Annál üdítőbb érzés nincs is az egész földkerekségen, mint mikor az ember elutazik külföldre, fura fazonokkal találkozik, akik konkrétan arra szeretnék rábírni őt, hogy szépen sétáljon bele a saját sírjába és hantolja el magát, mikor már hulla... Igen, nagyjából ilyen érzés fogta el Agurit, mikor megtudta, hogy akarata ellenére Gavrilo és Mawara besorozta őt határőrnek.
Kerekedett is ebből veszekedés, méghozzá akkora... Aguri nekiállt üvöltözni Mawarával, mire a lány is felemelte a hangját, zengett a hangjuktól az egész falu meg a mellette húzódó rengeteg erdő és sík szántóföldek tengere. Ulami megpróbálta lenyugtatni őket, de ez egy eleve holtan született ötlet volt: amilyen jól elcseverészett a két tinédzser a múlt éjjel, most éppolyan gyűlölködően üvöltötték le egymás fejét, mindkettejük arca teljesen kipirult a méregtől, hangszalagjaik szinte beleszakadtak a kiabálásba, kis híján szó szerint egymás torkának estek. Sőt, azt is meg merem kockáztatni írói túlzás nélkül, hogy még a mennydörgés is és a körülöttük tomboló zivatar is némának látszott a hangerejükhöz képest... Gavrilo tanár úr még éppen időben közbelépett, de azzal nem számolt, hogy két kamasz veszekedésébe sosem túl tanácsos: Mawarát puszta kézzel kellett visszatartania, nehogy beváltsa kegyetlen fenyegetéseit, amikkel Agurit illette (pl.: "Gyere csak egy kicsit közelebb, te mocsok, kiverem azt a bamba fejed a füleid közül! Kivágom a szemgolyóidat, eltöröm a lábaidat, aztán mehetsz, amerre látsz!"). Ezzel egy időben Aguri rászállt a Mesterre, hogy "Maga komolyan ki akar engem nyíratni?" meg hasonlók, más szavakkal értve Gavrilo-t hibáztatta, amiért őrségbe kellett kerülnie, gyenge mivolta ellenére harcolnia kellett ráadásul Mawarával kellett őrködnie csaknem tizenhat órán át, ha nem többet...
Csaknem fél órán át eltartott, amíg a két dühöngő félnek sikerült egy bizonyos szintig "lenyugodnia" (ó, nyugodtnak lehetett volna nevezni bármit, egy hurrikánt, egy háborút, egy nukleáris robbanást vagy Ralph-ot csúcsforgalomban, de Agurit és Mawarát semmiképp). Gavrilo tanár űr azt ötölte ki stresszes állapotában büntetésnek, hogy kiállította a gyógyítót és az átutazót a zuhogó esőbe tíz-tizenöt percre.
- Ezt az iszonyú viselkedést ostorcsapásokkal büntették volna az én koromban, adj hálát a Mindenszenteknek, te fattyú, hogy ennyivel, még ha nem is szárazon, de megúszod - oktatta ki Agurit mogorván a Mester, majd Mawara felé fordult.
Egy darabig némán hallgatott, vérben forgó szemeit a lány bűntudattal átitatott tekintetébe fúrta. Végül mégis hangot adott gondolatainak, annak ellenére, hogy Mawara pontosan tudta, mit szeretett volna mondani Gavrilo tanár úr. Azok a szavak kíméletlenül sújtottak le teljesen védtelen, tizennégy éves áldozatukra:
- Hatalmasat csalódtam benned, Mawara. Azt reméltem, ennél sokkal erősebb vagy.
Aguriban ekkor eltörött valami.
Az esőben, Mawara mellett, csurom vizesen volt egy gondolat, egy elhamarkodott ötlet, mely makacsul motoszkált Aguri agyában és csak azért sem akart magától elfelejtődni. Mawara szenvedett. Elázott. Már öt perc elteltével titkon, a fiú számára mégis látványosan vacogott és köhécselt. Bűnhődött. Dühös volt. Fúrta a lelkiismerete. Mikor ő igazából nem is tehetett semmiről. Nem, Aguri volt az, aki minderről tehetett. Mawara nem csinált semmit, Aguri miatt jutott büntetésül a leszakadni látszó, dübörgő és villódzó fényekkel tarkított égbolt alatt, mely sírt, zokogott. Akárcsak Mawara meggyötört lelke.
- Ez nem ér ennyit - rázta meg a fejét Aguri.
Mawara kérdőn emelte rá mélabús tekintetét.
- Ez az egész nem ér ennyit - jelentette ki leginkább a saját gondolatmenetei nyomatékosítására, azzal megindult a sáros éten egyenesen előre.
- Hé! - szólt rá Mawara visszafogott hangerővel, nehogy a Mester felfigyeljen Aguri szökési kísérletére. - Most rögtön gyere vissza! Nem mozdulhatunk innen, amíg...
Aguri egy hirtelen tett mozdulattal sarkon fordult, egyenesen Mawarára nézett.
- Elég volt - mondta mély, határozott hangon. Mawara most látta először ilyen komolyan beszélni a fiút és... talán utoljára is. - Kösz mindent, Mawara. Élmény volt veled találkozni, hálás vagyok mindenért, amit értem tettél. Hogy az erdőben megmentettél, hogy mindvégig őszinte voltál velem, hogy mindenáron segíteni akartál nekem, mikor én a világon semmit sem tettem érted... sőt, még a fertőtlenítőt is köszönöm, amit a minap az arcomra adtál. A hozzá adott textildarabkát megtartom emlékbe, ha nem haragszol meg érte.
Mawara pislogás nélkül meredt Agurira, még levegőt venni is elfelejtett pár percre. Teste a hidegtől remegett, torka iszonyúan kapart, ajkait résnyire kinyitotta, de egy hangot sem bírt kiadni.
- Szóval tényleg... - rebegte némán. - ...Ennyi lett volna?
- Sajnálom, hogy nem tudom tovább tétlenül nézni, hogy miattam szenvedsz - mondta Aguri. - Ha elég erős lennék ahhoz, hogy képes legyek nem törődni egy ártatlan személy miattam való bűnhődését, vagy ha tényleg képes lennék olyan erőre szert tenni, mellyel elkerülhetnénk a további ilyen "incidenseket", maradnék.
- Hiszen te... Igenis képes vagy rá... - ezt mondta volna Mawara, ha megtehette volna. - Erősebbé válhatsz... Mindenki bízik benned... Ahogyan én is bíztam...
- Ég áldjon, Mawara - indult meg Aguri újfent a falu felé. - Sajnálom. Kösz mindent. Nem foglak elfelejteni.
Mawara csak nézte, nézte a fiú egyre csak távolodó, sötét sziluettjét az esőben.
- Tartok tőle, hogy én sem...
Senki se látta. Senki se tudta volna bizonyítani. Viszont... Mawara arcán a temérdek vízcsepp között mintha egyetlen sós könny is legördült volna...
A Grithman panzió ajtajának kilincse nagyot nyekkent egy átfagyott kéz jéghideg ujjai alatt. Az ajtó erősen nyikorogva nyílt ki, a fölötte lévő ólomcsengő nagyot kondult, s egy magas, vízi szörny látszatát keltő, bőrigázott, hangosan cuppogó bakancsú egyén dülöngélt be a meleg panzióba, nagy keservesen húzva maga után fáradt végtagjait, melyeket a nehézkes, átázott ruha húzta ólomsúlyként egyre csak lefele.
- Üdvözletem... - kiáltott oda Veterán bácsi fel se nézve, éppen nagy gonddal bütykölte bárpultja mögött a kakukkos óráját. Kilazult benne egy fogaskerék, ami miatt az az átkozott ketyere nem volt képes pontosan mérni az időt.
Nem köszönt vissza senki. Veterán bácsi bosszúsan szakította el tekintetét kedvenc órájáról, hogy láthassa, ezúttal miféle neveletlen fickó masírozott be az ő panziójába...
- Ailen! - kiáltott hátra Veterán bácsi. - Gyere csak ide!
- Igen, Will? - lépett ki Ailen néni a knyhából, majd a jövevény láttán hátrahőkölt.
- Mondd csak, Ailen... - kuncogott Veterán bácsi. - Szerinted ez itt tényleg Aguri vagy a Hegyi Sárözönvízmumus a mesékből?
- Teremtőm! - hebegett Ailen néni rémülten.
- Nem, azt kétlem, hogy ő lenne a teremtőd... - mondta visszafojtott röhögéssel Veterán bácsi.
- Mindjárt jövök - mondta Aguri, miközben elhaladt a pult mellett a lépcső irányába.
- Te jó ég, Lifor szokott ilyen rideg hangon beszélni... - gondolta Veterán bácsi. - Ennyire megártott volna neki az edzés? Minden bizonnyal ez történhetett, de mintha Gavrilo egy kicsikét túlságosan is korán engedte volna őt vissza...
- Ne vigyek utánad néhány plusz törülközőt, kedvesem? - kérdezte Ailen néni aggodalmasan.
- Ő nem lehet a kedvesed, mert az én vagyok... - mormogott Veterán bácsi.
- Nem kell törülköző, még úgyis megyek vissza - válaszolt Aguri, és már el is tűnt az idős pár szeme elől.
- Visszamész edzeni? - kiáltott utána Veterán bácsi. - Nem tartom igazán jó ötletnek...
Agurinak esze ágában se volt visszamenni az edzésre. Ahogy már a bácsikájához se volt kedve elmenni. Nem érdekelte, mit fognak a szülei reagálni, mikor felfázva és idő előtt hazatér az útjáról. Nem törődött azzal, milyen szomorúak lesznek a testvérkéi, mikor közli velük, hogy alkalma se nyílt szuvenírt venni nekik. A bátyja pedig jól az orra alá fogja dörgölni, hogy ő, a kis gyenge nem vitte semmire egy idegen országban, hol bátyja a fél életét leélte... Nem volt Zeus felköszöntésére se gondja, az ajándékát feladja postán, a köszöntést pedig letudja majd telefonon. Semmi szükség nem volt arra, hogy tovább maradjon. Csak a baj volt vele, mindig csak a baj. Egy átutazó volt, aki csak jött és ment, még ha jelentett is volna számára bármit ez a womblemarlei falu, akkor se lett volna jövője ott, felesleges volt minden pillanat, kötődés, barátság, amit itt hagyott maga után.
A szobájából kilépve meglátta a padlásra vezető lépcsőt. Tekintete sokáig elidőzött a faléceken. Nem, nem voltak feleslegesek azok, amiket mos ott kellett hagynia. Értékesek voltak. Értékes varátok, ismerősök, értékes percek, helyek, emlékek. Ez az egész egy nagy kaland volt Aguri részéről. Vagyis, inkább csak kis kaland, hiszen alig egy napja kezdődött minden, de akkor is emlékezetes volt. Az első igazi kiruccanás otthonról. Na, ez a felfogás már jobban passzolt Aguri jelleméhez.
Veterán bácsi és Ailen néni rémülten nézték végig, amint a teljes pakkját a hátán cipelő Aguri csörömpölve letette a szobakulcsát a pultra.
- Izé... köszönök mindent - mosolygott az idősebbekre barátságosan Aguri. - Persze csak amennyiben nem kérek túl sokat, lennének oly szívesek, és elköszönnének Ralph-tól és Fredtől is a nevemben?
- Hogyne - bólintott Ailen néni. - Vacsorát ne csomagoljak neked? Semmi perc alatt összedobhatok neked valamit... - ajánlkozott nagylelkűen.
- Nem, köszönöm, megleszek élelem nélkül is az úton - rázta meg a fejét Aguri, eme kijelentésétől Ailen néni mintha teljesen kifordult volna magából.
- Hogy aztán olyan éhségtől kopogó szemekkel érkezz haza, mint amilyenekkel ide érkeztél? Azt már nem! - csapott rá a kemény asztallapra bosszúsan az idős asszony, az ütődés erejébe beleremegett az egész pult, néhány csavar, villáskulcs és egy csavarhúzó a földön kötött ki, a vén kakukkos óra is pár másodpercre felpattant az asztalról és azzal a lendülettel rögvest vissza is esett.
Agurinak minden izma megfeszült a nagy robaj hatására, s még mindig a hideg futkosott fel- s alá a gerincén, mikor nevetve azt mondta:
- Talán egy kevéske, mondjuk két étkezésre elegendő hideg élelem mégsem ártana, szendvics vagy hasonló... - nevetgélt a tarkóját masszírozva, majd gyorsan hozzátette - Meg a két termoszomat is jó lenne igazából, ha megtöltené forró kamillateával, kevés citromlével és kevés cukorral ízesítve...
- Persze, kedvesem, öt perc, és már kész is vagyok! - mondta Ailen néni lelkesen, és már el is tűnt a konyhában.
- Ettől féltél, mi? - kérdezte Veterán bácsi.
- Nem, igaza van abban, hogy az önkéntes koplalás felér egy öngyilkossági kísérlettel is... - felelte mosolyogva Aguri, miközben előhalászta két teljesen kiüresedett termoszát a hátizsákjából.
- Én az öt percről beszélek.
Aguri kérdőn nézett pár másodpercig az öregemberre, aztán esett csak le neki, hogy Veterán bácsi teljes mértékben átlátott rajta.
- Öt perc túl sok időnek minden menekülni vágyó ember számára - mondta az idős csapos. - Öt perc alatt jöhet bármi. Egy hívás otthonról, hogy ne mozdulj innen, amíg valaki érted nem jön. Egy olyan valaki, mint én, öt perc alatt akár le is beszélhetne téged arról, hogy elmenj. Öt perc túl sok idő, túl kockázatos, ha az ember "most rögtön" szeretne indulni, még mielőtt meggondolhatná magát.
- Tapasztalatból tetszik beszélni vagy csak én vagyok ilyen nevetségesen átlátszó? - kérdezte Aguri kínjában nevetve.
- Ki tudja, talán mindkettő - vonta meg a vállát Veterán bácsi. - Tudod mit? Kössünk fogadást!
- Mifélét? - pislogott nagyokat Aguri.
- Ha mégis meggondolod magad és mostantól számolva percre pontosan hetvenként órán belül visszatérsz ebbe a panzióba, akkor nyerek én - mondta Veterán bácsi.
- Ki van zárva, hogy meggondoljam magam, nem akarok ebben az országban húsz percnél tovább tartózkodni - vágta rá Aguri roppant magabiztosan.
- Szóval állod a fogadást - forgatta ki a maga módján Aguri szavait Veterán bácsi.
- Tét nélkül szeretne fogadni, vagy...
- A győztes büszke lehet a győzelmére és felvághat vele a másik orra előtt. Legyen ennyi elég - szögezte le Veterán bácsi, majd Aguri segítségével felszedegette a földről azon vasdarabokat, melyeket korábban Ailen néni konkrétan lerobbantott az asztalról.
Öt-hat perccel később Aguri véglegesen és ténylegesen is útra kész volt. Hátán hátizsákkal, benne friss elemózsiával...
- Tessék, kamillatea
- Apropó, mennyi maradt meg a teából? - kérdezte Aguri.
- Egy lábasra való van még, el fog az fogyni holnapra... - legyintett Ailen néni.
- Jól esne, ha Mawarát tiszta, száraz ruhával és egy nagy, gőzölgő pohár teával várnák, benne mézzel, citrommal, meg esetleg némi gyömbérrel, ha van, a gyömbér csodákat tesz a torokkal... - mondta a fiú.
- Mawara nem érzi jól magát? - kérdezte Ailen néni a szája elé kapva.
- Csak megfázott, teljesen átázott a szakadó esőben, ha időben kezelik az állapotát, nem fog súlyosbodni - mondta Aguri kissé hadarva.
- Te sem festesz valami jól... - jegyezte meg Veterán bácsi.
- Nem ver le holmi láz vagy felfázás, ha meg is betegedem, hazáig mindenképp bírni fogom - felelte Aguri.
- Betegen akarsz útra kelni? - rebegte Ailen néni rémülten. - Istenkém, ha a fiam lennél, megtiltanám, de így...
Ailen néni pontosan tudta, hogy ha még meg is próbálta volna állítani Agurit, a fiú semmiképp se hallgatott volna rá. Látta Aguri szemében az elszántságot, ahogyan a makacsságot és a mélyen elfojtott érzelmeket is. Mind ott lappangtak a szemében, de a hangjában a világon semmi sem érződött. A szemeit leszámítva Aguri éppoly természetesen viselkedett, mint máskor.
- Ailen néni, higgye el nekem, hogy Mawaráért sokkal érdemesebb lenne aggódnia, mint értem, ha nem festett volna rosszabbul az edzésen nálam, én se törődnék vele ennyire - mondta Aguri a fejét ingatva.
- Ez igazán szép gesztus tőled, Aguri, hogy így aggódsz Mawara egészségéért - húzódtak széles mosolyra Ailen néni ajkai. - Jó érzés látni, hogy a fiatalabb generációk közé is születnek néha igazi, gáláns lovagok.
- Ez a lovag pedig itt és most, az önök szeme láttára nagyvonalúan távozik és örök időkre eltűnik az esőben - hajolt meg Aguri parádésan.
- Visszajössz te még! - bizonygatta a saját igazát Veterán bácsi, bár minél tovább nézte a fiúcska magabiztos, vigyori fejét, egyre inkább érezte a vereség savanykás, kesernyés és leginkább szomorkás ízét.
- Talán majd legközelebb - nevetett Aguri, majd azzal a lendülettel sarkon pördült és megindult egyenesen a kijárat felé. Jobb karját felemelte, úgy integetett, kifordított karral az idős párnak. - A viszont látásra - köszönt vissza se nézve.
- Viszlát, fiacskám - integetett Ailen néni fáradtan, mélabúsan mosolyogva. - Szerencse kísérjék az utadon.
- Ég áldjon, még ha rád is szakad az ég... - mondta Veterán bácsi.
Az ajtó fölötti harangocska csengő-bongó hangjával, az ajtó panaszos nyikorgásával búcsúztatta az átutazót. Így köszönt el Aguritól a maga élettelen, mégis érzelgős módján a Grithman panzió.
Az út lassan megfogyatkozott a fiú talpa alatt, a sáros, kavicsos sávot füves ösvény váltotta fel. Aguri nosztalgikusan emelte tekintetét először a magányos kőrisfára majd a falura. Le szerette volna fotózni őket, de sajna a telfonja gyorsabban merült, mint gondolta volna, így erősen spórolnia kellett és keveset használnia, hogy később még legyen benne annyi szufla, amennyivel még egyszer később hazatelefonálhatott. Volt egy digitális fényképezőgép is a hátizsákjába, de azt szentül őrizte, meg se fordult igazán a fejében, hogy elővegye, félt, hogy az esővíztől tönkremenne.
Alighogy újból megindult volna az erdő felé, hirtelen felfigyelt valamire. Egyből le is hasalt a vádliközépig érő fűbe, giliszta módjára, de viszonylag fürgén kúszott fel az enyhén meredek dombon, és közben milliónyi imát elmormolt magában, nehogy valaki véletlenül is felfigyeljen rá. Terepszínekbe volt öltözve, sötét haja szinte teljesen befedte az arcát és az eső viszonylag elnyomta a fű surrogásának hangját, de egy Mawara vagy Fred szintű gyógyító szeme elől így se tudott volna eltűnni egykönnyen.
Emberek voltak az erdő és a falut körülölelő füves rétek határában. Aguri elsőre csak ezt volt képes kivenni a sötét, illetve csak félhomályos, víz áztatta tájból, de valamiért ez már önmagában is elég okot adott arra, hogy úrrá legyen rajta a nyugtalanság. Féltucatnyi alak egymagában ácsorgott az esőben. Ez túl gyanús volt. Akkor nem lett volna gyanús, ha hanyatt-homlok menekültek vagy legalább sétáltak volna a falu felé, hogy valahol tető alá húzhassák meg magukat. Ezek az alakok viszont dermedten kémlelték a falut, mint lesben álló ragadozók a gyanútlan prédát. Vártak valamire.
- Itt valami rohadtul nincs rendjén... - gondolta Aguri lopakodás közben. - Egy csomó veszélyesnek látszó fickó, akiknek már az árnyékától is borsódzik a hátam, nyugodtan ácsorognak a határ közelében, Fred meg nincs sehol? Talán Fred velük van? Nem, az képtelenség. Ha köztük lenne, már rég felismertem volna a magas, vékony termetéről és a ruhája körvonaláról, de...
Az égen villámok, Aguri fejében tébolyult gondolatok cikáztak. A félelem, a kíváncsiság és az aggodalom teljesen eluralkodott rajta, de nyugodtnak kellett maradnia. Nem engedhette meg magának, hogy lelepleződjön. Nem volt elég erős ahhoz, bárkivel is szemtől szemben harcra keljen, még egy képzetlen emberrel se tudta felvenni a harcot, jelen esetben nem is volt semmi esélye. Egyedül a meglepetésszerű rajtaütés volt az egyetlen önvédelmi lehetőség a tarsolyában, de ehhez teljesen észrevétlennek kellett maradnia, ameddig csak tehette. Viszont az elsődleges célja továbbra is az maradt, hogy kiderítse, miért tűntek már messziről olyan veszélyesnek ezek az idegenek. (Magában közel ezerféle imát elmormolt eközben, azt remélte, hogy a túlélési ösztönei be akarták csapni őt, s hogy valójában csak a saját árnyékától ijedt meg... Ezt viszont még saját magával se tudta igazán elhitetni.)
Nem kellett túlságosan közel merészkednie a kis csapathoz, nagyjából tíz méterre tőlük várt Aguri mozdulatlanná. Magas, izmos fickókat látott, sebekkel az egész testükön, hegekkel, tetoválásokkal. Összesen nyolcan voltak, közülük heten álltak és egy a sárban ücsörgött megkötözve. Agurinak nem tellett sok időbe felismerni a gazemberek túszát.
- Elkapták Fredet! - hasított nyomban a fiú fejébe a felismerés. - Ez nem valami biztató előjel...
- Hé! - kiáltotta valaki. Aguri teste kővé dermedt, lélegezni se mert a rémülettől. Elképesztően megnyugodott, amikor kiderült, hogy a korábbi fickó nem vette őt észre, hanem valami egészen más ürüggyel szólt mérgelődve egyik társára. - Mit rostokolunk még itt? Ez a szaros falu nem fosztódik ki magától...
- Meg kell várnunk a Főnököt - monta ellentmondást nem tűrő hangon egy másik fickó.
- Ha túl sokáig várunk, még a végén észrevesz minket valaki.
- Nyugodj meg, haver, nem maradnak szemtanúk.
- Semmi kedvem sincs illetéktelen leskelődők hullagödrét ásni, én azt mondom, inkább meg se engedjük magunknak, hogy bárki észrevegyen minket, és induljunk el most rögtön.
- Nem mehetünk a főnök nélkül.
Az egyik fura fazon odalépett a rá bosszúsan meredő Fred mellé.
- Takarítani nekem sincs kedvem, de nézzetek rá a késemre, fiúk. Patyolat tiszta, sőt, még fénylik is ebben a vaksötétben. Egy jó késforgató fegyvere legyen rozsdás, vérszínre festett. Otthon a bátyám megöl, ha gyilkos fegyver helyett ilyen csajos vajazókéssel a kezemben térek haza, szóval amondó vagyok, hogy inkább ő, mint én - mondta a konyhakésének pengéjét Fred nyakához szegezve a bandita. Fred nem szólt, nem is tudott volna a szájára erősen rákötözött rongydarabtól. Bosszúsan emelte tekintetét fogvatartóira.
- Ha csak egy percre nem nézne rám egyikőtök sem a bamba, üveges szemével, úgy tökön basznék mindenkit, hogy azt egy plasztikai műtét se hozhatná helyre... - fújtatott magában. - Basszus, valamivel el kell terelnem a figyelmüket rólam, de mégis hogy?
- Ezek ki akarják rabolni a falut és perceken belül kinyírhatják Fredet is. Jézusom, ha csak a szájuk lenne olyan nagy és valójában nem jelentenének olyan komoly fenyegetést... - agyalt Aguri. - Ki kell találnom valamit, egy tervet vagy csak valami ahhoz hasonlót, még mielőtt tényleg komoly baj lenne. Menekülés kizárva. Nem futhatnék elég messzire, s ha ne adj isten' mégsem érnének utol engem és találnék egy biztonságos rejtekhelyet, azzal csak azt bizonyítanám, hogy nem vagyok több egy gyáva féregnél. Még ha az is vagyok... Nem fogom cserbenhagyni a falu lakóit, nem hagyom, hogy a gyávaságom miatt szenvedjenek. Szóval, lássuk csak... Első lépés: csendben várok tágra nyílt szemekkel és fülelek ezerrel. Minél több infót a zsebemben tartok, annál kevésbé leszek hasznavehetetlen, ha valaki a faluból számon kér, hogy mit láttam és hallottam.
Így is tett (szélesebb választék híján). Kis váratva az erdő fái közül kilépett egy magas, ösztövér, de meglepően fürge férfi hosszú, néhol kissé szakadt, fekete köpenyben és csuklyával a fején, akiről a suttogó köszönések alapján könnyen meg lehetett állapítani, hogy rá vártak.
- Főnök!
- Mi a helyzet a faluban?
- Csak magára vártunk, Főnök!
A csuklyás alak nem szólt semmit, meg se moccant. Csak ázott köpenyébe tépett bele egy kicsit a szél.
- Indulhatunk? - kérdezte a már korábban is türelmetlenkedő fickó.
Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bárki megszólalt volna, Aguri feszülten leste a dermedt társaságot a fű, a sár és néhány vadvirág rejtekében. A Főnök különösen komor és megfontolt hangja törte meg a csendet.
- Döntöttem, fiúk.
Aguri kis híján elröhögte magát a "fiúk" szóra. Ha csak "fiúkkal" lett volna dolga, s nem robusztus férfiakkal, gondolta... Ó, nem, ekkora luxus szegény szerencsétlennek nem adatott meg.
- Nélkületek hajtom végre az akciót - folytatta a férfi, mire a társaság egy emberként kezdett hőbörögni. - Természetesen a zsákmányon ugyanúgy meg fogunk osztozni, ahogyan az eredeti megállapodások szerint. annyi a különbség, hogy mindezért még kisujjatokat se kell mozdítanotok.
E mondatok elhangzása után a haramiák elégedetlensége egyre csak gyarapodott, mígnem nyílt és egységes felháborodottságba nem torkollott.
- Ki akar minket hagyni?
- Haszontalannak tartasz minket, te rühes kutya?
- Még hogy kimaradjunk a buliból?!
- Minek néz maga minket?
- Hazudik, az egész zsákmányt magárnak akarja, meglóg, mielőtt észrevehetnénk!
- Nem tudom, feltűnt-e, de lopni jöttem én ide, fejeket kaszálni, házakat gyújtogatni, lerészegedni és hetek óta nem láttam már nőt!
Önkéntes kommandósdit játszó fiú hősünknek ebben a percben nem csak az élete kisfilmje pergett le lelki szemei előtt. Fülében hallotta a falusiak sikolyait, látta, ahogy az a pár garasnyi vagyona a falunak a haramiák zsebében landol (meg ahogyan az a szegény, kínok közt gyötrődő piromániás szakadó esőben megpróbált volna felgyújtani egy házat... benzinnel vagy olajjal ki tudja, talán sikerült is volna)... Meg a meglátott lányokat, nőket, fiatal asszonyokat... Veterán bácsit a baltájával hadonászva...
- Mihelyst hazaérek, kezeltetni fogom az élénk képzelőerőmet egy tapasztalt, diplomás pszichológussal - határozta el magában Aguri saját, buta tévképzetei elhessegetésére. Nem lesz semmiféle rablás, fosztás vagy másféle erőszak, ha ő időben lép valami okosat. (Erre sem volt sok esély, de legalább volt. A valami több a semminél. Vagy ilyesmi...)
- Amíg a faluban ténykedtem, rájöttem, hogy nincs rátok szükségem - jelentette ki a Főnök. - Csak lassítanátok. Figyelemelterelésnek talán jók lennétek, de ez egyet jelent azzal, hogy felesleges, elhanyagolható tényezők vagytok a tervemben. Az őrt sikeresen leszereltétek, őszintén gratulálok. A következő feladatotok roppant egyszerű, mondhatni semmiség. Maradjatok itt és bízzátok rám az egészet - mondta, majd meg se várva emberei reakcióját, felugrott egy faágra és elszelelt.
- Megállj! - kiáltottak utána az emberek.
A türelmetlen férfi már valósággal őrjöngött.
- Nem fogom fülem-farkam behúzva nézni, ahogy az az átkozott, áruló korcs dirigál és lenyúlja az élvezetet! Én megyek! Ki tart velem?
Mindenki felé fordulva éljenzett. Vagyis Agurinak pont háttal.
A fiú bolond lett volna elszalasztani az alkalmat. Felugrott, futott pár lépést, s még mielőtt a hozzá legközelebb álló két embernek lehetősége nyílt volna felé fordulni, úgy tarkón vágta őket, csak úgy roppant bele a nyakcsigolyájuk. A csapat két főbb hegyomlása ájultan hullott a sárba.
- Kicsit korán adtam fel a küzdősportok elsajátítását... - ismételte el magában büszkén Aguri egy régebben elhangzott mondatát - ...kiváltképpen azért, mert a tanárok java már az első edzésen azt mondta, hogy a jelenlegi tudásomnál többre ők se voltak képesek megtanítani. Így maradtam buta, technikákat nem ismerő mihaszna, akinek a közelharci stílusa nem több ösztönök és reflexek véget nem érő sorozatánál.
A sárba hulló fickók landolása okozta "placcs!" éppen csak elhangzott, Aguri még egy figyelmetlen férfinak okozott súlyos nyakcsigolya-sérülést. A három megmaradt banditával már nem volt ilyen könnyű dolga, az egyik semmi perc alatt a sárba tiporta Agurit, karjait a hátához szorította és teljes hetvenöt kilós testsúlyával (a fiú szemében, saját csontropogása alapján inkább tűnt száz tonnásnak) rátelepedett. A másik kettő vészjóslóan közelített felé, mint két keselyű a halálra ítélt prédára.
Egy bandita leguggolt Agurihoz, állát kiemelte a tócsából, hogy jobban szemügyre vehesse a fiú arcát, amin nyoma se volt annak a bátortalan balféknek, aki csekély egy napja érkezett a faluba. Ez az arc már egy egészen másféle Agurihoz tartozott. Egy fiúhoz, akiben tombolt a düh, az adrenalin és az elszántság.
- Érdekes egy kópé ez - mondta a haramia, állva a fiú szikrákat szóró tekintetét. - Csak úgy idejött, kiugrott a semmiből, mint egy nindzsa, és megölte három barátokat. Na, de vajon miért? Szórakozásból? Rosszkedvből? Vagy hőssé akar válni? A falu megmentőjévé?
- Kit érdekel, elvágom a torkát és kész! - morgott a másik, aki minden jel szerint... a kaszabolós volt, aki korábban annyira méregette Fredet.
Aguri abba az irányba fordította fejét, ahol korábban Fred ücsörgött megkötözve. Alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
Mert a terve bevált, még ha nem is volt komplett terv. Amíg ő minden figyelmet magára vont, Frednek sikerült nyom nélkül felszívódnia a fák sűrűjében.
- Te nem "érdekes egy kópé vagy", csak marha nagy szamár és piszok nagy mázlista, hallod-e, Aguri? - kuncogott magában Fred egy vaskos ágon, mely alatt ott fetrengett a világ legbalszerencsésebb átutazója, hátán egy nagy melákkal. - Az pedig a legnagyobb szerencséd, hogy nincs szívem sorsodra hagyni téged.
Azzal a méregkeverő gyógyító elővette az ő speciális fegyverét, és egy-egy jól irányzott lövéssel altatólövedéket fúrt az útonállók bőrébe és az alá.
A legkeservesebb és legizzasztóbb feladatot az jelentette, hogy egy ugyancsak nem erőember (Fred) legurítson egy embernek álcázott kősziklát (átvitt értelemben persze) egy még gyengébb és tehetetlenebb emberről (Aguriról).
- Eleget bohóckodtam veled! Kösz, hogy megmentettél, na de most már húzz a francba és vissza se nézz, mert ebből a faluból hamar durva csatatér lesz! - mondta volna Fred, ha nem lett volna Fred.
- Jól vagy, Öcskös? - tette fel ezt a kérdést az iménti gondolatmenet helyett.
- Voltam már jobban is - tápászkodott fel a földről Aguri fájdalmában nyögdécselve.
- Meg tisztább is voltál már - bólogatott Fred nevetve, és adott Agurinak egy még viszonylag száraz papírzsepit, de az se volt túl sok mindenre jó. Mindegy, annyira pont elegendőnek bizonyult, hogy az átutazó kitörölje a szeméből és az orrából a sarat, amiből egy kevés jutott a szájába is, azt megállás nélkül köpködte kifelé. - Hogyhogy te erre...?
- Éppen úton voltam hazafelé - mondta Aguri, meg se várva a kérdés végét - aztán megláttam, hogy valami baromira nem kóser.
- Szorult helyzet volt - bólintott Fred. - Nehezen tudtam csak elvágni a kötelet. Már a Főnök érkezésére ki kellett volna szabadulnom. Jó, hogy nem akkor vagy később érkeztél, de jöhettél volna korábban is.
- Esetleg egy "köszönöm"? - tárta szét a karját Aguri. Fred odalépett hozzá, és barátilag vállon veregette. Ő is csurom vizes volt, vacogott, arcán szomorú mosoly görbült.
- Kösz, Öcskös. Szép mentés volt, nagyon szép - mondta elismerően, majd ellépett Aguri mellett, és megindult a falu felé. - Innentől átveszem. Te menj csak szépen haza.
- Jobb is így, mi több, sokkal jobb, sőt, így a legjobb! - gondolta Fred. - Elmegy, vagyis kimarad a hajszából. Egyben mindenből. Nem tud meg semmi olyat, amit nem lenne szabad. Nem dugja bele az orrát a mi országunk és a mi személyes dolgainkba. Nincs rá gond. Ami pedig a legfontosabb: nem fenyegeti életveszély sem, nem hal meg, ha elmegy. Így mindenkinek jobb lesz, és talán húsz év múlva már Lufi is megbocsátja nekem, hogy hagytam elmenni. Ha meg nem, ilyen az élet, engem öl meg Aguri helyett, de mit bánom én! Legalább a gyémánt és a lelkiismeretem tiszta marad.
- Az a bizonyos Főnök... Eléggé veszélyesnek tűnt - mondta váratlanul Aguri. Fred megfordult.
- Eszedbe se jusson visszamenni a faluba! - mordult rá Agurira, szemeiben csak úgy perzselt az indulat.
- Miért is? - kérdezte Aguri előre is a legrosszabbtól tartva.
- Neked ahhoz semmi közöd, átutazó! - vágta rá gondolkodás nélkül Fred. Agurit kissé mellbe vágta ez a lebecsülő megszólítás, de magabiztossága nem rendült meg.
- Innen már magamért felelek, Fred, csakis magamért! - kiáltott vissza. - A magam részéről pedig, még a halál torkában sem futok el gyáván, s hagyom magára a barátaimat!
- Nincs neked itt senkid, nem gyávaságból futsz el, hanem azért, mert én azt parancsolom neked, és nincs senki se magára hagyva ebben a faluban attól, hogy te elmész! - vágott vissza Fred.
- Miért vagy ilyen ellenszenves? - kérdezte Aguri értetlenül.
- Nézd. Öcsémként tudnálak szeretni, Öcskös - mondta Fred. - Éppen ezért nem merek kockáztatni veled kapcsolatban. Vedd úgy, hogy eltiltalak a falutól. Ideiglenesen vagy véglegesen, teljesen mindegy. Kiengesztelésként elmondom, hogy miért, rendben?
Aguri bólintott, de közben szavánál fogta Fredet. "Ideiglenesen vagy véglegesen". Aguri előre tudta, hogy ezt fogja alibiként felhasználni. Mert valamilyen okból kifolyólag előre érezte, hogy nem lesz hajlandó engedelmeskedni Frednek.
- Az, aki meglógott, a banditák drága Főnöke, nem átlagos gonosztevő - magyarázta Fred. - Ő egy körözött bűnöző, sokszor volt már vele gondunk, elvégre hivatásos kardtolvaj, kardokat lop, életek árán, ha kell, és jó pénzért eladja azokat.
- Tehát nem a falut jött kifosztani... Kardot keres - értelmezte Aguri a szituációt.
- Méghozzá egy bizonyos különleges kardot - bólintott Fred, közben elkezdett a földön fetrengő testek között járkálni, mindegyik fickóba kis mennyiségű altatót fecskendezett egy injekciós tűvel, nehogy a későbbiekben felébredjenek és megrohamozzák a falut.
- Liforét? Hisz ő már nincs is a faluban!
- A kardtolvaj tud erről, egész idáig a faluban kémkedett. Mozgasd meg az agytekervényeidet, Öcskös, miért jöhetett?
Aguri erősen gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi. Lifort leszámítva nem volt a fejében senki arcképe, mikor egy kardhasználó emberre gondolt.
- Segítek. Mawarának is van egy rendkívül különleges kard az övére fűzve. Talán még nem tűnt fel, elvégre szinte sose használja.
Agurinak ekkor bevillant egy emlékkép a kardról. Nem volt túl élénk, hisz Mawara még valóban nem használta a fiú szeme láttára. Aguri korábban nem is vett tudomást róla igazán, pedig ott volt. Valahol tudta, hogy ott volt, nyugtázta is magában, hogy nem szokványos kard, de nem foglalkozott vele. Most tisztán látta maga előtt a türkizkék markolatú vívókardot, melynek nyele igazán különleges volt. A türkizkék keresztvasról indszerűen tekeregtek a vasszálak, szabályos formát öltve a markolat körül, védelmet nyújtva használója kézfejének. A hüvely hófehér volt. (A rossz, régi Barbie-filmek főhőseinek kezébe tudta volna könnyedén beleképzelni Aguri azt a kardot, annyira furán lányosnak vagy ferde nemű fiúsnak találta a fazonját.)
Az a kard veszélyben volt. Ahogy Mawara is. "Kardokat lop, életek árán, ha kell..."
- Látom, kezded kapiskálni - mondta Fred. - Körözött bűnöző, nem kispályás. Mi se vagyunk azok. Nem kell féltened minket, de ha visszajössz, megint rossz lesz minden.
- Megint?
- Ezért jöttél el, nem? Hogy ne okozz több gondot másoknak...
- Igen, de ezt te honnan tudod?
- Nem vagyok mai csirke, Öcskös. Ahogyan te se az első, aki betévedt ebbe a faluba, és azt hitte, hogy a mi kis világunk neki való. Sok Aguri megjárta már ezt az ösvényt előtted - felelte Fred. - Amúgy meg nem lett volna ilyen könnyű rájönnöm a gondolataidra, ha nem lenne arra a mélabús képedre írva.
Aguri gondterhelten sóhajtott. Egyebet nem mondott. Fred ezt egy "oké-vettem-elmegyek-viszlát soha" sóhajnak tudta be, és elment. Csakhogy az erdő felé.
- Fred nem vette észre - gondolta rémülten Aguri - hogy a pasas nem a pavilon felé ment, ahonnan jött. Felugrott, de aztán a fák közül a panzió felé rohant. Mawarát már biztosan visszaküldték oda száradni, Gavrilo tanár úr van olyan szemfüles és szívélyes, hogy nem hagyja túl sokáig megázni. Amíg Fred a rossz nyomot követve odaér az edzésre... addig a kardtolvaj...
Aguri gondolkodni se volt képes, futott, mint az őrült a falu felé. Egész úton összesen három szó ismétlődött egyfolytában a fejében:
"- Mawara veszélyben van!"
Csaknem fél órán át eltartott, amíg a két dühöngő félnek sikerült egy bizonyos szintig "lenyugodnia" (ó, nyugodtnak lehetett volna nevezni bármit, egy hurrikánt, egy háborút, egy nukleáris robbanást vagy Ralph-ot csúcsforgalomban, de Agurit és Mawarát semmiképp). Gavrilo tanár űr azt ötölte ki stresszes állapotában büntetésnek, hogy kiállította a gyógyítót és az átutazót a zuhogó esőbe tíz-tizenöt percre.
- Ezt az iszonyú viselkedést ostorcsapásokkal büntették volna az én koromban, adj hálát a Mindenszenteknek, te fattyú, hogy ennyivel, még ha nem is szárazon, de megúszod - oktatta ki Agurit mogorván a Mester, majd Mawara felé fordult.
Egy darabig némán hallgatott, vérben forgó szemeit a lány bűntudattal átitatott tekintetébe fúrta. Végül mégis hangot adott gondolatainak, annak ellenére, hogy Mawara pontosan tudta, mit szeretett volna mondani Gavrilo tanár úr. Azok a szavak kíméletlenül sújtottak le teljesen védtelen, tizennégy éves áldozatukra:
- Hatalmasat csalódtam benned, Mawara. Azt reméltem, ennél sokkal erősebb vagy.
Aguriban ekkor eltörött valami.
Az esőben, Mawara mellett, csurom vizesen volt egy gondolat, egy elhamarkodott ötlet, mely makacsul motoszkált Aguri agyában és csak azért sem akart magától elfelejtődni. Mawara szenvedett. Elázott. Már öt perc elteltével titkon, a fiú számára mégis látványosan vacogott és köhécselt. Bűnhődött. Dühös volt. Fúrta a lelkiismerete. Mikor ő igazából nem is tehetett semmiről. Nem, Aguri volt az, aki minderről tehetett. Mawara nem csinált semmit, Aguri miatt jutott büntetésül a leszakadni látszó, dübörgő és villódzó fényekkel tarkított égbolt alatt, mely sírt, zokogott. Akárcsak Mawara meggyötört lelke.
- Ez nem ér ennyit - rázta meg a fejét Aguri.
Mawara kérdőn emelte rá mélabús tekintetét.
- Ez az egész nem ér ennyit - jelentette ki leginkább a saját gondolatmenetei nyomatékosítására, azzal megindult a sáros éten egyenesen előre.
- Hé! - szólt rá Mawara visszafogott hangerővel, nehogy a Mester felfigyeljen Aguri szökési kísérletére. - Most rögtön gyere vissza! Nem mozdulhatunk innen, amíg...
Aguri egy hirtelen tett mozdulattal sarkon fordult, egyenesen Mawarára nézett.
- Elég volt - mondta mély, határozott hangon. Mawara most látta először ilyen komolyan beszélni a fiút és... talán utoljára is. - Kösz mindent, Mawara. Élmény volt veled találkozni, hálás vagyok mindenért, amit értem tettél. Hogy az erdőben megmentettél, hogy mindvégig őszinte voltál velem, hogy mindenáron segíteni akartál nekem, mikor én a világon semmit sem tettem érted... sőt, még a fertőtlenítőt is köszönöm, amit a minap az arcomra adtál. A hozzá adott textildarabkát megtartom emlékbe, ha nem haragszol meg érte.
Mawara pislogás nélkül meredt Agurira, még levegőt venni is elfelejtett pár percre. Teste a hidegtől remegett, torka iszonyúan kapart, ajkait résnyire kinyitotta, de egy hangot sem bírt kiadni.
- Szóval tényleg... - rebegte némán. - ...Ennyi lett volna?
- Sajnálom, hogy nem tudom tovább tétlenül nézni, hogy miattam szenvedsz - mondta Aguri. - Ha elég erős lennék ahhoz, hogy képes legyek nem törődni egy ártatlan személy miattam való bűnhődését, vagy ha tényleg képes lennék olyan erőre szert tenni, mellyel elkerülhetnénk a további ilyen "incidenseket", maradnék.
- Hiszen te... Igenis képes vagy rá... - ezt mondta volna Mawara, ha megtehette volna. - Erősebbé válhatsz... Mindenki bízik benned... Ahogyan én is bíztam...
- Ég áldjon, Mawara - indult meg Aguri újfent a falu felé. - Sajnálom. Kösz mindent. Nem foglak elfelejteni.
Mawara csak nézte, nézte a fiú egyre csak távolodó, sötét sziluettjét az esőben.
- Tartok tőle, hogy én sem...
Senki se látta. Senki se tudta volna bizonyítani. Viszont... Mawara arcán a temérdek vízcsepp között mintha egyetlen sós könny is legördült volna...
A Grithman panzió ajtajának kilincse nagyot nyekkent egy átfagyott kéz jéghideg ujjai alatt. Az ajtó erősen nyikorogva nyílt ki, a fölötte lévő ólomcsengő nagyot kondult, s egy magas, vízi szörny látszatát keltő, bőrigázott, hangosan cuppogó bakancsú egyén dülöngélt be a meleg panzióba, nagy keservesen húzva maga után fáradt végtagjait, melyeket a nehézkes, átázott ruha húzta ólomsúlyként egyre csak lefele.
- Üdvözletem... - kiáltott oda Veterán bácsi fel se nézve, éppen nagy gonddal bütykölte bárpultja mögött a kakukkos óráját. Kilazult benne egy fogaskerék, ami miatt az az átkozott ketyere nem volt képes pontosan mérni az időt.
Nem köszönt vissza senki. Veterán bácsi bosszúsan szakította el tekintetét kedvenc órájáról, hogy láthassa, ezúttal miféle neveletlen fickó masírozott be az ő panziójába...
- Ailen! - kiáltott hátra Veterán bácsi. - Gyere csak ide!
- Igen, Will? - lépett ki Ailen néni a knyhából, majd a jövevény láttán hátrahőkölt.
- Mondd csak, Ailen... - kuncogott Veterán bácsi. - Szerinted ez itt tényleg Aguri vagy a Hegyi Sárözönvízmumus a mesékből?
- Teremtőm! - hebegett Ailen néni rémülten.
- Nem, azt kétlem, hogy ő lenne a teremtőd... - mondta visszafojtott röhögéssel Veterán bácsi.
- Mindjárt jövök - mondta Aguri, miközben elhaladt a pult mellett a lépcső irányába.
- Te jó ég, Lifor szokott ilyen rideg hangon beszélni... - gondolta Veterán bácsi. - Ennyire megártott volna neki az edzés? Minden bizonnyal ez történhetett, de mintha Gavrilo egy kicsikét túlságosan is korán engedte volna őt vissza...
- Ne vigyek utánad néhány plusz törülközőt, kedvesem? - kérdezte Ailen néni aggodalmasan.
- Ő nem lehet a kedvesed, mert az én vagyok... - mormogott Veterán bácsi.
- Nem kell törülköző, még úgyis megyek vissza - válaszolt Aguri, és már el is tűnt az idős pár szeme elől.
- Visszamész edzeni? - kiáltott utána Veterán bácsi. - Nem tartom igazán jó ötletnek...
Agurinak esze ágában se volt visszamenni az edzésre. Ahogy már a bácsikájához se volt kedve elmenni. Nem érdekelte, mit fognak a szülei reagálni, mikor felfázva és idő előtt hazatér az útjáról. Nem törődött azzal, milyen szomorúak lesznek a testvérkéi, mikor közli velük, hogy alkalma se nyílt szuvenírt venni nekik. A bátyja pedig jól az orra alá fogja dörgölni, hogy ő, a kis gyenge nem vitte semmire egy idegen országban, hol bátyja a fél életét leélte... Nem volt Zeus felköszöntésére se gondja, az ajándékát feladja postán, a köszöntést pedig letudja majd telefonon. Semmi szükség nem volt arra, hogy tovább maradjon. Csak a baj volt vele, mindig csak a baj. Egy átutazó volt, aki csak jött és ment, még ha jelentett is volna számára bármit ez a womblemarlei falu, akkor se lett volna jövője ott, felesleges volt minden pillanat, kötődés, barátság, amit itt hagyott maga után.
A szobájából kilépve meglátta a padlásra vezető lépcsőt. Tekintete sokáig elidőzött a faléceken. Nem, nem voltak feleslegesek azok, amiket mos ott kellett hagynia. Értékesek voltak. Értékes varátok, ismerősök, értékes percek, helyek, emlékek. Ez az egész egy nagy kaland volt Aguri részéről. Vagyis, inkább csak kis kaland, hiszen alig egy napja kezdődött minden, de akkor is emlékezetes volt. Az első igazi kiruccanás otthonról. Na, ez a felfogás már jobban passzolt Aguri jelleméhez.
Veterán bácsi és Ailen néni rémülten nézték végig, amint a teljes pakkját a hátán cipelő Aguri csörömpölve letette a szobakulcsát a pultra.
- Izé... köszönök mindent - mosolygott az idősebbekre barátságosan Aguri. - Persze csak amennyiben nem kérek túl sokat, lennének oly szívesek, és elköszönnének Ralph-tól és Fredtől is a nevemben?
- Hogyne - bólintott Ailen néni. - Vacsorát ne csomagoljak neked? Semmi perc alatt összedobhatok neked valamit... - ajánlkozott nagylelkűen.
- Nem, köszönöm, megleszek élelem nélkül is az úton - rázta meg a fejét Aguri, eme kijelentésétől Ailen néni mintha teljesen kifordult volna magából.
- Hogy aztán olyan éhségtől kopogó szemekkel érkezz haza, mint amilyenekkel ide érkeztél? Azt már nem! - csapott rá a kemény asztallapra bosszúsan az idős asszony, az ütődés erejébe beleremegett az egész pult, néhány csavar, villáskulcs és egy csavarhúzó a földön kötött ki, a vén kakukkos óra is pár másodpercre felpattant az asztalról és azzal a lendülettel rögvest vissza is esett.
Agurinak minden izma megfeszült a nagy robaj hatására, s még mindig a hideg futkosott fel- s alá a gerincén, mikor nevetve azt mondta:
- Talán egy kevéske, mondjuk két étkezésre elegendő hideg élelem mégsem ártana, szendvics vagy hasonló... - nevetgélt a tarkóját masszírozva, majd gyorsan hozzátette - Meg a két termoszomat is jó lenne igazából, ha megtöltené forró kamillateával, kevés citromlével és kevés cukorral ízesítve...
- Persze, kedvesem, öt perc, és már kész is vagyok! - mondta Ailen néni lelkesen, és már el is tűnt a konyhában.
- Ettől féltél, mi? - kérdezte Veterán bácsi.
- Nem, igaza van abban, hogy az önkéntes koplalás felér egy öngyilkossági kísérlettel is... - felelte mosolyogva Aguri, miközben előhalászta két teljesen kiüresedett termoszát a hátizsákjából.
- Én az öt percről beszélek.
Aguri kérdőn nézett pár másodpercig az öregemberre, aztán esett csak le neki, hogy Veterán bácsi teljes mértékben átlátott rajta.
- Öt perc túl sok időnek minden menekülni vágyó ember számára - mondta az idős csapos. - Öt perc alatt jöhet bármi. Egy hívás otthonról, hogy ne mozdulj innen, amíg valaki érted nem jön. Egy olyan valaki, mint én, öt perc alatt akár le is beszélhetne téged arról, hogy elmenj. Öt perc túl sok idő, túl kockázatos, ha az ember "most rögtön" szeretne indulni, még mielőtt meggondolhatná magát.
- Tapasztalatból tetszik beszélni vagy csak én vagyok ilyen nevetségesen átlátszó? - kérdezte Aguri kínjában nevetve.
- Ki tudja, talán mindkettő - vonta meg a vállát Veterán bácsi. - Tudod mit? Kössünk fogadást!
- Mifélét? - pislogott nagyokat Aguri.
- Ha mégis meggondolod magad és mostantól számolva percre pontosan hetvenként órán belül visszatérsz ebbe a panzióba, akkor nyerek én - mondta Veterán bácsi.
- Ki van zárva, hogy meggondoljam magam, nem akarok ebben az országban húsz percnél tovább tartózkodni - vágta rá Aguri roppant magabiztosan.
- Szóval állod a fogadást - forgatta ki a maga módján Aguri szavait Veterán bácsi.
- Tét nélkül szeretne fogadni, vagy...
- A győztes büszke lehet a győzelmére és felvághat vele a másik orra előtt. Legyen ennyi elég - szögezte le Veterán bácsi, majd Aguri segítségével felszedegette a földről azon vasdarabokat, melyeket korábban Ailen néni konkrétan lerobbantott az asztalról.
Öt-hat perccel később Aguri véglegesen és ténylegesen is útra kész volt. Hátán hátizsákkal, benne friss elemózsiával...
- Tessék, kamillatea
- Apropó, mennyi maradt meg a teából? - kérdezte Aguri.
- Egy lábasra való van még, el fog az fogyni holnapra... - legyintett Ailen néni.
- Jól esne, ha Mawarát tiszta, száraz ruhával és egy nagy, gőzölgő pohár teával várnák, benne mézzel, citrommal, meg esetleg némi gyömbérrel, ha van, a gyömbér csodákat tesz a torokkal... - mondta a fiú.
- Mawara nem érzi jól magát? - kérdezte Ailen néni a szája elé kapva.
- Csak megfázott, teljesen átázott a szakadó esőben, ha időben kezelik az állapotát, nem fog súlyosbodni - mondta Aguri kissé hadarva.
- Te sem festesz valami jól... - jegyezte meg Veterán bácsi.
- Nem ver le holmi láz vagy felfázás, ha meg is betegedem, hazáig mindenképp bírni fogom - felelte Aguri.
- Betegen akarsz útra kelni? - rebegte Ailen néni rémülten. - Istenkém, ha a fiam lennél, megtiltanám, de így...
Ailen néni pontosan tudta, hogy ha még meg is próbálta volna állítani Agurit, a fiú semmiképp se hallgatott volna rá. Látta Aguri szemében az elszántságot, ahogyan a makacsságot és a mélyen elfojtott érzelmeket is. Mind ott lappangtak a szemében, de a hangjában a világon semmi sem érződött. A szemeit leszámítva Aguri éppoly természetesen viselkedett, mint máskor.
- Ailen néni, higgye el nekem, hogy Mawaráért sokkal érdemesebb lenne aggódnia, mint értem, ha nem festett volna rosszabbul az edzésen nálam, én se törődnék vele ennyire - mondta Aguri a fejét ingatva.
- Ez igazán szép gesztus tőled, Aguri, hogy így aggódsz Mawara egészségéért - húzódtak széles mosolyra Ailen néni ajkai. - Jó érzés látni, hogy a fiatalabb generációk közé is születnek néha igazi, gáláns lovagok.
- Ez a lovag pedig itt és most, az önök szeme láttára nagyvonalúan távozik és örök időkre eltűnik az esőben - hajolt meg Aguri parádésan.
- Visszajössz te még! - bizonygatta a saját igazát Veterán bácsi, bár minél tovább nézte a fiúcska magabiztos, vigyori fejét, egyre inkább érezte a vereség savanykás, kesernyés és leginkább szomorkás ízét.
- Talán majd legközelebb - nevetett Aguri, majd azzal a lendülettel sarkon pördült és megindult egyenesen a kijárat felé. Jobb karját felemelte, úgy integetett, kifordított karral az idős párnak. - A viszont látásra - köszönt vissza se nézve.
- Viszlát, fiacskám - integetett Ailen néni fáradtan, mélabúsan mosolyogva. - Szerencse kísérjék az utadon.
- Ég áldjon, még ha rád is szakad az ég... - mondta Veterán bácsi.
Az ajtó fölötti harangocska csengő-bongó hangjával, az ajtó panaszos nyikorgásával búcsúztatta az átutazót. Így köszönt el Aguritól a maga élettelen, mégis érzelgős módján a Grithman panzió.
Az út lassan megfogyatkozott a fiú talpa alatt, a sáros, kavicsos sávot füves ösvény váltotta fel. Aguri nosztalgikusan emelte tekintetét először a magányos kőrisfára majd a falura. Le szerette volna fotózni őket, de sajna a telfonja gyorsabban merült, mint gondolta volna, így erősen spórolnia kellett és keveset használnia, hogy később még legyen benne annyi szufla, amennyivel még egyszer később hazatelefonálhatott. Volt egy digitális fényképezőgép is a hátizsákjába, de azt szentül őrizte, meg se fordult igazán a fejében, hogy elővegye, félt, hogy az esővíztől tönkremenne.
Alighogy újból megindult volna az erdő felé, hirtelen felfigyelt valamire. Egyből le is hasalt a vádliközépig érő fűbe, giliszta módjára, de viszonylag fürgén kúszott fel az enyhén meredek dombon, és közben milliónyi imát elmormolt magában, nehogy valaki véletlenül is felfigyeljen rá. Terepszínekbe volt öltözve, sötét haja szinte teljesen befedte az arcát és az eső viszonylag elnyomta a fű surrogásának hangját, de egy Mawara vagy Fred szintű gyógyító szeme elől így se tudott volna eltűnni egykönnyen.
Emberek voltak az erdő és a falut körülölelő füves rétek határában. Aguri elsőre csak ezt volt képes kivenni a sötét, illetve csak félhomályos, víz áztatta tájból, de valamiért ez már önmagában is elég okot adott arra, hogy úrrá legyen rajta a nyugtalanság. Féltucatnyi alak egymagában ácsorgott az esőben. Ez túl gyanús volt. Akkor nem lett volna gyanús, ha hanyatt-homlok menekültek vagy legalább sétáltak volna a falu felé, hogy valahol tető alá húzhassák meg magukat. Ezek az alakok viszont dermedten kémlelték a falut, mint lesben álló ragadozók a gyanútlan prédát. Vártak valamire.
- Itt valami rohadtul nincs rendjén... - gondolta Aguri lopakodás közben. - Egy csomó veszélyesnek látszó fickó, akiknek már az árnyékától is borsódzik a hátam, nyugodtan ácsorognak a határ közelében, Fred meg nincs sehol? Talán Fred velük van? Nem, az képtelenség. Ha köztük lenne, már rég felismertem volna a magas, vékony termetéről és a ruhája körvonaláról, de...
Az égen villámok, Aguri fejében tébolyult gondolatok cikáztak. A félelem, a kíváncsiság és az aggodalom teljesen eluralkodott rajta, de nyugodtnak kellett maradnia. Nem engedhette meg magának, hogy lelepleződjön. Nem volt elég erős ahhoz, bárkivel is szemtől szemben harcra keljen, még egy képzetlen emberrel se tudta felvenni a harcot, jelen esetben nem is volt semmi esélye. Egyedül a meglepetésszerű rajtaütés volt az egyetlen önvédelmi lehetőség a tarsolyában, de ehhez teljesen észrevétlennek kellett maradnia, ameddig csak tehette. Viszont az elsődleges célja továbbra is az maradt, hogy kiderítse, miért tűntek már messziről olyan veszélyesnek ezek az idegenek. (Magában közel ezerféle imát elmormolt eközben, azt remélte, hogy a túlélési ösztönei be akarták csapni őt, s hogy valójában csak a saját árnyékától ijedt meg... Ezt viszont még saját magával se tudta igazán elhitetni.)
Nem kellett túlságosan közel merészkednie a kis csapathoz, nagyjából tíz méterre tőlük várt Aguri mozdulatlanná. Magas, izmos fickókat látott, sebekkel az egész testükön, hegekkel, tetoválásokkal. Összesen nyolcan voltak, közülük heten álltak és egy a sárban ücsörgött megkötözve. Agurinak nem tellett sok időbe felismerni a gazemberek túszát.
- Elkapták Fredet! - hasított nyomban a fiú fejébe a felismerés. - Ez nem valami biztató előjel...
- Hé! - kiáltotta valaki. Aguri teste kővé dermedt, lélegezni se mert a rémülettől. Elképesztően megnyugodott, amikor kiderült, hogy a korábbi fickó nem vette őt észre, hanem valami egészen más ürüggyel szólt mérgelődve egyik társára. - Mit rostokolunk még itt? Ez a szaros falu nem fosztódik ki magától...
- Meg kell várnunk a Főnököt - monta ellentmondást nem tűrő hangon egy másik fickó.
- Ha túl sokáig várunk, még a végén észrevesz minket valaki.
- Nyugodj meg, haver, nem maradnak szemtanúk.
- Semmi kedvem sincs illetéktelen leskelődők hullagödrét ásni, én azt mondom, inkább meg se engedjük magunknak, hogy bárki észrevegyen minket, és induljunk el most rögtön.
- Nem mehetünk a főnök nélkül.
Az egyik fura fazon odalépett a rá bosszúsan meredő Fred mellé.
- Takarítani nekem sincs kedvem, de nézzetek rá a késemre, fiúk. Patyolat tiszta, sőt, még fénylik is ebben a vaksötétben. Egy jó késforgató fegyvere legyen rozsdás, vérszínre festett. Otthon a bátyám megöl, ha gyilkos fegyver helyett ilyen csajos vajazókéssel a kezemben térek haza, szóval amondó vagyok, hogy inkább ő, mint én - mondta a konyhakésének pengéjét Fred nyakához szegezve a bandita. Fred nem szólt, nem is tudott volna a szájára erősen rákötözött rongydarabtól. Bosszúsan emelte tekintetét fogvatartóira.
- Ha csak egy percre nem nézne rám egyikőtök sem a bamba, üveges szemével, úgy tökön basznék mindenkit, hogy azt egy plasztikai műtét se hozhatná helyre... - fújtatott magában. - Basszus, valamivel el kell terelnem a figyelmüket rólam, de mégis hogy?
- Ezek ki akarják rabolni a falut és perceken belül kinyírhatják Fredet is. Jézusom, ha csak a szájuk lenne olyan nagy és valójában nem jelentenének olyan komoly fenyegetést... - agyalt Aguri. - Ki kell találnom valamit, egy tervet vagy csak valami ahhoz hasonlót, még mielőtt tényleg komoly baj lenne. Menekülés kizárva. Nem futhatnék elég messzire, s ha ne adj isten' mégsem érnének utol engem és találnék egy biztonságos rejtekhelyet, azzal csak azt bizonyítanám, hogy nem vagyok több egy gyáva féregnél. Még ha az is vagyok... Nem fogom cserbenhagyni a falu lakóit, nem hagyom, hogy a gyávaságom miatt szenvedjenek. Szóval, lássuk csak... Első lépés: csendben várok tágra nyílt szemekkel és fülelek ezerrel. Minél több infót a zsebemben tartok, annál kevésbé leszek hasznavehetetlen, ha valaki a faluból számon kér, hogy mit láttam és hallottam.
Így is tett (szélesebb választék híján). Kis váratva az erdő fái közül kilépett egy magas, ösztövér, de meglepően fürge férfi hosszú, néhol kissé szakadt, fekete köpenyben és csuklyával a fején, akiről a suttogó köszönések alapján könnyen meg lehetett állapítani, hogy rá vártak.
- Főnök!
- Mi a helyzet a faluban?
- Csak magára vártunk, Főnök!
A csuklyás alak nem szólt semmit, meg se moccant. Csak ázott köpenyébe tépett bele egy kicsit a szél.
- Indulhatunk? - kérdezte a már korábban is türelmetlenkedő fickó.
Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bárki megszólalt volna, Aguri feszülten leste a dermedt társaságot a fű, a sár és néhány vadvirág rejtekében. A Főnök különösen komor és megfontolt hangja törte meg a csendet.
- Döntöttem, fiúk.
Aguri kis híján elröhögte magát a "fiúk" szóra. Ha csak "fiúkkal" lett volna dolga, s nem robusztus férfiakkal, gondolta... Ó, nem, ekkora luxus szegény szerencsétlennek nem adatott meg.
- Nélkületek hajtom végre az akciót - folytatta a férfi, mire a társaság egy emberként kezdett hőbörögni. - Természetesen a zsákmányon ugyanúgy meg fogunk osztozni, ahogyan az eredeti megállapodások szerint. annyi a különbség, hogy mindezért még kisujjatokat se kell mozdítanotok.
E mondatok elhangzása után a haramiák elégedetlensége egyre csak gyarapodott, mígnem nyílt és egységes felháborodottságba nem torkollott.
- Ki akar minket hagyni?
- Haszontalannak tartasz minket, te rühes kutya?
- Még hogy kimaradjunk a buliból?!
- Minek néz maga minket?
- Hazudik, az egész zsákmányt magárnak akarja, meglóg, mielőtt észrevehetnénk!
- Nem tudom, feltűnt-e, de lopni jöttem én ide, fejeket kaszálni, házakat gyújtogatni, lerészegedni és hetek óta nem láttam már nőt!
Önkéntes kommandósdit játszó fiú hősünknek ebben a percben nem csak az élete kisfilmje pergett le lelki szemei előtt. Fülében hallotta a falusiak sikolyait, látta, ahogy az a pár garasnyi vagyona a falunak a haramiák zsebében landol (meg ahogyan az a szegény, kínok közt gyötrődő piromániás szakadó esőben megpróbált volna felgyújtani egy házat... benzinnel vagy olajjal ki tudja, talán sikerült is volna)... Meg a meglátott lányokat, nőket, fiatal asszonyokat... Veterán bácsit a baltájával hadonászva...
- Mihelyst hazaérek, kezeltetni fogom az élénk képzelőerőmet egy tapasztalt, diplomás pszichológussal - határozta el magában Aguri saját, buta tévképzetei elhessegetésére. Nem lesz semmiféle rablás, fosztás vagy másféle erőszak, ha ő időben lép valami okosat. (Erre sem volt sok esély, de legalább volt. A valami több a semminél. Vagy ilyesmi...)
- Amíg a faluban ténykedtem, rájöttem, hogy nincs rátok szükségem - jelentette ki a Főnök. - Csak lassítanátok. Figyelemelterelésnek talán jók lennétek, de ez egyet jelent azzal, hogy felesleges, elhanyagolható tényezők vagytok a tervemben. Az őrt sikeresen leszereltétek, őszintén gratulálok. A következő feladatotok roppant egyszerű, mondhatni semmiség. Maradjatok itt és bízzátok rám az egészet - mondta, majd meg se várva emberei reakcióját, felugrott egy faágra és elszelelt.
- Megállj! - kiáltottak utána az emberek.
A türelmetlen férfi már valósággal őrjöngött.
- Nem fogom fülem-farkam behúzva nézni, ahogy az az átkozott, áruló korcs dirigál és lenyúlja az élvezetet! Én megyek! Ki tart velem?
Mindenki felé fordulva éljenzett. Vagyis Agurinak pont háttal.
A fiú bolond lett volna elszalasztani az alkalmat. Felugrott, futott pár lépést, s még mielőtt a hozzá legközelebb álló két embernek lehetősége nyílt volna felé fordulni, úgy tarkón vágta őket, csak úgy roppant bele a nyakcsigolyájuk. A csapat két főbb hegyomlása ájultan hullott a sárba.
- Kicsit korán adtam fel a küzdősportok elsajátítását... - ismételte el magában büszkén Aguri egy régebben elhangzott mondatát - ...kiváltképpen azért, mert a tanárok java már az első edzésen azt mondta, hogy a jelenlegi tudásomnál többre ők se voltak képesek megtanítani. Így maradtam buta, technikákat nem ismerő mihaszna, akinek a közelharci stílusa nem több ösztönök és reflexek véget nem érő sorozatánál.
A sárba hulló fickók landolása okozta "placcs!" éppen csak elhangzott, Aguri még egy figyelmetlen férfinak okozott súlyos nyakcsigolya-sérülést. A három megmaradt banditával már nem volt ilyen könnyű dolga, az egyik semmi perc alatt a sárba tiporta Agurit, karjait a hátához szorította és teljes hetvenöt kilós testsúlyával (a fiú szemében, saját csontropogása alapján inkább tűnt száz tonnásnak) rátelepedett. A másik kettő vészjóslóan közelített felé, mint két keselyű a halálra ítélt prédára.
Egy bandita leguggolt Agurihoz, állát kiemelte a tócsából, hogy jobban szemügyre vehesse a fiú arcát, amin nyoma se volt annak a bátortalan balféknek, aki csekély egy napja érkezett a faluba. Ez az arc már egy egészen másféle Agurihoz tartozott. Egy fiúhoz, akiben tombolt a düh, az adrenalin és az elszántság.
- Érdekes egy kópé ez - mondta a haramia, állva a fiú szikrákat szóró tekintetét. - Csak úgy idejött, kiugrott a semmiből, mint egy nindzsa, és megölte három barátokat. Na, de vajon miért? Szórakozásból? Rosszkedvből? Vagy hőssé akar válni? A falu megmentőjévé?
- Kit érdekel, elvágom a torkát és kész! - morgott a másik, aki minden jel szerint... a kaszabolós volt, aki korábban annyira méregette Fredet.
Aguri abba az irányba fordította fejét, ahol korábban Fred ücsörgött megkötözve. Alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
Mert a terve bevált, még ha nem is volt komplett terv. Amíg ő minden figyelmet magára vont, Frednek sikerült nyom nélkül felszívódnia a fák sűrűjében.
- Te nem "érdekes egy kópé vagy", csak marha nagy szamár és piszok nagy mázlista, hallod-e, Aguri? - kuncogott magában Fred egy vaskos ágon, mely alatt ott fetrengett a világ legbalszerencsésebb átutazója, hátán egy nagy melákkal. - Az pedig a legnagyobb szerencséd, hogy nincs szívem sorsodra hagyni téged.
Azzal a méregkeverő gyógyító elővette az ő speciális fegyverét, és egy-egy jól irányzott lövéssel altatólövedéket fúrt az útonállók bőrébe és az alá.
A legkeservesebb és legizzasztóbb feladatot az jelentette, hogy egy ugyancsak nem erőember (Fred) legurítson egy embernek álcázott kősziklát (átvitt értelemben persze) egy még gyengébb és tehetetlenebb emberről (Aguriról).
- Eleget bohóckodtam veled! Kösz, hogy megmentettél, na de most már húzz a francba és vissza se nézz, mert ebből a faluból hamar durva csatatér lesz! - mondta volna Fred, ha nem lett volna Fred.
- Jól vagy, Öcskös? - tette fel ezt a kérdést az iménti gondolatmenet helyett.
- Voltam már jobban is - tápászkodott fel a földről Aguri fájdalmában nyögdécselve.
- Meg tisztább is voltál már - bólogatott Fred nevetve, és adott Agurinak egy még viszonylag száraz papírzsepit, de az se volt túl sok mindenre jó. Mindegy, annyira pont elegendőnek bizonyult, hogy az átutazó kitörölje a szeméből és az orrából a sarat, amiből egy kevés jutott a szájába is, azt megállás nélkül köpködte kifelé. - Hogyhogy te erre...?
- Éppen úton voltam hazafelé - mondta Aguri, meg se várva a kérdés végét - aztán megláttam, hogy valami baromira nem kóser.
- Szorult helyzet volt - bólintott Fred. - Nehezen tudtam csak elvágni a kötelet. Már a Főnök érkezésére ki kellett volna szabadulnom. Jó, hogy nem akkor vagy később érkeztél, de jöhettél volna korábban is.
- Esetleg egy "köszönöm"? - tárta szét a karját Aguri. Fred odalépett hozzá, és barátilag vállon veregette. Ő is csurom vizes volt, vacogott, arcán szomorú mosoly görbült.
- Kösz, Öcskös. Szép mentés volt, nagyon szép - mondta elismerően, majd ellépett Aguri mellett, és megindult a falu felé. - Innentől átveszem. Te menj csak szépen haza.
- Jobb is így, mi több, sokkal jobb, sőt, így a legjobb! - gondolta Fred. - Elmegy, vagyis kimarad a hajszából. Egyben mindenből. Nem tud meg semmi olyat, amit nem lenne szabad. Nem dugja bele az orrát a mi országunk és a mi személyes dolgainkba. Nincs rá gond. Ami pedig a legfontosabb: nem fenyegeti életveszély sem, nem hal meg, ha elmegy. Így mindenkinek jobb lesz, és talán húsz év múlva már Lufi is megbocsátja nekem, hogy hagytam elmenni. Ha meg nem, ilyen az élet, engem öl meg Aguri helyett, de mit bánom én! Legalább a gyémánt és a lelkiismeretem tiszta marad.
- Az a bizonyos Főnök... Eléggé veszélyesnek tűnt - mondta váratlanul Aguri. Fred megfordult.
- Eszedbe se jusson visszamenni a faluba! - mordult rá Agurira, szemeiben csak úgy perzselt az indulat.
- Miért is? - kérdezte Aguri előre is a legrosszabbtól tartva.
- Neked ahhoz semmi közöd, átutazó! - vágta rá gondolkodás nélkül Fred. Agurit kissé mellbe vágta ez a lebecsülő megszólítás, de magabiztossága nem rendült meg.
- Innen már magamért felelek, Fred, csakis magamért! - kiáltott vissza. - A magam részéről pedig, még a halál torkában sem futok el gyáván, s hagyom magára a barátaimat!
- Nincs neked itt senkid, nem gyávaságból futsz el, hanem azért, mert én azt parancsolom neked, és nincs senki se magára hagyva ebben a faluban attól, hogy te elmész! - vágott vissza Fred.
- Miért vagy ilyen ellenszenves? - kérdezte Aguri értetlenül.
- Nézd. Öcsémként tudnálak szeretni, Öcskös - mondta Fred. - Éppen ezért nem merek kockáztatni veled kapcsolatban. Vedd úgy, hogy eltiltalak a falutól. Ideiglenesen vagy véglegesen, teljesen mindegy. Kiengesztelésként elmondom, hogy miért, rendben?
Aguri bólintott, de közben szavánál fogta Fredet. "Ideiglenesen vagy véglegesen". Aguri előre tudta, hogy ezt fogja alibiként felhasználni. Mert valamilyen okból kifolyólag előre érezte, hogy nem lesz hajlandó engedelmeskedni Frednek.
- Az, aki meglógott, a banditák drága Főnöke, nem átlagos gonosztevő - magyarázta Fred. - Ő egy körözött bűnöző, sokszor volt már vele gondunk, elvégre hivatásos kardtolvaj, kardokat lop, életek árán, ha kell, és jó pénzért eladja azokat.
- Tehát nem a falut jött kifosztani... Kardot keres - értelmezte Aguri a szituációt.
- Méghozzá egy bizonyos különleges kardot - bólintott Fred, közben elkezdett a földön fetrengő testek között járkálni, mindegyik fickóba kis mennyiségű altatót fecskendezett egy injekciós tűvel, nehogy a későbbiekben felébredjenek és megrohamozzák a falut.
- Liforét? Hisz ő már nincs is a faluban!
- A kardtolvaj tud erről, egész idáig a faluban kémkedett. Mozgasd meg az agytekervényeidet, Öcskös, miért jöhetett?
Aguri erősen gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi. Lifort leszámítva nem volt a fejében senki arcképe, mikor egy kardhasználó emberre gondolt.
- Segítek. Mawarának is van egy rendkívül különleges kard az övére fűzve. Talán még nem tűnt fel, elvégre szinte sose használja.
Agurinak ekkor bevillant egy emlékkép a kardról. Nem volt túl élénk, hisz Mawara még valóban nem használta a fiú szeme láttára. Aguri korábban nem is vett tudomást róla igazán, pedig ott volt. Valahol tudta, hogy ott volt, nyugtázta is magában, hogy nem szokványos kard, de nem foglalkozott vele. Most tisztán látta maga előtt a türkizkék markolatú vívókardot, melynek nyele igazán különleges volt. A türkizkék keresztvasról indszerűen tekeregtek a vasszálak, szabályos formát öltve a markolat körül, védelmet nyújtva használója kézfejének. A hüvely hófehér volt. (A rossz, régi Barbie-filmek főhőseinek kezébe tudta volna könnyedén beleképzelni Aguri azt a kardot, annyira furán lányosnak vagy ferde nemű fiúsnak találta a fazonját.)
Az a kard veszélyben volt. Ahogy Mawara is. "Kardokat lop, életek árán, ha kell..."
- Látom, kezded kapiskálni - mondta Fred. - Körözött bűnöző, nem kispályás. Mi se vagyunk azok. Nem kell féltened minket, de ha visszajössz, megint rossz lesz minden.
- Megint?
- Ezért jöttél el, nem? Hogy ne okozz több gondot másoknak...
- Igen, de ezt te honnan tudod?
- Nem vagyok mai csirke, Öcskös. Ahogyan te se az első, aki betévedt ebbe a faluba, és azt hitte, hogy a mi kis világunk neki való. Sok Aguri megjárta már ezt az ösvényt előtted - felelte Fred. - Amúgy meg nem lett volna ilyen könnyű rájönnöm a gondolataidra, ha nem lenne arra a mélabús képedre írva.
Aguri gondterhelten sóhajtott. Egyebet nem mondott. Fred ezt egy "oké-vettem-elmegyek-viszlát soha" sóhajnak tudta be, és elment. Csakhogy az erdő felé.
- Fred nem vette észre - gondolta rémülten Aguri - hogy a pasas nem a pavilon felé ment, ahonnan jött. Felugrott, de aztán a fák közül a panzió felé rohant. Mawarát már biztosan visszaküldték oda száradni, Gavrilo tanár úr van olyan szemfüles és szívélyes, hogy nem hagyja túl sokáig megázni. Amíg Fred a rossz nyomot követve odaér az edzésre... addig a kardtolvaj...
Aguri gondolkodni se volt képes, futott, mint az őrült a falu felé. Egész úton összesen három szó ismétlődött egyfolytában a fejében:
"- Mawara veszélyben van!"
Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése