, hogy Aguri felé fordult volna, megszólította.
- Mit szeretnél enni? Van csirkés pite, töltött káposzta, zöldborsófőzelék, paprikás krumpli, gyümölcsleves, és a mai napi ajánlat, zöldséges csirkeragu - sorolta a főzőedények körül sündörögve.
- Azt hiszem, a ragut szívesen megkóstolnám... - hümmögött Aguri, miközben lerakta táskáját az asztal egyik lába mellé.
- Kitűnő választás! - csillant fel a hölgy szeme a lelkesedéstől. - Ülj csak le nyugodtan, Aguri! - mosolygott a fiúra, miközben tovább cikázott a konyhában. Gyorsan, ügyesen és otthonosan mozgott, mint valami vérbeli mesterszakács.
Aguri vonakodva ugyan, de helyet foglalt az egyik három lábú széken.
- Mi is az ön neve? Ailen? - kérdezte feszengve. Mindig is úgy érezte, mintha fogyatékos és mihaszna lenne, amikor egy konyhában volt, mivel a legkevésbé sem értett a gasztronómiához. Most, hogy ráadásul egy olyan személy konyhájában volt, aki még az anyjánál is bámulatosabban tevékenykedett a konyhában, végképp úgy érezte, hogy őt valamiféle lúzerré tévő varázslat hatása alá esett hazájának határán túl, mivelhogy ideát még egy kisegér is mindenben képes lett volna lefőzni őt, legalább is, a fiúnak erről szent meggyőződése volt.
- Szólíts Ailen néninek, kedvesem - felelte az asszony, miközben tálalta az ételt.
Aguri korábban nem igazán evett ragut, csak életében egyszer, apja egyik piperkőc munkatársa születésnapi partijára, ami inkább hasonlított estélyre, mit sem egy bulira. Nem fűződtek ahhoz a naphoz ténylegesen pozitív emlékek, mivel a végén volt valami veszekedés, amit ő nem értett, és a "partinak" idő előtt véget vetettek. Arra meg bezzeg pont nem emlékezett, hogy ízlett-e neki a ragu vagy sem, mert pont akkor esett meg az a bizonyos veszekedés, amikor megkóstolta az ételt.
A mostani alkalom azonban feledhetetlennek bizonyult Aguri számára. Már az étel illatától is csorgott a nyála, a fűszerek pompás illatfelhője révén a fiú máris ígéretes fogásnak találta. Halkan elmormolt egy rövid asztali áldást, és habozás nélkül nekilátott az evésnek. Amint a szájába vette az első falatot, úgy érezte, mintha valamiféle varázslatos ízbomba robbant volna a szájában; a csirke omlós volt, meleg és szaftos, szinte elolvadt a szájában, a zöldségek lágyan roppanósak voltak s mégsem túl kemények. Curry, gyömbér, chili és szójaszósz íze keveredett a friss zöldségekével, a paprikáéval, a cukkiniével, a paradicsoméval, a póréhagymáéval és a sárgarépáéval. Az összetevők nem sokban különböztek a legtöbb csirkeraguétól, mégis volt benne valami más, valami különleges, valami megfejthetetlen...
- Vajon hány hete nem evett már, hogy ily lelkesen tömi magába az ételt? - töprengett Ailen néni.
- Örülök, hogy ízlett - nevetett tündöklő mosollyal az arcán, miközben leült másik székre az asztalhoz. A fiú csak ekkor vette észre, hogy olyannyira lekötötte a figyelmét a mennyei fogás, hogy egy szempillantás alatt kiürítette az egész tányérját. - A zöldséges csirkeragu a specialitásom.
- B-Bocsánat... - hebegte Aguri elvörösödve, miközben a tányérja mellé helyezett szalvétákkal törölgette magát. Szinte mindene tele lett sárgás pöttyökkel; a fehér inge, a keze, az arca, a meglazult, fekete nyakkendője, a fekete nadrágja, a zöld blézere, sőt, még fekete lakkcipője orrán és a hajában is talált néhány kósza cseppet. - N-Nagyon finom...
- Ne kérj bocsánatot, fiam, ennél barbárabb étkezési szokású vendégeket is láttam már itt az elmúlt tizenöt évben, méghozzá nem is egyet - kuncogott kezét a szája elé helyezve Ailen néni. - Apropó, miféle hivatalos helyre készültél te, hogy ilyen ünnepélyes gúnyában vágtál neki az utadnak? - kérdezte szélesen mosolyogva.
- Azt hittem, hogy még ma odaérhetek a nagybátyámhoz, tudja, de akadt egy kis gond a vonattal... - mesélte Aguri a nyakát masszírozva kínjában.
- De hiszen az északnyugati határ környékén sehol sem jár már a vonat! - ráncolta a homlokát értetlenül Ailen néni.
- Pontosan ez volt a probléma - nevette el magát Aguri. - Amikor utoljára erre jártam a családommal, az öt éve volt, amikor még más volt a közlekedési rendszer, és nem zártak le annyi vágányt, amik nem a fővárosba közlekednek, onnan viszont sokkal nagyobb utat kellett volna megtennem, ezért Gemesben le kellett szállnom, onnan pedig gyalog jutottam el idáig...
- Azt azért nem éppen nevezném rövid és veszélytelen útszakasznak - ingatta a fejét Ailen néni.
- Nos, bevallom, én sem - nevetett kissé fáradtan Aguri. - Kérdezhetek valamit? - váltott hirtelen témát.
- Csak tessék - bólintott Ailen néni.
- Ön szerint én antipatikus vagyok? - szegezte neki a kérdést szinte azonnal a fiú.
- Nem, nekem te kifejezetten szimpatikus úriembernek tűnsz - mosolyodott el Ailen néni. - Bár Will, azaz Veterán bácsi valamivel tudatosabban cselekszik és válogatja meg a szavait, mint én, szóval neki valamivel több időre lesz szüksége, hogy megkedveljen téged, de az az idő is hamar eljön, hidd el nekem.
- De akkor Mawara mégis miért nem...? - értetlenkedett továbbra is magában a fiú.
- Na és Mawara? - csúszott ki a száján hirtelen, amitől nem csak Ailen néni, hanem egy pillanatra még ő maga is lefagyott.
- Mi van Mawarával? - köszörülte meg a torkát Ailen néni, és barátságos mosollyal fürkészte a fiút, hátha annak testbeszéde elárul neki valamit, amit a szája nem.
- S-S-S-Semmi! - hebegte Aguri rémülten, arcát úgy öntötte el a pír, mint vihar korbácsolta tenger vad hullámai a fehér homokos tengerpartot. - Basszus, nekem teljesen elment az eszem! - gondolta.
- Nos, ami az antipatikusságot illeti, Mawara számára biztos, hogy az vagy - kuncogott Ailen néni, amitől Aguri még vörösebb lett, már ha ez egyáltalán lehetséges.
- Tudja, nem tudom, hogy pontosan miért, de zavar, hogy utál - vallotta be Aguri motyogva.
- Lehet, hogy kegyetlen szavakat vág a fejedhez, lehet, hogy lenéző és könyörtelen veled szemben, de Mawara nem utál téged, és soha nem is fog, ezt biztosra veszem - rázta meg a fejét elkomorodva az asszony.
- Mégis honnan tudhatná ön ezt? - kérdezte nevetve Aguri, ám Ailen néni arckifejezése látván rögtön lehervadt a mosoly az arcáról.
- Ha utálna, most nem mentett volna meg a királyi őrség karmaitól. Ha utálna, nem abban a panzióban kért volna neked menedéket, ahol ő is meg szokott szállni éjszakára. Ha utálna, semmit nem tenne érted. Mert, ha ő utálna, annak az lenne az oka, hogy bűnöző vagy szökött fegyenc vagy, márpedig te nem vagy az - mondta Ailen néni Aguri szemébe nézve. - Mawara nem utál senkit, aki nem követett el semmit se ellene vagy a törvény ellen. Legfeljebb nem kedvel téged, mert gyenge vagy hozzá képest, nem értesz a fontosabb dolgokhoz, és mégis "van bőr a képeden mosolyogni", az ő szavaival élve.
- Mit ért az alatt, hogy "fontosabb dolgok"? - kérdezte Aguri mélyen elfojtott indulatával küszködve.
- Mármint Mawara számára? - vonta fel a fél szemöldökét Ailen néni. - Erő, ügyesség, bátorság, résen lét, gyorsaság, más szavakkal élve, a harc, és a csatatéren elért teljesítmények. A gyógyszer- illetve méregkeverés tudományának gyors elsajátítása és hatékony felhasználása. Ész, tudatosság, megfontoltság, ravaszság, hit, becsületesség, jó erkölcs. Ezek azok a dolgok, amelyek közül ha az egyik kimagasló szinten tapasztalható valakinél, akkor az a személy elnyeri Mawara tiszteletét, legyen szó akár barátról vagy ellenségről. Bár, mivel a kihívásokat jobban kedveli, leginkább azok a személyek képesek mosolyt fakasztani örökkön fagyosnak tűnő arckifejezéséből, akikben ellenfelére, vetélytársára akad valamiben. Meg persze a gyerekekre is néhanapján rámosolyog, bár ennek az oka egyszerűen megfejthetetlen.
- Teljesen érthető, hogy miért néz rám úgy, mint valami koszos kutyára - nevetett leginkább saját magán Aguri. - Én...
- Azért nem kedvel, mert még nem ismer téged igazán - mosolygott Agurira Ailen néni. - Végezd a munkád rendesen itt, nálunk, és idő közben próbáld meg bebizonyítani Mawarának, hogy téged egyszerűen nem érdemes leszólni és semmibe venni.
- Köszönöm szépen a tanácsát, Ailen néni - mosolyodott el Aguri. - Mihamarabb meg fogom fogadni, ígérem.
- Ne vedd zokon, fiam, de látom rajtad, hogy még ennél több kérdés nyomja a lelkedet - fürkészte Ailen néni aggodalmasan a fiút. - Vagy netalán rosszul látom?
Agurinak nehezére esett ugyan bevallani az igazságot, de nem szeretett volna Ailen néni szemébe hazudni. (Talán főleg azért nem, mert félt, hogy ha a nő leleplezte volna, akkor kettétört volna egy fakanalat a fején...)
- Nem - rázta meg a fejét. - Viszont nem szeretném ezzel rabolni az idejét...
- Rabold csak, úgysincs belőle már túl sok - viccelődött Ailen néni (ezzel arra célzott, hogy már nincs sok ideje hátra). - Hallgatlak, fiam, csupa fül vagyok! - nevetgélt, állát az asztalon könyökölő kezei kézfején pihentetve.
- Az ilyesmivel nem illik viccelődni, neki pedig pláne nem kellene... - gondolta a homlokát ráncolva Aguri.
- Mawaráról lenne szó - kezdett bele nehézkesen a fiú. - Nem tudok róla semmit, még csak nem is ismerem őt, és aggaszt, hogy lövésem sincs semmiről, arról meg végképp nem, hogy mégis mi a fenéért nem hagyja szó nélkül, hogy tovább utazhassak, hiszen már nincs nálam bor, és időben oda kellene érnem...
- Ne félj, fiam - vágott a szavába Ailen néni. - Mawara mindig gondolkozik, és csak azután cselekszik. Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt arra, hogy idehozott téged. Ahogyan azt is biztosra veszem, hogy meg fog tenni minden tőle telhetőt, hogy épségben megérkezz a nagybátyádhoz. Ő már csak ilyen.
- De mégis miért? - kérdezte értetlenül Aguri.
- Mert vajból van a szíve - nevetett Ailen néni.
- Neki. Vajból. A szíve. Ugyanarról a Mawaráról beszélünk? - hüledezett kételkedve Aguri. - Különben is... ha valóban olyan figyelmes lenne, mint amilyennek mondja, elmondhatta volna nekem, hogy mit tervez! Hogy mit miért tesz!
- Te is tudod, hogy Mawara nem éppen az a beszédes típus. Jobban szereti a csendet és a nyugalmat, nem úgy, mint én - rázta meg a fejét Ailen néni mosolyogva. - Sétálás közben mindig elmerül a gondolatok tengerében, amikor pedig ideérkeztetek, már nem volt ideje arra sem, hogy mit kér vacsorára, emlékszel?
- Igen - felelte bólogatva Aguri. - Bár, tudja, hogy szól a mondás; "reggelizz, mint egy király..."
- Ismerem ezt a mondást, viszont Mawara mostanában a vacsorán kívül sosem eszik semmit - ingatta a fejét fáradtan Ailen néni.
- Semmit? - ismételte meglepetten Aguri. - Hiszen...
- Tudom. Egy olyan erős és tudatos valakinek, mint ő, nem lenne szabad így elhanyagolnia a saját testét - sóhajtott mélyen Ailen néni. - Bár, te is tudod, hogy megy ez. Az olyan harcias és sportos alakok, akárcsak Mawara, ezt és a minimális igényekre való támaszkodást nevezik edzésnek. Temérdek mozgás, állandó aktivitás és piszkosul nagy tűrőképesség. Én ezt inkább felesleges önkínzásnak mondanám, de Mawara véleményén még maga a Szent Mindenható se lenne képes változtatni.
- Pontosabban... mi a szakmája Mawarának? - kérdezte Aguri értetlenül. - Ez nekem egy kissé zavaros. Nem tűnik tanulónak, pedig velem egyidős. Ő valamiféle harcos? Vagy csendőr? Vagy...
- Természetgyógyász - felelte Ailen néni kissé zavartan, mintha az ég egy adta világon mi sem lett volna természetesebb ennél.
- Hogy micsoda? - húzta össze a szemöldökét Aguri. Esküdni mert volna rá, hogy valamit bizonyára félrehallott vagy félreértelmezett...
- Természetgyógyász - ismételte meg Ailen néni az ominózus szót.
- Mármint orvos?? - kérdezte a homlokát ráncolva Aguri.
- Igen, ahogy mondod - bólogatott Ailen néni.
- Nem értem - rázta meg a fejét Aguri teljesen összezavarodva. - Orvos? 14-15 évesen?
- Igen. Kilenc évesen járta ki az akadémiát, ugyan mi ebben olyan érthetetlen? - vonta fel a fél szemöldökét Ailen néni.
- Kilenc évesen? Egy orvosi egyetemet? - hüledezett a fiú.
- Szent Cipirdán a forró kásában! - kiáltott fel Ailen néni. (Szent Cipirdán Womblemarlében a megbocsátás védőszentje, ezért az emberek rémült indulatukban nem félnek attól, hogy balszerencse érné őket, amennyiben valami nem illendő dolgot mondanak a nevét emlegetve.) - Ez azt jelenti, hogy... a határon túliak még nem is tudnak az öt évvel ezelőtti Nagy Változásról királyságunk történelmében? - kérdezte meghökkenve.
- Most, hogy mondja, Mawara is valami ilyesmit emlegetett - tűnődött Aguri. - Valamiféle öt évvel ezelőtti változást, de még csak ma hallottam erről életemben először, a részleteket pedig még mindig nem tudom. Mawara nem beszélt róla annál többet, hogy valami megváltozott Womblemarlében öt éve.
- Meg bizony, de még mennyire, hogy meg - ingatta a fejét Ailen néni. - Tényleg nem hallottál még a Borlázról, a Nagy Változásról és az azzal járó új törvénycikkről, a National Medicine-ről?
Aguri nem felelt, csak némán megrázta a fejét, így adta Ailen néni tudomására, hogy sejtelme sem volt azokról, amikről az asszony beszélt.
- Nos, szeretnéd, hogy elmeséljem neked, hogy s mint mentek errefelé az elmúlt években? - kérdezte Ailen néni, bár a fiú arckifejezése láttán már előre tudta a választ.
- A Nagy Változásról szeretne többet megtudni a fiú? - töprengett el magában Veterán bácsi, mikor fülével az ajtó túloldaláról elkapta felesége kósza mondatait.
- Most, hogy mondja, Mawara is valami ilyesmit emlegetett - tűnődött Aguri. - Valamiféle öt évvel ezelőtti változást, de még csak ma hallottam erről életemben először, a részleteket pedig még mindig nem tudom. Mawara nem beszélt róla annál többet, hogy valami megváltozott Womblemarlében öt éve.
- Meg bizony, de még mennyire, hogy meg - ingatta a fejét Ailen néni. - Tényleg nem hallottál még a Borlázról, a Nagy Változásról és az azzal járó új törvénycikkről, a National Medicine-ről?
Aguri nem felelt, csak némán megrázta a fejét, így adta Ailen néni tudomására, hogy sejtelme sem volt azokról, amikről az asszony beszélt.
- Nos, szeretnéd, hogy elmeséljem neked, hogy s mint mentek errefelé az elmúlt években? - kérdezte Ailen néni, bár a fiú arckifejezése láttán már előre tudta a választ.
- A Nagy Változásról szeretne többet megtudni a fiú? - töprengett el magában Veterán bácsi, mikor fülével az ajtó túloldaláról elkapta felesége kósza mondatait.
Fojtatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése