Távoli, halk morajlás zöreje riasztotta fel Mawarát édes álmából kedvenc fájának tetején, valamikor déltájt. Álmában is éppen olyan éber volt, mint ébren, sőt, azt a feltételezést is érdemes megkockáztatni, hogy álmában sokkal jobban érzékelte a közelében lévő veszélyt. Nem volt ugyan túl sok kedve felkelni, de ahogyan a kiáltások erősödtek és a dulakodás hangjai egyre durvultak, egy árva zokszó nélkül ugrott le a fáról, és már futott is a zajok irányába.
Ahogyan egyre közeledett a határ irányába, egyszer csak emberek tömegét vélte felfedezni az ösvény egy kicsivel távolabbi pontján; öt nagy, testes fickó állt körbe egy, a földön fekvő diákot. Szegény pára reszketett, mint a nyárfalevél, gesztenyebarna szemei kiguvadtak rémületében, mint egy békának, azonos színű haja kissé kócos volt, kiszáradtságtól cserepes szája tárva nyitva volt, mégse jött ki egy árva hang sem a torkán. Verejtékcseppek gyöngyöződtek tetőtől talpig elfehéredett bőrén, szinte már kézzel tapintható volt a félelme, annyira megijedt az öt nagy meláktól. Mawara nem is csodálkozott ezen, mind az öten egytől egyig úgy festettek, mint öt kiéhezett, vérengző disznó, beteges tekintettel, vörös szemekkel és nagy, vicsorgó fogakkal. Már csak a szájuknak kellett volna, hogy habozzanak ahhoz, hogy úgy nézzenek ki, mint öt medve-sertés-veszett farkas keverék. Leheletük gyilkos bűzét a lány már nyolc méternyire is megérezte.
- Nicsak-nicsak! Kit sodort ide a szerencse! - fröcsögte az öt közül a legértelmesebbnek tűnő fickó. (Mawara viszont biztosra vette, hogy még az a troll sem tudta, mennyi egy meg egy.)
- Bor van nála! Félédes vörösbor, eredeti Flovikras! - szimatolt csorgó nyállal egy másik.
- Minek az neki? Hiszen még kiskorú! - vicsorgott a harmadik, kezében egy kést pörgetve.
- Az lehet, viszont biztosra veszem, hogy több esze van, mint nektek, öten együttvéve - kiáltott oda fokhegyről Mawara. Keresztbe font karral úgy állt tőlük hét-nyolc méternyire, mint aki egy súlycsoportú volt a rendbontókkal, akik éppen ezért jóízűt röhögtek rajta.
- Ki ez a lány? - villant át e gondolat a fiú elméjén. - Gyönyörű... Az a tündölkő, türkizkék szempár... Narancssárga haja csakúgy ragyog a fényben... talán velem egykorú, mégis... bátran rákiáltott a banditákra, pedig nem is ismer engem, és... nem is tűnik erősnek... de a kisugárzása félelmetes. Talán mégis erős? Talán mégse pont ma fogok meghalni?
- Na, tessék, még egy csapat idióta - gondolta Mawara. - Szent egek, ezek is pont olyanok, mint az apám. "Bor! Bor! Bor! - Vér! Vér! Vér!" Ez a kis kukac meg csak hab a tortán. Ugyan, mit keresne nála bor? Nem lehet csempész, ahhoz túl gyáva. Az a szimatoló ürge bizonyára sült bolond.
- Ki vagy te??? - fröcsögte az egyes számú bandita, szak úgy fortyogott benne a düh.
- Hé, főnök! Ki ez a csinibaba? - bökte oldalba őt egy fura, foghíjas figura, aki többet már nem szólalt meg a nap folyamán, és fogainak (igencsak csekély) száma is egy szempillantás alatt csökkent.
Mawara abban a minutumban leterítette őt.
A tolvajoknak és a földön ücsörgő diáknak szeme-szája elállt a döbbenettől. Szemmel nem is bírták rendesen követni, még csak fel sem tudták fogni hirtelenjében a történteket. A lány, aki egyik percben még ott állt nyugodtan, olyan hét-nyolc méternyi távolságra tőlük, 6 m/s sebességgel száguldva egyetlen ugrással ott termett közöttük és egy jól irányzott tarkón rúgással leteperte a földre a foghíjas pasast, mindössze két másodperc alatt.
- A nevem Mawara - mutatkozott be érzelemmentes arccal, jeges, fagyos tekintettel. - Gyógyító vagyok. És aki még egyszer e fajta trágár jelzőkkel nevez meg, mint a "csinibaba", vagy egy ujjal is hozzá mer érni a fiúhoz, annak nem lesz kegyelem.
- Jól ismerem a gyógyítók szabályait, kicsi Mawara, mivelhogy valaha én is annak tanultam - húzta gúnyos vigyorra száját a "főnök". - Ennek a szituációnak márpedig csak a királyi őrség egyik tagja vethet véget, lévén, hogy nem támadunk meg téged, és a fiúnak sem esik bántódása, ha most rögtön átadja nekünk a... - fröcsögte, ám Mawara akkorát döfött könyökével a bandita gyomrába, hogy az vért köpködve rogyott a földre.
- Miért nem vagy képes szimplán csöndben maradni, ha egyszer nem tudsz semmi okosat mondani? - kérdezte unottan ásítva Mawara, majd újra keresztbe fonta maga előtt karjait. - Üvölt rólad, hogy az első pár tananyagnál kicsaptak a suliból - mondta kimérten, majd a fiú arca felé bökött mutatóujjával, majd a maradék három, immár félelemtől reszkető útonállóhoz fordult.
- Mi az ott a fiú arcán? - kérdezte Mawara, de meg sem várva a választ, folytatta. - Egy vörös színben pompázó, kissé koszos ütésnyom. Végignézve rajtatok, már tudom is, hogy a piros fejpántos ütötte meg ököllel, mivel a jobb keze egy árnyalatnyival tisztább és pirosabb, mint a jobb - állapította meg, mire a három fickó még jobban beijedt: a lánynak igaza volt, tényleg a piros fejpántos behemód verte meg a fiút.
- Tehát, hogy korrektül értelmezzem a helyzetet... - fojtatta Mawara - Ti, öten megtámadtatok egy nálatok sokkal kisebb súlycsoportút. Ez eddig egy hibapont. A sértett a határon túlról érkezett, tehát egy másik királyság tagja. Ez sértő birodalmunk uralkodójának becsületére nézve: ez már két hibapont. A fiú teljesen védtelen, a támadók pedig öt kigyúrt, ráadásul felfegyverkezett égimeszelő. Már négy hibapontotok van. Megütöttétek őt, vagyis testi fenyítést alkalmaztatok ellene. Öt. Szavakkal is félemlítettétek, fenyegettétek. Hat. Jogos észérv nélkül támadtatok. Hét. Mindennek tetejében pedig egy alaptalan vád miatt támadtátok meg, ami pedig nem más volt, mint az országban betiltott alkohol. Ez önmagában is három pontos hiba. Tehát, fiúk, ti a tíz hibapontos kategóriába tartoztok - jelentette ki, majd elvigyorodott. - Nekem pedig már héttől jogomban áll ölni...
Erre a kijelentésre a késes banditán kívül mind a négy elfutott, de még a szóban forgó fiú is megpróbálta felhúzni a nyúlcipőt, de a félelem túlságosan ledermesztette ahhoz, hogy egy árva mozdulatot is tehessen.
- Valóságos démon! - gondolta magában a földön üldögélve. - És milyen gyönyörű démon...
- Ilyet se láttam még; reszkető, fehér giliszta - gondolta Mawara, mikor egy pillanatra a srác felé sandított.
Mawara csak nézte, nézte az egyetlen megmaradt gonosztevőt, aki ott állt vele szemben, harcra készen, aztán újból megszólalt.
- Nem félek tőled! - sziszegte a terepruhás, kb. húsz éves fiú.
- Pedig kéne - billentette oldalra a fejét a lány. - Viszont, ha annyira ragaszkodsz a becsületed megóvásáért, távozz innét emelt fővel, és mond azt mindenkinek, hogy szorult mérkőzés volt, viszont sikerült elintézned úgy, hogy hetekig nem fogok tudni járni, és senki nem fogja megcáfolni a szavadat. Fair ajánlat, nem gondolod?
A fegyveres haramia már éppen ellenkezni és támadni készült, amikor egy hirtelen szélsüvítés súrolta a jobb fülét. Lassan hátra fordult... és azt látta, hogy egy mögötte húsz méterre lévő fába tövig belefúródott egy neonzöldre mázolt kunai (dobókés, jellegzetes ősi ninja fegyver Japánban). A fának volt egy letörött ága, annak csonkjának kellős közepébe állt bele a kés. Majd az ág hajdani helye elkezdett mállani... a kunain lévő zöld anyag azonnal reakcióba a puszta találattal, és égetően maró hatást gyakorolt a fára, ami így lassan addig kezdett bomlani, amíg az immár letisztult kés ki nem lazult, és le nem esett a földre. A rátörő rettegéssel, iszonyattal és pánikkal küszködő férfi visszafordult... és látta, hogy ellenfele kezében még ott volt három kunai, egy kis dobozkányi olyan zöld valami, és rideg tekintettel figyelte őt.
- Direkt céloztam félre - jelentette ki Mawara hűvösen - hogy lásd, a vereséged máris elrendeltetett, hacsak nem vonulsz vissza. Ebben a ládikában természetes forrásokból származó sav van, méghozzá elég sok. A fémen kívül semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy jelentős és többnyire maradandó károsodásokat okozzon, érintkezzen akár kővel, fával vagy belső szervekkel. Emellett mérgező is, ám a benne rejlő halálos méreg csak vízben oldódva aktivizálódik, bár ez a célnak pont megfelelő, hiszen az emberi szervezet java víz, és a vérben egy cseppnyi ilyen méreg is halálközeli állapotba taszíthatja az áldozatot. Mivel a fémet nem bántja, ha anélkül ráadagolom a kunaira ezt a savat a fém tartóládikájából, hogy én érintkeznék vele, amiben mellesleg már nagy rutinom van, és még el is talállak vele, az elhalálozásod máris garantált. - Ám abban a pillanatban olyat tett, amire senki sem számított a két másik jelenlévő közül. A fémdobozt, amiben az ominózus, legyőzhetetlen sav volt... szándékosan leejtette a földre. A rablónak és a diáknak kis híján még a szívverése is leállt.
- Bár, jobban belegondolva... enélkül is le tudlak győzni. Akár el is veheted - jelentette ki Mawara. - Úgyse juthatnál vele túl messzire. Mindig a legjobb osztályzatot kaptam a kiképzéseken dobásból. Ha akarnám, csak egy kicsi mozdulat, és anélkül röpülne rajtad keresztül a kés, hogy észrevennéd. Na, most már elkotródsz végre? - kérdezte unottan. Ellenfelének több se kellett, már szaladt is bajtársainak nyomába.
Míg Mawara felszedte a földről a dobozkát és a dobókést, és a táskájába süllyesztette azokat, a fiú föltápászkodott a földről, és leporolta magát.
- Köszönöm, hogy megme... - kezdte nevetve, de Mawara közbe vágott.
- Ne köszönd, inkább add ide azt a bort - nézett a szemébe a lány szúrósan. Idő közben az ő orrát is megcsapta az alkohol ismerős illata, még az üvegen és a fiú válltáskáján keresztül is.
- De... - kezdte elkerekedett szemekkel a fiú, de Mawara megint nem hagyta, hogy fojtassa.
- Add ide, mielőtt valaki még meglát minket, különben le kell, hogy tartóztassalak illegális csempészetért, és át kell, hogy adjalak a katonaságnak! Ezt szeretnéd? - kérdezte, mire a fiú azonnal előkapta a bort a táskájából, és átadta neki. Mawara értetlenül méregette kezében az üveget.
- Minek van nálad bor? Ennyi idősen tudtommal a többi országban sem fogyasztható...
- A rokonaimhoz tartok vendégségbe - magyarázta csalódottan a fiú. - Zeus nagybátyámnak lesz születésnapja, és, gondoltam, öt év után illene újra meglátogatnom. Zeus nagyon szerette a Flovikras-t annak idején, ezért apám mondta, hogy vigyek neki egy üveggel...
- Zeus? Mint Zeus Amarande von Oktybura? - kérdezte Mawara meglepve.
- Igen. Talán ismered? - kérdezte a fiú.
- Ő volt a mesterem az alapfokú kiképző akadémián - bólintott a lány.
- Akkor nyilván összetéveszted valakivel, mert a nagybátyám nem tanár, hanem orvos és felső fokú fusejissy mester.
(Fusejissy: ősi, egyedi harci stílus Womblemarlében.)
- Így már minden világos. Le vagy maradva öt teljes évvel - állapította meg Mawara, aztán elővett egy textil darabot, és szétkenegetett rajta valami moszat-zöld krémmel, majd a fiú felé nyújtotta. - Fertőtlenít és begyógyítja a horzsolásokat egyszerre. Tartsd az arcodon, és hamar begyógyul.
- Köszönöm, de... - kezdte a fiú mosolyogva a visszautasítást, de ennem a mondatának se lehetett fojtatása.
- Nem jópofizásból adom, idióta - korholta le azonnal Mawara. - Csak nem akarom, hogy holnapra egy gennyes, elfertőződő folt legyen az arcodon, amitől elszörnyed mindenki, aki csak meglát.
A fiú ellenkezés nélkül elfogadta a kendőt, és az arcára szorította. A krém olyan maró hatású volt, hogy azonnal felszisszent tőle.
- Az a jó, ha egyszerre csíp és éget. Ez a jele annak, hogy hat - forgatta a szemeit Mawara, majd vissza fordult a határral ellentétes irányba. Körbenézett és körbefülelt minden irányba, nehogy váratlan meglepetés érje őket, aztán megindult visszafelé, az őrhelye irányába. - Kövess, ha nem akarod, hogy megegyenek a medvék - kiáltott vissza a nála alig pár centivel magasabb fiúnak, aki csak futásnak iramodva érte utol őt. (Hét mérföldnyire sem ólálkodott tőlük még csak egy kósza medvebocs sem...)
- Nem hallottam a nevedet - mondta kimért fennhangon Mawara, anélkül, hogy csak egy kicsit is a fiú irányába fordult volna. Tekintélyparancsoló tartása és lenéző magaviselete mellett újonnan szerzett útitársa egy nyáladzó, girhes kutyának érezte magát.
- A nevem Aguri. Aguri von Oktybura - hebegte kissé zavartan a fiú.
- Szóval Oktybura - mormolta Mawara, bár nagy a valószínűsége, hogy ezt a mondatot csak önmagának szánta memorizálás céljából. - Korod?
- 15 - válaszolta Aguri.
- 15 centiméter a fa? 15 kiló vagy? 15 mi? Annyi üveg van nálad? - sandított hátra Mawara. Égetően szúrós pillantásával csaknem kettéhasította a szegény szerencsétlen fiút.
- 15 éves vagyok - hebegte kissé rémülten Aguri.
- Na azért - fordult vissza menetirányba Mawara. - Eszed?
- Van egy kevés - biccentett Aguri, alsó ajkát idegesen harapdálta, nehogy egy elvétett mondat miatt lecsapják a fejét.
- Ezzel nem estél túlzásokba - jegyezte meg Mawara, amivel sikerült egy kicsit megsértenie a fiút. - Erőd?
- A tiédhez képest kevés - felelte lehorgasztott fejjel Aguri. Nem kicsit érezte magát nyomorultul emiatt.
- Azt láttam - mondta a lány lesajnáló hangon. Az erdei út további részében azonban már egy árva hangot sem hallatott, Aguri pedig kénytelen volt szintén így cselekedni, hiába kavargott megannyi megválaszolatlan kérdés a fejében. A lány felsőbbrendűsége kézen fekvő volt, és hát, a fegyverhordozóknak sem állt jogában soha a hadvezérek megszólítása. Bár ő még a fegyverhordozóknál is kevesebbet ért; odahaza rengeteg barátja volt, sokan elismerték, a jegyei is közepesen felüliek voltak, jeleskedett sportban, főleg íjászatban, szerető családja volt... itt azonban, a határon túl már nem látszott többnek egy gyenge és félős béreslegénynél. Hideg zuhanyként érte a felismerés, hogy valójában milyen keveset is ér az otthoni életében való tetteihez képest. Elinalt a bátorsága az első megmérettetésénél már a határon, és egy korabeli lány mentette meg, aki hiába volt nagyjából vele egyenlő magasságú, Aguri mindig kisegér méretűnek érezte magát mellette.
Az, hogy kettejük találkozása mégis mekkora hangsúllyal volt a közeljövőjükre, kiderül a következő részben! ^^
Szépen fogalmazol! Tetszik a két karakter, remélem a sztori is kibontakozik lassan.
VálaszTörlés